A tél kapujában.

Búskomoran állok a tél kapujában
Vállamon nehéz terheket cipelve
Nyomja a múlt,s a pusztító jelen
Jövőmet formálni nem is merem

Kinnt a csupasz fák ásítanak
Szürke városi dér borítja ablakomat
Tenném, tenném napi dolgomat
De az elégedetlenség szele fojtogat

Minden reményem elveszni látszik
A szeretet bennem is éhezik, fázik
Télbe fog fordulni nemzetem?
Nem éri meg a tavasz érkezését életem?

Hiszünk, hiszünk a feltámadásban
Pedig hányszor égtünk a pusztulásban
A pallos alá hányszor hajtottuk fejünket
Hányszor átkoztuk el megtépázott nevünket

Mikor fehér lepel fogja borítani Európát
Egy itt felejtett fecskemadár kalapomra száll
Körbe-körbe tekint fáradt szemeivel
Eleség után kutatna éhes csőrével

Kiéhezett lelkünk így kapirgál az éterben
Így búslakodik jövőnk félelmében
Ha megtagadjuk hitünket, értékeinket
És odadobjuk hitvány csaléteknek

Ha nem fogjuk meg ismét egymás kezét
Nem kérjük küzdelmeinkhez az Úr kegyelmét
Jobban teszi az ősz,ha a lehullott falevelek
Megássák sírunkat,s végleg eltemetnek

Dr. Hutás Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Verset gimnazista korom óta írogatok. Édesanyám, aki jelenleg 101 éves, 100…