Törékeny a csönd és meghitt benne a pillanat,
megálljt parancsol a torkon ragadott ámulat.
Mának megélt perceit egymás mellé teszem,
elmélázva már a levegőt is visszafelé veszem.

Mivé lett a világ, csak pár percre embert keresek,
ki soha nem szól vissza, nem szid, nem kesereg.
Mélabúsan néz maga elé, de mégis biztatón,
göröngyös út vezet hozzá, a lelki kaptatón.

Kockakövek lassan elfogynak a lábam alól,
megpillantom az asztal mellett ülő régi társam.
Fejét mintha biccentené, azt hittem odaszól,
kimért tartózkodását én mindig csodáltam.

Üres szék várja jöttömet, melyre lehuppanok,
az asztalon lévő szódás üveg nekem integet.
Nem örökre jöttem csak egy kicsit szusszanok,
kancsóban bor, mely leoldja majd a bilincseket.

Elmondom én minek örülök és éppen mi bánt,
azt, hogy mikor hallottam utoljára a csalogányt.
Hosszan ecsetelem neki a ha-t és a talán-t,
nem röstellem gyengeségemet sem egyébiránt.

Szaladnak a percek, én még mindig itt vagyok,
búcsúznom kéne, mert váltanak már az évszakok.
Utolsó mondatom után az arcom újra felragyog,
Isten veled Szindbád, ezután én már megvagyok.

(Óbuda-Szindbád szobor)

 

Hegedűs Adriana az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten láttam meg a napvilágot és azóta is Budapesten élek.Tanulmányaim befejezése után…