Simogatás

Letérdelt az ágy elé, keze lassan végig siklott a takarón. Felesége hálás tekintettel nézett rá és nagyot sóhajtott:
– Ez nagyon jó.
– Tudom – válaszolta halkan és egy csókot lehelt asszonya arcára.
– Folytasd, olyan jó. Megnyugtat.
– Tudom – ismételte gyengéden, kezét a paplan alá csúsztatva.
Először a lábakat kezdte masszírozni. A talpakat, a lábujjakat, a térdeket. A combokat nagy óvatossággal cirógatta, nehogy felhorzsolja a lilára dagadt seprűvénákat.
„Milyen selymes még mindig a bőre.” – gondolta magában és felsejlett előtte az első érintések gyönyöre. Fiatalok voltak, szerelmesen bújt a lányhoz, de hamar kosarat kapott. A lány nem engedett, csak simogatni hagyta magát. Forró, izgalmas pillanatok, buja vágyak játéka az arcon, a háton, a combokon. Rég volt, mégis mindennap átéli azokat a perceket. Minden érintés, minden simogatás ugyanazt váltja ki belőle ma is, ahányszor csak a feleségéhez ér.
– De jó, ne hagyd abba! – kérlelte asszonya, megszakítva a szép emlékeket.
– Eszemben sincs. – súgta kedvesen és keze finoman érintette meg a melleket. Gyengéden tapintotta ki a mellbimbókat. De a vágy helyét ismét az emlékezés váltotta fel. Szeme előtt látta az első érintéstől ágaskodó vágyakat, a szoptatásoktól meggyötört, fájdalmasan összeránduló, duzzadt kebleket, a vizes borogatást, mely enyhítette az anyai örömök kínjait.
„Mennyi fájdalom és mégis milyen boldogság, ha anyává lehet a test.” – villant át agyán a gondolat, ahogy a felesége hasára tévedtek ujjai. Félt hozzáérni még ma is, pedig hány éve már, hogy felvágták a gyönyörű bőrt egy méhen kívüli terhesség miatt. Csúnya heg maradt utána. Hányszor vigasztalta, neki nem számít a látvány, csak az a legfontosabb, hogy a felesége, a gyermeke anyja él! Hiába győzködte, látta, hogy asszonykája minden szeretkezés előtt szemérmesen eltakarja a hasát. Félve adta át magát a gyönyörnek, nem akarta elhinni, hogy ő, a férje, a jóságáért és önmagáért szereti. Akkor kezdett feloldódni és kibékülni saját magával, miután a második fiút a világra hozta.
– Még mindig összerándulsz, ha hozzáérek a hegekhez – súgta a felesége fülébe, de az asszony nem válaszolt. Csukott szemmel, arcán fáradt mosollyal álmodott. Sokat szenvedett teste ernyedten pihent a férfitenyerek simogatásában.
Óvatosan eligazította a paplant és felállt. Kiment a konyhába, leült az asztalhoz. Könyökére támaszkodva, tenyerét az arcára szorítva, némán bámult maga elé. Nem gondolt semmire, csak a tenyere melegét akarta érezni. Azt a melegséget, mely az imént a szeretett testet járta végig, könnyíteni az utolsó perceket, azt, ami ezután pokollá fogja tenni a rá váró magányos éveket.

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…