Jacintó, az ezüstszőrű, kutyafülű, bélyeggyűjtő kandúr.

Szerbusztok gyerekek. Ma, egy cicáról fogok mesélni nektek. De nem akármilyen cicáról, hanem egy bélyeg gyűjtő kandúrról. Nos, kezdődjön a mese. Hol volt. Hol nem volt. Élt egyszer egy

öregember, aki egyedül élte a mindennapjait. Nagy városban élt, de a város nyüzsgése ellenére sem volt senkije. Nem is szólt senkihez. A mindennapi szokásait, mint a főzést, mosást, takarítást, sétát is szótlanul végezte. Egy szép napon, amikor sétájára indult, talált egy kiscicát. A kis állat nagyon fázott, és keservesen nyávogott, mert éhes is volt, Az öregember, felvette a kiscicát a földről. Éppen elfért a tenyerében. Hazavitte, keresett egy karton dobozt, azt puha rongyokkal kibélelte és beletette a kiscicát. Tejet melegített, megetette az állatot. A kiscica hálás volt a gondoskodásért. Nem telt el egy fél óra sem, máris boldogan dorombolt az öregember ölében. Attól kezdve elválaszthatatlan barátok lettek. Az öregember örült, mert nem volt már egyedül. Volt kihez szólni. A kiscica is boldog volt, mert volt aki gondoskodjon róla, simogassa, becézgesse, finom falatokat adjon neki. Az egymásra találásban a kiscica a Jácint nevet kapta, mely név később a becézgetések során Jacintóra változott. Az öregembernek volt egy kedvtelése, bélyegeket gyűjtött. Azokat rendezgette az albumaiban. Áztatta a borítékokról levágott bélyegeket, melyek kilószámra álltak nyílon a kamra polcain. Gyermekkora óta gyűjtötte a bélyegeket. Nem csoda hát, ha rengeteg bélyeg összegyűlt. Fiatal korában nem volt ideje leáztatni őket. Most van. Sokszor tévénézés helyett is bélyegezett. Az ezüstszürke szőrű kiscica, melynek szőrébe fekete szálak is vegyültek, elbűvölve nézte a műveletet. Füleit jobbra-balra forgatta izgalmában. Kis mancsát bele-bele mártotta a meleg vízbe, melyben a bélyegek áztak. Mit csinálsz kiscicám, te kutyafülű kandúr? Kérdezte mosolyogva az öregember. Talán te is felcsapsz bélyeggyűjtőnek? Így éldegéltek, ki-ki a maga életritmusa szerint. A kiscica, mely az évek során szép, erős kandúrrá fejlődött esténként kikéredzkedett és csak reggel tért vissza a házba. Jól meg voltak egymással. És megkapta a „ Jacintó az ezüstszőrű, kutyafülű, bélyeggyűjtő kandúr „ nevet. Egy szép napon Jacintó hiába kaparta az ajtót, hogy beeresszék, az nem nyílt ki. Biztos elutazott a barátom, gondolta magában. De az ajtó többé nem nyílt ki. Majd Jacintó is eltűnt. Új lakók költöztek a házba. Gyerekek, ha találkoztok Jacintóval a kiscicával, mondjátok meg neki, van még áztatni való bélyeg a kamra polcain.

  Bolgárfalvi Z Károly az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem 1954. szeptember 24-én, értelmiségi családban. Apám a Budapesti Műszaki…