Szohner Gabriella: Hajnalpírban

 

-Ébredj kicsim! – szólsz szinte súgva.

Fejem búbjáig húzom a takarót. Nem kelek. Fáradt vagyok, és álmos. Pilláimon ólomsúlyokat érzek, nem bírom nyitni a szemem. Fáj a fejem, és pillanatnyilag azt sem bánom, hogy nem érzem az ablakon beáramló friss levegőt. Hallgatom a neszezést. Víz csorog a csapon, kanál hangja egy pohárban, kávét kutyulsz. Keverőset. Mint mindig, ha nem vagyunk otthon. Aztán kést fogsz.  Zsemlét kensz, készülsz a mai élményekre. Szendvicset készítesz nekem.  Szalvétát fújsz lapokra, abba csavarod. Érzékien sóhajt a papír, s megadja magát az ujjaidnak.

-Elhűl a kávéd!

Hallom a hangod. Puha, finom, és átölel. Nem kell a kávé. A szemem még mindig csukva tartom, a lábaim is felhúzom, minél kisebb legyek. El akarok tűnni egészen, ne kelljen kimennem innen. Biztonságban vagyok. Nem akarom, hogy vége legyen. Jó itt. Jó ebben a bársonyos melegségben, a mocorgásod megvigasztal. A lelkemmel látlak is. Látom az este elkészített inget, a nyakkendőt, ami sosem maradhat le rólad, és látom a bizonytalan téblábolásod. Gondolkodsz, merjél-e szólni még. Nem akarsz bántani. Kényszeresen sétálsz, vársz rám. Várod, hogy keljek végre. A takaró alá nyúlsz, simogatsz. Érzem az illatod.

-Vár bennünket Svájc ! Halihó!

Nem megyek. Meg se mozdulok. Nem érdekel Svájc. Nem érdekel semmi. Elmémbe, bár nem akarom, mégis besettenkedik, ahogyan tegnap csodáltuk a pompázatos színeket. A türkizt, a meseszép lilát, a harsogó zöldet, az utánozhatatlan kéket.  Emlékszem, hogy az egész napi utazás és ámulat után úgy zuhantunk ágyba, mint két aszott farönk. Kis kifli, nagy kifli, megtaláltuk a helyünket, és percekig nevettünk az izomlázunkon. Két éretlen kamasz voltunk. Annyira jó volt így, olyan végtelenül nyugalmas. Most az ágyra ülsz, érzem a közelséged. A fényképezőgéppel babrálsz. Hallom egy gomb kattogását, visszanézed a tegnapi fotókat. Ellenőrzöd az elemeket. Egyik a földre gurul. Hirtelen mozdulsz az ágyon, utánanyúlsz. Aztán hallom, ahogyan az a rakoncátlan a helyére csusszan.

-Tényleg kelned kellene! Lekéssük a csoportot! Gyere csillagom!

Türelmetlenebb vagy. Jól van, na! Megyek már. Mozdítom a lábam, lassan bújok ki a takaró alól. Lassabban már nem is lehetne. Nyújtom a kezem feléd, de nem fogod meg. Most nem figyelsz rám. Szólítalak, nem válaszolsz. Még csukott szemmel simítom az ágyat, nem vagy mellettem. Mosolyognom kell.

-Most elbújtál? Játszunk?- kíváncsiskodom.

Hirtelen nyitom a szemem, hogy megtaláljalak.  A valóság cafatokra szaggatja a szívemet.

Ez nem az, az ágy.

Ez nem az a szoba.

Ez itt nem Svájc.

Te már soha nem motozol mellettem, lelked eltávozott egy kósza bárányfelhőn. Könnyeim csordulnak. Hagyom, hadd fussanak szét az arcomon. Párnámat áztatják. Kábultan kérdezek.

-Ugye te is emlékszel szívem?

Fenyőillattal érkezik, simogat, elringat a hangod.

-Most csak pihenj! Igen, igen, emlékszem. Várt bennünket Svájc. A nászutunk volt kedvesem.

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…