Tél van, jár a vastag kabát, sál, kesztyű,
Lovas szánon meg dukál a csengettyű.
Nincsen mínusz, pedig Apa, Anya, lánya
Fagyott árok-vízben folyton korcsolyázna.

Faluszéli erdőben jön az este, hull a hó,
Életre kél családi, téli kis bújó-kunyhó.
Észrevették, hogy édes, kicsi angyal szállt suhogással.
Kezében óvatosan, védve, fényt tartott, ragyogással.

Öregek hangján hallani, sok-sok, aki nagyon magányos
Náluk egy gyertya ég, mikor leég, sötétség lesz mi kormos.

Pedig a szeretet ami önmaga
Képes az oly’ nagy Isteni csodákra,
Lélekmelengető varázslatokra.

Angyal jött, hogy eloszlassa a karácsonyi sötétet,
Mert ő tudja, hogy oly’ sok ember bizony már hitét vesztett.
Talán tömjénfüstben jöhet a megváltás… ég küld szelet.

A fa alatt érezni a csöndet, mikor fogjuk egymás kezét,
Együtt, halkan elénekeljük a karácsony örök énekét.
Szeretet ünnepe kitölti az egymás kezét fogók szívét.

Szinte csillog a fenyőfánk, sokféle dísz van rajta,
Mi tettük rá, látszott, ahogy kérte, nagyon akarta…
Most meg ott áll gyönyörködve, az apraja és nagyja.

Szép ez világ, de bizony, nagyon oda kellene tán’ figyelni,
Szeretettel járni-kelni, együtt igazi boldognak lenni…
A tél fekete, még csak jön, bársonyléptekkel, de már közeli.

Udvaron a fák ágai versenyt deresednek hajammal,
Távolban hófödte hegyek, nincs köd, látszik ez alkalommal…
Odakint már mindent beterített az alkony sötét fátyla,
Későre jár, álmot szétszórja, ránk teríti és a tájra.

A szobában ég és nagyon világít a négy Adventi gyertya,
Fa alatt vannak az ajándékok, szeretettel, nem hozomra…
Én érzem is ezt a szeretet, mert két kéz van a két markomba.

Vecsés, 2015. december 10. – Kustra Ferenc