A pillanat vízió idején…

(Bokorrímes)
Magányban figyelem a létet, rajta álarc!
Ma már tudom, az egész élet elvadult harc,
Siker csak akkor jöhet, ha kifullad… kudarc.

(Anaforás, bokorrímes)
Magányos pillanatok, melyben kútmélységű a végtelenség…
Magányos pillanatok, melyben csapdányi mély az elvtelenség…
Magányos pillanat mely, az elvtelenül hosszú végtelenség…

(Bokorrímes, visszatérő rímes)
A magány pillanata, az maga a fojtón megdermesztő sötétség…
Ha, magány pillanata nehezül rád… lassan dermesztő a sötétség….
Ha, a magány pillanata terül rád, az bágyadttá tevő sötétség…

Merengek én, ahogy a szürkés-fekete létemben ballagok,
Néha egy-egy pillanatra, de, eszembe jutnak a múlt-napok…
Este számadás van, mi az, mi kell, és mi az, mit elhagyhatok.

Lelkem nem viríthat csak mások boldogsága láttán,
Mert akkor képmutató lennék, esőben a vártán…
Akkor csak hajózhatnék a vágy, nem létező álmán…

(Anaforás, visszatérő rímes, bokorrímes)
Maga a létem pillanata, ami torkon ragadva szorít,
Maga a létem pillanata, ami amorf és így elvakít…
Maga a létem, mi pillanatonként a sarokba beszorít!

Magányom, egy jeges lejtő, ott biz’ csak lefelé lehet csúszni,
Magányom, egy jeges lejtő, senki nem segít, felfelé húzni…
Magányom, jeges lejtő, emlékek felé, lefelé kell kúszni.

A magányomban mindig kéznél van, ellenséges haragos,
A magányomban, vagy ő, vagy más, dupla lábbal, de rám tapos…
A magányomban a pillanatot figyelni, nem ildomos…

Magányomban, egyedül, nincsen más senki, csak a rekedtes sóhajom,
Magányomban, remekül, egyedül haladok, megtalálom halálom…
Magányomban pillanat a halál, nem lesz már, oly’ magányos hajnalom…

Egyedül, a magányban elbújva, várom én, a nem tudom mit…
Egyedül, a magányban, ha, lesz még reggel, várom a reggelit…
Egyedül, magányban, még majd meghallom, hogy a szél, nekem süvít…

Hmm… milyen a pillanat kozmoszában csak úgy eltűnni?
Hmm… milyen a kozmoszi pillanatban magányos lenni?
Hmm… milyen lesz, jövő pillanatnak még eleget tenni?

Hol érném utol, a száguldó pillanatom hamvait?
Hol tudnám én a nincsből felépíteni, a valamit?
Hol tudnék még, egy pillanatra is találni valakit?

Megborzongok, elosonok, ismeretlen pillanat elé…
Megborzongok, és lassan sunnyogok az új pillanat felé…
Megborzongok, mert amit látok, attól szemem hideg lelé…

Vecsés, 2016. május 23. – Kustra Ferenc