Még csak 19 éves volt, amikor behívták katonának 1915-ben. Már abban évben a fronton találta magát, részt vett a Szaratov és Kutuzov közötti harcokban. (Ő Szaratóra és Kotozóra „magyarosította” a két helység nevét.) Még ebben az évben fogságba esett. Sokat mesélt háborús élményeiről, amelyeket én kisgyerekként nagy érdeklődéssel hallgattam.
Bennem leginkább az az élménye maradt meg, amikor kint a hideg és sötét orosz éjszakában a lövészárkokban éjjelenként az orosz állások felől közeledő lépteket hallottak. Ez minden éjjel megismétlődött, végül önként jelentkezőként egy társával együtt édesapámat küldték ki járőrbe, hogy derítsék ki a zaj eredetét. Ők hason csúszva, puskájukat szorongatva közelítették meg a hangforrást, kezük lövésre felkészülten puskájuk ravaszán tartva. Végül már nagyon közelről hallatszottak a lépések. Még óvatosabban tovább kúsztak, s ekkor legnagyobb meglepetésükre egy száraz kukoricakóróhoz értek, melynek levelei zörögtek a szélben, kísértetiesen utánozva az emberi lépéseket.
Öt évet töltött orosz fogságban. Először az Amu Darja, Szir Darja környékére szállították őket, melyeket ő Amugáriának és Szirgáriának mondott. Innen felkerül Murmanszkba, a Jeges-tenger mellé, ahol fogolytársaival együtt skorbutot kaptak, amely fogínysorvadásban mutatkozott meg. Fogaik úgy meglazultak, hogy azokkat minden fájdalom nélkül kihúzhatták ínyükből. Később mondta is az őt nagyon megkínzó fájós fogának: „Miért nem Murmanszkban fájtál, te kutya! Ott könnyen megszabadulhattam volna tőled!” Kemény ember volt. Foghúzáshoz soha nem kért érzéstelenítést. A fogságból három alkalommal próbált megszökni, de mind a háromszor elfogták. Egy alkalommal már átlépte a török határt is, de a török határőrök átadták az oroszoknak. Első alkalommal egy nála idősebb,. már családos falubelijével szökött meg, aki karjai között halt meg, s akit ő temetett el idegen földben. Öt év múlva került haza és nősült meg.
Kivette a részét a második világháborúból is. Ide 48 éves korában hívták be. A csapi állomáson adtak állomásőrséget egy másik, nála fiatalabb hídvégi emberrel, Fésűs Danyi bácsival együtt. Nagyon veszélyes helyre kerültek. Ekkor volt a nagy angol-amerikai-szovjetlégitámadások, szőnyegbombázások ideje, s Csapot, mint vasút-forgalmi csomópontot menetrendszerűen bombázták. Mi otthon remegve hallgattuk a rádióból a csapi bombázások hírét, s nagyon féltettük édesapámat. A Fésűs családdal rendszeresen összejártunk híreket cserélni: Ki írt levelet, mit írt? Nagyon aggódtunk szeretteinkért. Én ekkor kilenc éves voltam. Ezekben az években a háború nagyon rányomta a bélyegét mindennapi életünkre Esténként a lányok, asszonyok érmelegítőket, sálakat, meleg sapkákat kötöttek, amiket a Vörös Kereszt által kiküldtek a nagy orosz télben negyvenfokos fagyban didergő, fagyhalálnak kitett harcoló katonáknak. A leventék félelmünket, fájdalmunkat enyhítendő azoknak a gyerekeknek a számára, akiknek a szülei katonaként szolgáltak, furnirlemezre ragasztott háborús képeket, tankokat, repülőket, harcoló honvédeket ábrázoló ajándékokat készítettek s vágtak ki lombfűrésszel, s osztogattak szét köztünk, gyerekek között, akik között már háborús árvák is voltak. Ekkor már a hátország életét is állandó félelem, rettegés jellemezte. A nagy bombázások idején hallgattuk a rádiót: „Zavaró repülés Bácska, Baja, légiveszély Székesfehérvár, légiriadó Budapest”, majd Miskolc, Sátoraljaújhely. Tehát a közvetlen közelünkben. Az emberek rohantak az óvóhelyekre, hallgatták a becsapódások iszonyú robaját, a légvédelmi tüzérek ágyúinak pukkanszerű hangját, s ez tartott mindaddig, míg a légiriadót le nem fújták, lehetett hazamenni, már akinek volt hova, s nem bombázták földig a lakását. Mi falun, Sajóhídvégen éltünk, s effajta közvetlen veszély nem fenyegetett bennünket. Emlékszem: az eperfa alól számolgattam a fejünk fölött ötös kötelékben átrepülő, hatalmas zúgást-morajlást árasztó, a napfényben ezüstösen csillogó, halált vivő repülőket; olykor azt hittük, hogy a nagy zúgástól-morajlástól ránk szakad az égbolt, s nagyon féltettük a miskolciakat, az ott élő rokonainkat. Még félelmetesebb volt az éjszaka, amikor is menedéket kellett keresnünk az esetleges eltévedt bombák elől. Édesapám, aki közben leszerelt, futóárkot ásott a kertünkben, s onnan figyeltük a sztálingyertyákat, amelyek gyűrűalakban fogták körbe a bombázandó városokat, főként Miskolcot, de sokszor lehetett látni ezeket a halálos gyűrűket Nyíregyháza, sőt Debrecen felett is. Ez az időszak a német megszállás után volt már. A frontokról is egyre riasztóbb hírek érkeztek. Egyre többet lehetett hallani „rugalmas elszakadásról”, magyarul visszavonulásról. Ahogyan a hetek teltek, egyre közelebbről hallatszott az ágyúdörgés. Egyre közeledett a front. Menekültekkel megrakott szekerek haladtak át a falun. Sebesült német katonákkal megrakott teherautókat lehetett látni, az egyiken a korábban nálunk elszállásolt német katonát véltem felfedezni. A menekültek a szekerükön kis motyókkal a veszélyeztetett területekről nyugat felé tartottak. Űzték, ostorozták a fáradtságtól már alig tántorgó lovaikat. Miskolcra egyre gyakrabban futottak be a fagyott, csonkolt végtagú katonákat szállító vonatok. Az embereket, férfiakat, nőket egyaránt, tankcsapdát ásni hajtották Ónod alá. Egyre közelebb hallatszott az ágyúdörgés, s szinte napok kérdése volt, hogy mikor ér el minket is a front. A front előtti napon durva, elvadult SS-németek elkötötték két szép lovunkat, mind a kettőnek csikaja lett volna, ellésük hetek kérdése volt. De nem csak a lovakat vitték el, teheneinket is kiűzték az istállóból, s röhögve nézték, hogy szegény édesanyám hogyan próbálja visszaterelni őket. Én kisgyerekként már nagyon vártam a még meg nem született kiscsikókat, és még világra jöttük előtt elsirattam őket.
Nem csak a felnőttek életét határozta meg, hanem még a gyerekek játékát is átjárta a háborús pszichózis. A fiúk állandóan katonásdit játszottak: kavicsokkal, kövekkel felszerelkezve csatáztunk egymással. Valaki kitalálta, hogy ha az ostor végébe kavicsot illesztünk, s azt az ostor végéből röpítjük el, sokkal nagyobb sebességgel röpül, és sokkal erősebbet üt. S bizony , mikor az így elrepített kavics elzúgott a fülünk mellett, úgy brűgött, mint egy valóságos puskagolyó, s ha ez eltalál valakit, az könnyen ottmaradhat, vagy szeme világát elvesztve egész életére elnyomorodik. Az ilyen „golyók” elől hasra vetettük magunkat, élveztük a játék izgalmát, s fel sem fogtuk gyerekésszel, hogy milyen veszélyt jelent ez számunkra. Akkor ez benne volt a levegőben. Még ennél is életveszélyesebb „játékot” játszottunk a front elvonulása után. Szinte a halállal játszottunk. Mi gyererekek jártuk a falu alatti lövészárkokat , mindig rettegve, hogy az egyikben halott katonát találunk, s gyűjtöttük a magyar, német, orosz, román puskagolyókat, revolvergolyókat, ágyúgolyókat, aknákat, gránátokat,slapnerokat, s isteni csoda, hogy valamelyik fel nem robbant a kezünkben. Volt olyan nagy ágyúgolyó, hogy csak ketten tudtuk megemelni, s kertünkben lévő, édesapám által ásott futóárokba dobáltuk. Ha rágondolok, a hajam szála ma is égnek áll: nem is sejtettük, milyen veszélynek voltunk kitéve. Az ágyúgolyókból kiszereltük az ekrazitot, üres hüvelybe téve meggyújtottuk, s élveztük, hogy milyen magas lánggal égett. Egy alkalommal a mi palatetős házereszünk alatt gyújtottuk meg, s centimétereken múlott, hogy bele nem kapott a házereszbe. Akkor nagyon megérdemelten nagy verést kaptam édesanyámtól, aki pedig nagyon szeretett. Másik nem veszélytelen játékunk pedig az volt, hogy bot végére tettük a még fel nem robban puskagolyóhüzlit (hüvelyt),a baltával addig ütöttük, amíg fel nem robbant, s élveztük, hogy „nagyot szólt”. A tevékenységünkért minket üldöző tanító elől az istálló szénapadlására bújtunk. Ezeknek az életveszélyes játékoknak sajnos halálos áldozata is volt. A tőlünk fiatalabb Fegyverneki Feri belehalt sérüléseibe, s két szintén fiatalabb társa testéből, Siku Paliéból és Macz Janiéból 40-40 szilánkot szedtek ki az orvosok, de ők megúszták élve.
Az átvonuló front elől Kis nagymamám betonpincéjébe menekültünk: nagymamámék, mi és a közvetlen szomszédok. Volt közöttünk két, ma úgy mondanánk, tini lányka is, Tóth Erzsike és Tóth Lenke. Nekik bekormozták az arcukat, hogy megmentsék a nők után szaglászó ruszki katonáktól őket. Balszerencsénkre az óvóhelynek használt pincénktől kb 20 méterre, a nagymamánk háza előtti kertbe magyar gépágyút helyeztek el, s ezzel lőtték az oroszok állásait. Az orosz ágyúk viszonzásként állandóan ezt az gépágyút keresték. Végigverették az egész portát. Minden becsapódásnál megremegett a pince fala. Az egyik lövedék eltalálta a mi istállónk egy részét, s szinte pozdorjává hasgatta az egyik ereszgerenda végét. Mindenki félt s rettegett, s igyekezett elbújni a rá leselkedő életveszély elől. Egyedül édesapám volt kivétel. Ő – nem törődve a rá leselkedő veszéllyel – ki-kijárt a pincéből, hogy meggyőződjön a front állásáról. A házunk előtt, az utca közepén volt egy közkút, amely mögé húzódva foglalt el tüzelőállást egy magyar katona, s próbálta visszaszorítani az Alvégen előnyomuló oroszokat, akik közül az egyik éppen a Pozbaiék kerítését akarta átugrani, miközben halálos sorozatot kapott. A magyar katona – észrevéve a kerítés mellett a harc állását figyelő édesapámat, intett neki, hogy menjen be, mert őt is bármikor eltalálhatja egy golyó, de ő nem törődött az életveszéllyel. Mikor végre feljöhettünk a pincéből, szembe találtam magamat a „dicsőséges felszabadító szovjet hadsereggel”. Elég siralmas látványt nyújtottak., nagyon szedett-vedett bandának tűntek. Szinte minden katona más egyenruhában volt, erősen emlékeztetve „A nagyenyedi két fűzfa” Bórembukkjának hadinépére. Ordibáltak, veszekedtek, sőt verekedtek egymással. Legtöbbjük mellét verve kapitánynak mondta magát: „Ja kapitán”. Apró muszka lovaik voltak, azokat nyüstölték.
A közvetlen életveszély elmúltával más veszélyek leselkedtek az emberekre. A „felszabadítóknak” első dolguk volt kifosztani a falut. Az utolsó tyúkig mindent elvittek . Ma is szemem előtt van az orosz katona, aki a favágató tőkénken baltával vágja el a tyúkjaink nyakát, s dobálja őket halomba. Ezek után házról házra jártak, s bort, illetve nőket követeltek. Sajnos, akadt olyan is a faluban, aki útbaigazította őket, pedig nincs rosszabb és veszélyesebb a részeg orosz katonánál. Ha boroshordóra találtak, még a hordó alján lévő zavaros seprőt is lóitató vederbe öntötték, és utolsó cseppig megitták, s miután tökrészegek lettek, kezdődött a nők utáni hajsza. Sajnos sok férj és apa, hogy finoman fejezzem ki magam, nem állt a helyzet magaslatán, már ami a bátorságot illeti. A szomszéd család nőtagjai és három rokonlány hozzánk menekült édesapám védelmét keresve. Sajnos, most is akadtak „elvtársi útbaigazítók”, és nálunk is megzörgették a kaput, s már tódultak is be a fegyveres oroszok. Édesapám a félelemtől vacogó nőket az ajtók mögé állította, bújtatta, s amikor az ajtó kinyílt, az asszonyok, lányok mind kirohantak az udvarra a nyitott ajtón át, s onnan futottak lélekszakadva a kert felé. Édesapám elállta az oroszok útját, egyiknek még a kezében lévő puskáját is megfogta. Ezzel a menekülők egérutat nyertek, s csak az egyikük kendőjét sikerült elkapni egy részeg orosznak, de ő is sikeresen kiszabadította magát , s futott a többiek után, a biztonságot jelentő sötét éjszakába. Az oroszok utánuk lőttek, de szerencsére egyiküket sem találták el. Káromkodások közepette, apánkat megfenyegetva elkotródtak. Szerencsére nem álltak bosszút édesapámon, mint annak idején a nőket védelmező Apor püspökön. Egy másik alkalommal édesanyánkat kenyeret dagasztani kényszerítették az oroszok, s amíg szobánkban az ablak előtt dagasztotta a kenyeret, édesapám az ablakkal szemben az udvaron állt, ahonnan jól beláthatott a szobába. Édesapám mindenre el volt szánva; egy tojásgránát volt a zsebében kibiztosítva, hogy ha édesanyámhoz hozzányúlnak, bedobja az ablakon, s azután ő is végez magával. Nagy megkönnyebbülésére erre nem került sor. Édesapám még egy alkalommal került közvetlen életveszélybe. Az egyik rokonunktól, Pozsgai Imre bátyámtól kaptam egy igazinak látszó, de valójában kapszlival működő játékpisztolyt, melynek hengere nem volt átfúrva, mint a valódi pisztolyoknál; én azzal játszottam háborúsdit, a kapszlik jó nagyot szóltak. Ezt a pisztolyt megtalálták az oroszok. Még jó, hogy édesapám a fogságban megtanulta a nyelvüket, tudott velük beszélni, s meg tudta értetni velük, hogy nem valódi, hanem játékpisztolyról van szó, különben könnyen az életébe került volna, agyonlőhették volna fegyverrejtegetésért.
Az úgynevezett tiszta szobában – minden faluban ennek nevezték azt a szobát, amit nem laktak a háziak, hanem vendégnek tartogatták – orosz katonákat szállásoltak el. Volt azok között mindenféle nemzetiségű: kirgiz, tatár, üzbég, kaukázusi. Ők súgva elárulták édesapámnak, hogy minden öt orosz katona után megy egy tiszt vagy altiszt, aki, ha rohamozáskor nem megy előre a katona, hátulról lelövi a tétovázót. Édesapámat is figyelmeztették, hogy ne nagyon beszéljen velük, mert mindnyájan gyanússá válhatnak. Úgyhogy aztán a saját és az orosz katonák biztonsága érdekében nem nagyon háborgatta őket.
Az oroszok után a románok jöttek, őket kvártélyozták be hozzánk. Nekik valóságos ünnepet jelentett, ha kukoricadarát tudtak szerezni, megfőzték kásának, madzaggal annyifelé osztották, ahányan voltak, s nagy élvezettel habzsolták. Ez valóságos ünnepi eledelt jelentett nekik. Őket innen az Északi-Kárpátokba vitték harcba, s nagyon kevesen tértek vissza közülük. Erdélyországnak nagy ára volt!
Apám nem csak bátorság dolgában volt kemény ember, de a munkában is. Életemben egyszer láttam sírni: mikor beerőszakolták a téeszbe, mikor be kellett adnia földjét, amely számára a szabad életet jelentette. A téeszben nem akadt asszony, aki elvállalta volna, hogy apám után markot szedjen, mert ő kétszer olyan széles rendet vágott, mint más, hiába nem kapott többet a munkájáért. Neki ez már a vérében volt. Mikor még a saját földünkön dolgoztunk, nagynehezen tudtam a kapálásban a lépést tartani vele, pedig legszebb legénykoromban voltam, s ő már jócskán benne volt a korban.
1956 októberében, mikor a falu lakossága tüntetett, ő öccsével, János bátyámmal a menet élén haladt, maguk közé fogva az akkori párttitkárt, hogy megvédelmezzék az esetleges bántalmazástól. Ezzel biztosították a forradalom tisztaságát.
Még a halálnak sem adta meg egykönnyen magát: egy egész álló nap küzdött az életéért. 1965. december 9-án halt meg. Januárban lett volna hetven éves.

Fekete Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Nyugdíjas, magyar-történelem szakos középiskolai tanár vagyok. Sajóhídvégen születtem 1935. február 4-én. Szüleim…