Minden nap történik valami, és annak minden órájában és annak minden percében és annak minden másodpercében. Már rég megtörtént, ahogy ezt leírtam. Vele. Mert velem semmi említésre méltó nem történik, csak az, hogy meghalni sincs időm, míg az a másik meg éli, más világát. Nem takarít, nem mos, nem főz, nem viszi ki a szemetet, nem rak rendet, nem pelenkázza be a gyereket, nem is játszik vele, nem szoktatja be a bölcsibe, nem sétáltat, nem megy oviba és nem is kell így onnan eljönnie.  Már a nevemet is elfelejtettem, folyton felcserélem, hol a lánykorit a Bándyt, amit mindig utáltam régen, mert nekem kellett mindent kezdeni, hol a férjezettet írom alá, ami Péntek. Már majdnem a hét vége. De mégsem az. Bezzeg Ő, nem téveszt sosem.

Ez a másik folyton csak álmodozik. Sosem vásárol be, nem fizeti be a csekkeket, nem spórol és nem is fizet. Ez a másik sosincs velem. Nem gondolkozik helyettem, nem beszél hozzám, még csak rám se hederít. Ez a másik akkor kel fel, mikor én kidőlök a délutáni altatásban. No meg éjszaka. Ez a legdühítőbb. Felpattan, és mint egy holdkóros ontja magából a szavakat. Hol kisebb, hol nagyobb ívben, hol költeményben, hol csak hosszú sorokban. Máskor a világot is megformázná. Tavasszal virágokból, nyáron homokból és napsugarakból, ősszel falevelekből és agyagból, télen meg hóból készít valami szebbet, valami jobbat erre a világra. Vagy dalol. Hosszú éveket énekel ilyenkor ki magából. Elveszett perceket, eltűnt órákat, nyomuk vesztett napokat, elfeledett éveket, letűnt évtizedet. Egy elfelejtett életet.

Ez a másik tudhat valamit, mert míg én félholtan agonizálok az élet prózaiságán, s hogy vajon hasznos vagyok-e a világnak, idegeskedem, hogy miért köhög már megint az a gyerek és aggódva figyelem, hogy már ennyi az idő és még mindig nincs itthon a férjem. Addig ő csak szárnyal, csak azért, hogy élvezze a friss levegőt. Dalol, csak azért, hogy gyönyörködjön a hang lelket felemelő magasságában. Ír, csak azért, hogy valami maradandót hagyjon maga után a papíron. Fest, csak azért, hogy lássa a színeket. Alkot, csak azért, hogy megteremtsen egy olyan világot, ami itt van bizonyosan. Erről én csak álmodni szoktam. És amíg én átalszom a másodpercet, a percet, az órát, a napokat és az éveket, ő addig nevetve örömtáncot jár ismeretlen könnyedséggel, s én felriadok, mikor visszanéz rám.

Megriadok, mert nem is tudom, hogy rám néz-e vagy én őrá.

Bándy Krisztina az Irodalmi Rádió szerzője. Egy kiváló évjárat szülöttje vagyok. Tenyerén hord az Isten, csak kicsit sok…