Megszólalt a csengő, siettem ajtót nyitni. Sovány, hajlott hátú öregember állt a bejáratnál: Rumi prímás! Ritka haja csíkokban simult a fejére, arca beesett, vékony nyakán lötyögött az ing. Öltönye, félcipője sok évet megért már. Keveset változott, amióta nem láttam, csak a hegedűje hiányzott.
– Nehogy bejöjjön! – ágáltam magamban (eszembe jutott, hogy sok évvel ezelőtt éjszakánként, ittasan többször felzörgetett bennünket) s ahogy kiléptem a teraszra, betettem magam mögött az ajtót. Már ült is le a székre és hosszú művészujjait széttárva kérte:
– Hozzá’ valamit!
Egy kupa pálinkával kínáltam meg, majd azzal köszöntem el tőle, hogy hamarosan el kell mennem hazulról. Bezárkóztam. Kis idő múlva hallottam és az üveges ajtón át láttam, hogy széles taglejtésekkel magában beszél: „Úri család…, finomság…, művészek vagyunk.” Aztán énekel: „Amikor az est leszáll, szívünk csak egymásra vár”. Mosolyog. Nem figyeltem tovább s mikor ismét a teraszra néztem, már nem volt ott.

A szomszéd faluban nem is olyan régen sok muzsikus cigány élt, és több zenekart is alkottak. A környékbeli a lakodalmakban mindig ők zenéltek.
Ezek a mulatságok a lakodalmat tartó gazdák otthonában zajlottak. A szobákban, a falak mellett felállított hosszú asztaloknál ültek a vendégek. A konyhában étkek sora készült. A cigányzenekar helye az előszobában volt ‒ mellettük lehetett táncolni is.
A lakodalom a vasárnap esti vacsorával kezdődött, ami az ünnep komolyságához illően, csendben folyt. Közben a cigányok hallgatót húztak, és ilyenkor Rumi kezében a hegedűn az élet minden reményét, keservét előcsalta a vonó.
A vacsora végeztével aztán táncba indult mindenki, aki csak tehette. Jöhetett a szilaj csárdás, a tüzes tangó, a lágy keringő! A komaasszonyt táncba hívta a sógor. Kezük érintése, lépteik muzsikája szerelmi vallomás… Majd:
– Ácsi! – kurjantott egy erős hang, s máris operett-ária döngette a falakat. A nagyhangú énekes kislánya előbújt az asztalok fogságából, megrángatta az apja ruháját, hogy csendesebb dalolásra intse azt. Hasztalan! Hajnalig folyt a dáridó. A szűk előszobában test testet ért, de ez nem volt baj, egy kis lökdösődést mindenki megbocsátott. Mosoly és pír ragyogott az arcokon. Még a szakácsnők is otthagyták a konyhát és beálltak egy-két fordulóra. Nagyapám fényes csizmájában délcegen járta a polkát. „Így még nem ment!” – kiáltotta valaki. A levegő sűrű volt: összekeveredett a véres hurka, a foghagymás pecsenye, – és a kölni illata az izzadtság szagával.
A táncolók a zenészeket majdnem agyontaposták. Rajtuk nem látszott az öröm. „Meg kell felelni a gazdának, a násznagynak, a komáknak!” – mondta az arcuk.
Egy reggeli rövid pihenő után hétfőn tovább folyt a vígasság, ami ekkorra már át-átcsapott duhajkodásba, bujálkodásba. Röhögések közepette járták a mozsártáncot, majd a zenekarnak a „Snájder Fáni”- t parancsolták. A körtáncban egy házas ember és egy menyecske a mellét össze- összeérintette…
– Tudod miko igazi egy lakodalom? – kérdezte az asztalszomszédját egyik kapatos koma.
‒ Miko…?

– Hát, … ha a zember egy vidiki fehérnépet…, he…he….A zelübb belenyótam a zeggyiknek a segge kápányábo. Ha nem lenne itt a zasszon, tunnám, micsinyállok vele…!
– Rumi, el tudod húzni a Monti csárdást meg a Pacsirtát? – fordult egy veres képű a prímáshoz. Ő fölkapta fejét, kicsit várt és már bűvölte is a hangszerét. Kitágult szemek, néma ajkak itták a zenész művészetét – a lakodalomban ez a néhány perc a prímás ünnepe lett. Egyesek fejbólintással, mások széles mosollyal, megint mások hangos elismeréssel köszönték meg a csodát, amelyet Rumi varázsolt. Hamarosan pénz került a vonóba, és parancsolták az újabb nótát.
A menyegzőben az ifjú páron kívül a zenekar állt a figyelem középpontjában, hiszen a zenészeken nagyban múlt a mulatság sikere. A siker azért volt fontos, hogy a gazda sokáig emlegethesse:
– Micsoda lakodalmat tartottam!
A cigányok egyforma odaadással kísérték a legszebb énekszólót és a részeg danajt. „ – Csak muzsikálni lehessen! Csak minél több leessen…, nagy a család!” Mindegy volt, ha lakodalomban, bálteremben, kocsmában vagy egy ablak alatt húzták… Csak ehhez értettek, ezt hagyták örökül az apák.

Év múlt évre, és a cigányzenés vígasságok ideje lassan lejárt. Rumi zenekarára már nincs szükség. A tagok otthon-ülők lettek vagy a korán jött halál elvitte őket.
Csak a prímás bolyong az utakon, mintha keresne valamit. Hol valami kocsma lépcsőjén, hol a buszmegállóban, hol egy ismerőse udvarában látni. A finomságot, a hangszerből előcsalt zenét emlegeti egyre…

Zsupánné Illés Margit az Irodalmi Rádió szerzője. 1953-ban születtem a Zala megyei Csesztregen. Harminchét évig tanítottam, mint alsós…