Az ártányt a reggeli etetés után különválasztották a párjától, így a napot egymagában lustálkodta át az ólban. Este az ólkerítés retesze csikordult, a vödör zörrent, loccsant a moslék, a párja elégedetten röfögött, csámcsogott és szürcsölt, ám az ő ajtaja nem nyílt! Visítani kezdett, és mellső lábaival majd szétszedte az ólajtót. Nem használt semmi … Mikor az etetés neszei elültek, még néhányat horkantott, azután lassan elcsendesedett.
Alkonyatkor az udvar közepén, szokatlan módon, nagy petrence szalma állt magában, félrecsúszott hósapkával a fején ‒ megszédülhetett, amikor végignézett a hólepte udvar minden fontos szegletéhez vezető, fényesen sötétlő gyalogjárókon. A gangajtó előtt négy lábát szétterpesztve, vastag hátán fejszét és sukkot tartva posztolt az öreg bontószék. Bent, a házban nagy levestészta-térképek sárgállottak, száradtukban bőrré váltak a kis szoba vetett ágyain. A spájz sarkában egy vödörben kellette magát a savanyú káposzta, az asztalon fényesen sorakoztak a megfent kések, és a földön, a fal mellett, kisebb, nagyobb fazekak, lábosok regementje állt vigyázban. A kamrában fa tekenők- és kádak mutogatták tiszta ölüket. A másnapi disznóvágásra volt minden gondosan előkészítve.
Kora reggel Gizi húgommal még az ágyban voltunk, amikor lábdobogások és krákogások közepette nyílt a gangajtó.
– Jóreggetaggyonisten! ‒ Jóregget! ‒ megjött Gyula bátyánk meg Pali bátyánk! Édesapánk és nagyapánk a konyhába hívta a két disznófogót, majd kis idő múlva együtt az udvarra vonultak. Hamarosan fül- és szívszaggató disznóvisítás- és hörgés szaggatta szét a ház csendjét. „Percekig vagy órákig tart már, … hová lehetne elbújni előle,… a dunyha alá?!” Egyszer csak, … hirtelen beálló némaság: vége.
Húgommal kimerészkedtünk az udvarra. Nem láttunk mást, csak a disznót a földön. A rózsaszín test mozdulatlan volt. Már nem akart se túrni, se futni, se tiltakozni… Nyakán nagy, piros seb tátongott. A pirosság lefolyt a földig, összemocskolta a hó fehérjét. Szótlanul néztük. Talán, hogy felocsúdjunk, édesapámék szalmával fedték be az állatot. Biztattak bennünket, hogy lovagoljuk meg, most nem fut el előlünk! A disznóölők azután meggyújtották a szalmát, azzal égették le az ártányról a szőrt. Pernye és szikra szállt az ég felé. Utána a pörzsöléstől megfeketedett hízót patyolat tisztára kaparták, mosták, majd a konyhában felállított bontószékre vitték.
Késekkel, fűrésszel, baltával kezdték darabolni. A felhasított testből színek buggyantak elő: fehér szalonna, rózsaszínű hús, sötét bordó máj, szivárványszínű bél… ‒ Nevessetek, amikor bontják a disznót, vastagabb lesz a szalonnája! – ötlött fel bennem a szomszéd Lina néni mondása. A szalonna vastagságából jósolgatták, hogy mennyi lesz a zsír. A lassan alaktalanná váló hústömegből vödrökbe meg a padlóra folyt a vér. A levegő ekkor már nehéz volt a gőzölgő hús, a pörzsölés szagát ontó ruhák és a kézről-kézre járó pálinkás meg fröccsös poharak szagától. Az arcokon mégis mosoly ragyogott, mert már meg lehetett kóstolni a nap első csemegéjét, a sózott, nyers bürkét! Senki sem bánta, hogy zsíros lett a keze vagy a ruhája.
Irén néném és Berta ángyom a belet tisztította egy fa tekenőben. Amikor felfújták a tiszta belet, olyan lett az, mint egy tekerődző, átlátszó kolbász. Édesanyánk válogatta a húsokat: melyik kerüljön lesütésre, a sózóba, a kolbászba, melyik a lábosba? Lassan megtelt a sporhelt gőzölgő edényekkel: sült, főtt a disznótoros vacsora. A nehéz szag már elszállt, helyét a friss húsból készülő ételek illata vette át. A konyha cementfalán meg az ablakán kis patakokban folyt le a vízzé vált pára.

Este alig fértünk az asztal köré, mert nagy volt a család és a rokonság, de jöttek meghívottak a szomszédból is. Már nem gondoltunk a reggeli ijedtségre, örültünk a terített asztalnak és a társaságnak.
Egymás után sorjáztak az ételek: a zamatos húsleves után elénk hozták a főtt húst paradicsommártással. A káposzta volt a vacsora fő fogása, ezért mindenki megállapította, hogyan sikerült: elég sűrű-e, nem lett-e túl savanyú, szép-e a színe? Végül ott fénylett az asztal közepén a pecsenye és a hurka. Alig lehetett mindent végigkóstolni!
Vacsora alatt kevés szó hallatszott, de a vége felé a kezek közelebb csúsztak egymáshoz és megeredtek a nyelvek: felemlegettek régi huncutságokat, meséltek a katonaévekről, a háborúról, a hadifogságról és előhoztak titokzatos történeteket. Később a férfinép nótázni kezdett.
Mire a nótákból is kifogytak, éjszaka lett, és egyszer csak elhangzott az asztal fölött:„emennyünk”! Ha nehezen is, ki-ki felkelt a helyéről, a segítségek és a vendégek hazaindultak. A kölcsönös „köszönnyök!” után Pali bátyánk még visszaszólt az ajtóból: „ ‒ Akko usszámicccsotok, ho karácsonra mi is levággyok a zeggyiket!”

Zsupánné Illés Margit az Irodalmi Rádió szerzője. 1953-ban születtem a Zala megyei Csesztregen. Harminchét évig tanítottam, mint alsós…