‒ Itt a téli szünet! ‒ muzsikálta a hóesés. A zalaegerszegi leánykollégium falai megremegtek. A sivár folyosók csendje varázsütésre megtört. Hirtelen bőröndök dobbantak, papucsok csusszantak. Mindenki lázas pakolásba kezdett. ‒ Félre iskola, dolgozat! Félre koszos város! Haza! Haza! ‒ dobolták a mozdulatok.
Arra senkinek sem volt hallása, hogy a falakon túl egyre hangosabb futamok szólalnak meg a tél orgonáján. Annál inkább a felszólításra, ami átharsant a szobákon: ‒ Csesztregiek, figyelem! Itt van hazulról egy ponyvás teherautó. Mindenkit hazavisznek! A hóvihar miatt nem járnak a buszok. Siessetek!
Nemsokára, nagyjából tizenöten, csomagjainkkal az épület előtt, a járda szélén toporogtunk. Úgy vigyorogtunk, ahogy régen nem, hiszen minden gondunkat hátrahagytuk a kollégium csúf kapuja mögött. A város sem fenyegetett már bennünket üres tekintetű kőarcával. Hazamegyünk! Ahogyan megjelent az autó, egymást húzva-tolva másztunk föl a ponyvája alá. Alig fértünk el a platón, de „összebújtunk, mint a szegény ember malacai”. Szinte semmit sem láttunk. Azt, hogy elindultunk, csak a motorzúgásból és a rázkódásból érzékeltük. Mozgó sátrunk végében, a ponyva nyílásán olykor némi világosság szűrődött be. Oda- odapillantottunk, mert tudtuk, hogy e világosság haza vezet ‒ de előtte ott volt a hó! Egy órai araszolás után az autónkat megállította a tél. Azt képzelte magáról, hogy ő egy fékevesztett molnárlegény, aki tátott szájú liszteszsákokkal a kezében csapkodhat jobbra és balra, föl és alá. Az út járhatatlanná vált. Vissza kell fordulni! Vissza a városba! A vasútállomásra!
Öreg este volt már, mire fölcihelődtünk a Lentibe induló vonatra. A máskor barátságos, barna vasúti kocsiba mintha köd szivárgott volna… Tétován kerestünk szabad helyet az utasok között. Beszédes kedvünk elinalt már, hát leültünk és vártunk. Mások mellére is csend telepedhetett, mert szó alig hallatszott a fülkében. Lassan elindult a szerelvény, ám hiába néztünk a megvakult ablakokra, azok nem ígértek semmit. Talán fél órát döcöghettünk, amikor a nagy hó miatt a nyílt pályán megálltunk…Ezt az éjszakát, a vágyva vágyott otthon helyett, csizmában, nagykabátban, félig alva, félig ébren a vonaton töltöttük. A következő hajnalon visszavontattak bennünket Egerszegre. Ismét a város…Fáradtak és éhesek voltunk. Előkotortuk kevéske pénzünket és a közeli boltban kenyeret, tejet, vettünk, azután, sokakkal együtt, a vasútállomás várótermében tébláboltunk. Tanácstalanság, gyűrött arcok, csomaghegyek, koszos hólé mindenfelé. Egyszer csak megszólalt a hangosbemondó és kis szünetekkel órák hosszat recsegte: „Az itt tartózkodó kollégisták – a közlekedés bizonytalansága miatt – haladéktalanul menjenek vissza az intézményükbe!”
Mondd az esőnek, hogy ne essen, a fűnek, hogy ne nőjön, a pataknak, hogy ne folyjon! Az elhangzottnál egy sokkal erősebb parancs ‒ haza kell menni! ‒ irányított minket.
Déltájban kisütött a nap, és híre jött, hogy Zalalövő felé elindul egy szerelvény. Lövő csak tizennyolc kilométerre van Csesztregtől! Felszálltunk arra a vonatra és el is értünk a végállomásig. Onnan tovább gyalog a római úton! Ez az út hazavisz! Az ismerős tájon jó móka volt a lábunk alá gyűrni a kilométereket. Sík mezők, szélesen nyújtózkodó dombok és facsoportok között jártunk.
A téli nap azonban alig ígér valamit, máris elveszi. Egyre nehezebb lett a haladás. A patyolatfehér táj lassan lilává, majd szürkévé vált és feltámadt a szél. A társaság ekkorra már szétszóródott. Kettesével, hármasával kik előbbre jártak, kik lemaradtak. Egyik barátnőmmel ketten mentünk együtt. Gyakran térdig, combközépig süllyedtünk a hófúvásokba és a csomagunkat a fagyott hó tetején húztuk magunk után. Sírva segítettük egymást. Minden lépésért meg kellett küzdeni, de az, hogy feladjuk, hogy leüljünk, eszünkbe sem jutott.

Estére a Zalalövőtől tizenkét kilométerre fekvő Kálócfára vergődtünk. A gyér utcai világításban egy középkorú férfi jött velünk szembe.
‒ Hova, lányok? ‒ kérdezte.
‒ Csesztregre – feleltük.
‒ Ilyenkor? Gyalog? Szó sem lehet róla! Jöttök hozzánk és majd holnap mentek haza!
Ennek ellent mondani nem lehetett. A férfi kitárta előttünk az otthonuk ajtaját. Kedves szavú felesége a konyhában a pirosan izzó sparhelt mellé ültetett bennünket. Lábunkról lehúzták a hóval teli csizmákat, kezünkbe meleg sült krumplit adtak… Később nagy dunyhák alá kerültünk.
Másnap a tél ünnepére ébredtünk: sütött a nap, és mint millió gyémántszem, szikrázott a hó. Vendéglátónk telefonálására egy traktor jött Csesztregről. Repültünk a kabinjába! Út nem volt, csak hó és hó…, és a havon át a megszelídült molnárlegény ölében hozta elénk az otthoni síkot. Megérkeztünk!

Zsupánné Illés Margit az Irodalmi Rádió szerzője. 1953-ban születtem a Zala megyei Csesztregen. Harminchét évig tanítottam, mint alsós…