Legdrágább Feleségem!

Bocsánatodat kérem, amiért nem írtam neked oly sokáig, de mint te is bizonyára hallottad, a csata majd’ egy hónapig eltartott. Számtalanszor elkezdtem írni levelemet, de az olaszok újabb és újabb, hirtelen támadásai nem hagyták, hogy befejezzem. Be akarták venni Triesztet, de sikeresen megállítottuk őket, így visszavonultak.
Úgy hallottam erősítés érkezik, és hogy végérvényesen be akarják fejezni az isonzói csatákat. Bár az igazat megvallva, soha nem tudok semmi biztosat, csak ami éppen előttem történik. Ugyanis velünk, gyalogosokkal nem osztanak meg semmit. Az ütközetek során végig mi álltunk a frontvonalon, a tábornokok és hadvezérek a háttérből irányítottak minket. Tudom, hogy győzelemre akarják vezetni a Monarchiát, azonban mi mindig csak a parancsokat kapjuk. Dühít a gondolat, hogy míg ők nagyobb biztonságban tanácskoznak a taktikákról és a támadásról a hatalmas sátraikban, addig mi a lövészárkokból próbáljuk védeni őket. Ilyenkor jutnak eszembe a régi történetek, a nagy csatákról szóló regények, melyekben a király mindig a harcmező elején állt, kardját feltartva, hangos csatakiáltással bíztatta katonáit a harcra. Valahogy mindig is így képzeltem el a háborút, büszkén harcolva királyunkért, és ha elesek, hősként emlegetik nevemet, és otthon is mindenki tudni fogja, hogy én a hazámért harcoltam.
De most nem ezt érzem. Május óta itt vagyok, hol előrébb, hol hátrébb haladva a csatamezőn, és úgy tűnik, nincs értelme az egésznek.
Közel fél éve, hogy távol vagyok tőled, Szerelmem, s egyetlen vigaszom a fényképedben, és édes leveleidben rejlik, melyeket mindig magamnál tartok. A fiúk is sokszor ránéznek mosolygós, kedves arcodra, és mindig mondják nekem, hogy egy ilyen szép asszonyt nem hagyhatok megözvegyülni. Igazuk is van! Csak az a tudat tart életben, hogy vissza kell térnem hozzád, mert a mennyből nem bírnám nézni fájdalmadat. Nem érdekel, hogy mi történik velem, az sem érdekelne, ha holnap meghalnék, csakis te! Miattad vagyok még életben, te tartod bennem a lelket, hogy visszatérjek hozzád.
Ám épp emiatt nem térhetek még haza. Mivel a tizenegyedik isonzói csatát is megúsztam egy karcolás nélkül, így kitüntettek, és itt kell még maradnom.
Mindkét harc után azt hittem, hogy már vége lesz, hiszen már három éve kezdődött a nagy háború, az olaszországi front pedig lassan két éve tart. Nem tudom, mikor fog befejeződni, mikor láthatlak újból, mikor élhetünk békében, de úgy tűnik, a hadvezérek, nagyurak és királyok még nem unták meg népük irtását.
Elmondhatatlanul hiányzol, egyetlen Szerelmem! Minden éjjel a te ölelésedre gondolok, mielőtt elalszom, s csípős reggeleken a szívet melengető mosolyod és kedves hangod játszódik le bennem.
Hogy vannak az otthoniak? Remélem, te semmiben nem szenvedsz hiányt, és biztonságban vagy szüleidnél. Kérlek, látogasd meg édesanyámat hetente néhányszor, tudod mennyire aggódik, főleg mióta édesapám elhunyt. Pedig már öt éve volt, de még mindig siratja drága jó férjét. Még most is tisztán emlékszem, hogy rimánkodott és könyörgött, ne vonuljak be, nem bírná elviselni, ha engem is elveszítene. Nem mintha lett volna más választásom, bár igaz, az elején még vágytam is a frontra, hogy hazámért harcolhassak. Neki is írok, mikor lehetőségem van rá, de azon kívül, hogy minden rendben, nem merek mást mondani. Félek, ha rossz hírt hall, beletemetkezik a bánatba, és talán nem is éri meg a napot, mire hazaérek.
Ám rossz hírekből van bőven, tán több is, mint jóból. Remegő kezekkel, és elszorult torokkal írtam le Feri barátom szüleinek, hogy legidősebb fiuk meghalt a fronton. Még most a könnyeimmel küszködök, mikor eszembe jut. A legjobb barátom volt már gyerekkorom óta, hisz te is jól ismerted, mindent együtt csináltunk. Emlékszel, még ő buzdított engem, hogy jelentkezzünk katonának. Mennyire lelkes és bátor volt, de nem csak az elején. Ő végig reménykedett és hitt abban, hogy győzelmet arat a Monarchia. Mindig azt mondogatta, hogy kitart a végsőkig, és szüntelenül harcol a hazájáért, még ha tíz évig is elhúzódik a háború. A harc éltette, már gyerekként is mindig ő kevert bele a bajba. És most én élek még, aki inkább vágyik haza, vágyik a békére. Én minél inkább ennek az értelmetlen és véres háborúnak a végét kívántam, ő annál inkább elszántabb lett. Talán ő tartotta bennem a lelket, ő hitette el velem, hogy egy jó cél érdekében harcolunk. De mindezt már nem látom. Csak előre-hátra topogunk a fronton, miközben egyre több bajtársam hal meg. Mikor szembekerülök egy olasz katonával, az ő szemükben is habozást vélek látni, csak azért lőnek, hogy ne ők haljanak meg, akárcsak én. Pedig nem kívánom a halálukat, ugyan olyan férfiak, mint mi, akiknek megmondták, hogy öljék az ellenséget. Ha valakiknek a halálát kívánom, hát azok a nagyurak és királyok, akik a sakktábla fölött ülve, konyakot kortyolgatva ütik le a bábukat, és azt képzelik, hogy a háború is ilyen egyszerű.
Félek, egyedül vagyok a véleményemmel, bár a Ferin kívül senkinek nem mertem ezeket elmondani. Nem tudom, hogy a többiek mit gondolnak, mit éreznek, csak látom rajtuk, hogy el vannak fáradva. Mikor új egység érkezik, a mi vérünk is felpezsdül kissé, ahogy látjuk rajtuk a tettvágyat, de mindez nem tart tovább pár hétnél.
Mindezt leszámítva testileg teljesen jól vagyok, még meg is erősödtem, meglehet, már az ággyal együtt is meg tudnálak emelni. Csak a honvágy és hiányod kínoz szüntelen.

Ezzel zárom soraimat, legdrágább Szerelmem. Kérlek légy még kitartó, remélem már nem kell soká várni, hogy újra megcsókolhassalak és karomba zárhassalak.

Szerető férjed,
István

Schlakker Anna az Irodalmi Rádió szerzője 1993. március 13-án születtem és Balatonalmádiban nőttem fel. Jelenleg Veszprémben élek a…