A különös koncert

Ernő tudta, hogy halálos beteg. Hogyne tudta volna, amikor már több mint egy éve minden erről szólt körülötte. Az orvostól orvosig rohangálás, a gyomorműtét a hol jobb, hol rosszabb – egyre gyakrabban rosszabb – állapot. Olyankor elgyengült és fájdalmai voltak, amelyeket azonban minden zokszó nélkül, példás önuralommal viselt. Igaz, amikor nagyon fájt a gyomra, ingerlékenyebb, türelmetlenebb lett, ám ezen kívül nem voltak külső jelei romló állapotának.
Egy alkalommal, azzal állt elő, hogy: „esküvőzni szeretnék”. A családja nem nagyon értette, nem nagyon tudta hová tenni az ötletet, de senki nem akart vitatkozni vele Majd elmúlik – gondolták. Aztán a gondolat kezdett lassan szárba szökkenni, kiteljesedni s már nem lehetett nem odafigyelni rá. Különös dolgot eszelt ki ugyanis Ernő. Mivel pontosan tudta, hogy már csak hónapok vannak hátra az életéből, azt szerette volna, hogy rendezett körülményeket hagyjon maga után. Ezért elhatározta, hogy így hatvan év felett is törvényes házasságot köt a már több mint tíz éve vele élő élettársával. Értetlenkedve hallgatták a különös gondolatot. Most? Erre a kis időre? De Ernő rendíthetetlen és eltökélt volt.
Ugyan templomi esküvő már nem jöhetett szóba, hiszen megkeresztelve sem volt, s egész életében tudatosan kerülte Isten házát, noha az utóbbi időben egyre szívesebben és gyakrabban kísérte el társát a templomba. „Legalább jog szerint keljünk egybe – mondogatta – hogy ne csak egy gyászoló, egy nő legyél, akinek meghalt a barátja, hanem törvényes özvegy maradjon utánam.” Öröklési szempontok aligha kaphattak szerepet, hiszen mindenki tudta, hogy nem marad utána számottevő, vagy említésre méltó vagyon.
Nagy lendülettel kezdtek neki az szervezésnek. Nem volt könnyű a feladat sem a vendégkör, sem a helyszín kiválasztása, sem pedig úgy megszervezni az egészet, hogy a számtalan szempontnak megfeleljen az összejövetel. A részletek kitalálása, megszervezése az utánajárás sok energiát és időt felemésztett, s ezekben Ernő fizikailag már nem is nagyon tudta kivenni a részét. Boldogultak azonban nélküle is. Párja előző házasságából származó felnőtt gyermekei végül sorra frappánsan megoldották a feladatokat.
Aztán elérkezett a nagy nap. Egy szombat délután gyűlt össze a kiválasztott nem túl nagyszámú ünneplő vendégsereg. Semmi különöst nem tartogatott a polgári esketési szertartás, de mert az anyakönyvvezető tudta miről van szó, a szokásos közhelyek között gondosan kerülte az elkövetkező boldog házas éveket lefestő szólamokat. Amikor azonban az újdonsült férj és feleség Ady Endre: Őrizem a szemedet című versét mondta, az utolsó versszaknál (Nem tudom, miért, meddig/Maradok meg még neked,/De a kezedet fogom/ S őrizem a szemedet.) alig-alig akadt valaki a teremben, akinek szeme sarkában ne csillant volna meg egy könnycsepp.
Az esküvői vacsorán csak a szűk család vett részt. Az étterem dolgozói is a beavatottak közé kerültek és dicséretükre legyen mondva, kiválóan látták el feladatukat. Diszkréten, szerényen, szinte észrevétlenül végezték a munkájukat, s így is mindig minden idejében és kifogástalan minőségben a helyére került. S az ellen sem volt kifogásuk, hogy egy különös produkcióval lepjék meg az ifjú párt.
Tudván ugyanis, hogy az újdonsült házaspár mindkét tagja szereti a gospelt, a család erre hajlandóságot érző, jó hangú tagjai alkalmi kórust alakítván megtanultak néhány közismert, fülbemászó éneket. A sok gyakorlásnak meglett az eredménye, (hosszabb időn keresztül vasárnap délutánonként „kötelező próba” volt) s mert meg tudták szerezni az énekek zenei kíséretét is, szinte profivá érett a produkció. A hatás nem maradt el!
Már mindenki megtalálta a helyét, üdvözölte a szomszédját, a pincérek kiosztották a köszöntő italokat, néhányan szóltak pár kedves szót, majd a be nem avatottak legnagyobb meglepetésre a hosszú asztal végéhez szivárogva – ahol a szabadon hagyott téren, már bekészítve várt a hangtechnika – összeállt az alkalmi kórus. Tágra nyílt szemek, csend és – valljuk be – némi értetlenség fogadta a szokatlan, viselkedést. Aztán megszólalt a zene, s ahogy egyre ismerősebbé váltak a dallamok, nyilvánvalóvá vált a szándék, oldódni kezdett a feszültség. A személyzet is odasereglett, ők sem akartak lemaradni a nem mindennapi előadásról.
Az első dal végén még csak ritmusra ringatózott a násznép, a második dalt már lelkesen végigtapsolták, ám amikor megszólalt a leghíresebb gospel dal, az Oh Happy Day már szinte senki nem tudott a helyén maradni. Felállva, együtt énekelték – aki tudta angolul, aki nem magyarul, vagy csak dúdolva – a dicsőítő, boldogságtól sugárzó éneket. Zenget a dal, a boldog napról, ki tudja hányszor ismételve a refrént, mintha senki nem akarta volna abbahagyni, senki nem akart volna elszakadni a reményt adó, fényességről, a boldogság ígéretéről szóló éneket.
Ernő már nem tudott felállni s táncolni, de vidám dobolással kísérete a zenét, s mosolyán, csillogó szemén látszott, megérintette őt a másákor csak „jó szám”- ként hallgatott ének.
Azt hiszem akkor látták őt utoljára boldognak.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…