Egyre kevesebb a türelme a helytelenül viselkedőkhöz. Elfogyott. A hülyeség megöl benne minden elnézést, megértést, már csak a butaságot látja és hallja meg, aztán elcsodálkozik, hogy miért tűrik mások. Sőt miért tapsolnak, hajbókolnak rendületlenül, néha mélyen a zsebükbe nyúlva, míg nekik marad a kifli csücske hónap végére. Tudja, hogy egyszer csak be(le)szól.
Újabb irodalmi est. Bemutatásra várók száma hét. A lehető legrosszabb társításban. Az állami kitüntetett mellett had érezze magát még kisebbnek a kezdő. Eltérő stílusok, egyéniségek, életutak, kibontakozásra nincs lehetőség, kevés lesz rá a másfél, két óra. A Műsorvezető megpróbálja a légkört barátságos mosollyal, kedvességgel enyhíteni, kezdés előtt beszélget a korábban érkezőkkel, fogadja őket, ismerkedik. A házigazda, a Fő Fotózkodó,  nevezzük FF-nek, természetesen fotózkodik a megérkező “neves” személyiséggel (Nevezzük ezután Nevesnek, és akkor nem kell kitenni az idézőjelet), majd a névtelenekkel is, remélve, egyszer majd (talán) ők is “nevesek” lesznek.  A publikáció FF-nek annyira életformája, hogy legalább tizenöt portálon hirdeti magát.  A Műsorvezető, akinek három napja még fogalma sem volt arról, hogy beszélgetést kell levezetnie, sőt ki kell találnia, hogy miről beszélgessenek, sőt, akikkel beszélget majd, azokat valamilyen módon meg kell ismernie, hogy ki kicsoda, megpróbál újfent tájékozódni, mivel senki nem tájékoztatja. Viszont FF beállva a kellő pózba a Nevessel, odainti magukhoz. Mielőtt hagyná, hogy FF bármit mondjon, a Műsorvezető gyorsan megszólal és elmondja Nevesnek, hogy felkérte az eddig megérkezett vendégeket, tekintsék meg a kiállítás anyagát, mivel ezekről a képekről is beszélgetnek majd. Még be sem fejezi a mondanivalót, amikor FF közbevág: “Biztosítalak, hogy xy városba meghív egy kiállításra.”

Műsorvezető ránéz, de nem szól, majd a Neveshez fordul és folytatja a beszélgetést azzal a kérdéssel, hogy a telefonon megbeszéltek szerint, Neves hozott-e verset. Közben végtelen jó érzés tölti el. Nem hagyta magát befolyásolni. Majd ő eldönti mit akar. Csak remélni tudja, hogy FF megértette, nem irányíthat mindenkit. Nem azért csatlakozott ő sem a csoporthoz, hogy neki bárki megmondja mit és hogyan tegyen. Arról már nem is szólva, nincs olyan döntési joga, hogy a városának közösségi házát leuralva bárkit, bármikor meghívhasson. A kellemetlen helyzetbe hozást meg nagyon udvariatlan dolognak tartja. Ugyanúgy, mint az öndicséretet. Saját magunk “krémezése” nem egyenlő azzal, mint amikor mások mondják rólunk, hogy jók vagyunk. Amint az is meggondolandó, hogy hasonlíthatjuk-e magunkat József Attilához, Adyhoz. Ugyan el lehet követni ezt a hibát, de lehet, hogy a végeredmény hatalmas különbséget szül József Attila és Ady Endre javára. Akinél elmarad a költői, írói alázat, az előbb vagy utóbb megbukik. Hogy miért? Mert kiderül, hogy beképzelt, nagyképű, másokat lekicsinylő, másokat butának, kihasználhatónak néző ember, és ez a tulajdonsága nagyon jól érzékelhető, látható és megtapasztalható, ugyanis mások értékelnek, mások minősítenek bennünket.
Műsorvezető a zenében sem mindenevő, irodalomban meg pláne nem! Tehát kéretik mellőzni jelenlétében a kínrím, a kecskerím és a képzavaros közléseket. S ha mégis, akkor ne csodálkozzunk, ha elfogy a türelme, és be(le)szól: “Meg egy nagy lószart, barátom!”

 

Szakáli Anna az Irodalmi Rádió legjobb szerzője 2013. cím birtokosa. 1952. január 1-jén születtem Zamárdiban. Bogláron érettségiztem 1970-ben.…