Anna néni egyedül élt egy belvárosi bérház másfél szobás lakásában, 94 évesen. Menni nem tudott, hallása megromlott. A lánya nővérbankból bérelt ápolókat az ellátására.

Mikor Dóra, a kivezényelt inspekciós nővér belépett a lakásba, mindenütt katonás rend és tisztaság fogadta. Az éjszaka ott őrködő kolléganője mindent elmondott, amit tudnia kellett.

Jól aludt, megmosdattam, éjjel nem kért ágytálat, most üldögél a fotelban és alszik.

Csak őrizni kellett Anna nénit, aki egész nap ült, és aludt. Nem ébredt fel a járkálásra sem, pedig a parketta recsegett, ahogy Dóra elment mellette. Ült a fotelban, lábai kockás pléddel betakarva, kezei az ölében, feje kissé hátrahajolva. Millió ránc ékesítette hosszúkás arcát, hófehér hajának kontya a feje búbján csücsülve mozgott, ahogy lélegzett. Kintről a város zaja, halkan szűrődött be az ablak apró résein, a félig zárt keretek között kúszott be a szoba mély csendjébe. Órák teltek el. A nővér, átnézte a könyvespolcot, majd bámult ki az ablakon. A néni mélyen szunyókált.

Leült szemben vele, kezében a forró levessel és várt. Nem tudni mi volt az oka, talán a húsleves illata, vagy az, hogy nézte őt, de egyszerre kinyílt mindkét szeme, és mintha egész délelőtt diskuráltak volna, megkérdezte.

Itt az ebéd?

Ahogy evett, ahogy nézett, valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság vett erőt Dórán.

Mióta van egyedül Anna néni? – kérdezte ebéd után, ahogy leült a szemben lévő fotelba.

Mióta is? Mióta? Csak számolnom kéne kedves, de az uram halála, mintha tegnap lett volna.

Elmondja? Nem titok?

S elmondta.

Nem tudom milyen év volt akkor kedves, nem tudom. De Sándor nem oly kevéssel vett el engemet. Nálunk lakott a bátyja, és felesége is, a 16 éves Zsuzskával. Cukrászdánk volt. Tudod kis kedves? Sok torta és hasé! Az ám, de finom illat volt minálunk mindig!

S jött megint valami háborúféle. Az egész életem ebben telt. Tudod kis kedves?

A pincébe menekültünk én, az apró lánykával, akit későn adott nekem az Isten, ezért nagy kincs volt. Féltük őt nagyon Sándorral.

Lementünk oda, és csendben vártuk, hogy csendesedjen a futkosás és haddelhadd.

Egyszer csak csapódott az ajtó, és berontott három bőrkabátos. Egészen a földig nyúlott annak a kabátnak az alja. Tudod kedves? Kiabáltak ám csúnyán, és kapták is a Zsuzskát. Jaj, de a sógorom nem hagyta ám! Nagyon félelmetes volt. Nagyon.

Fejét lehajtotta, apró szemében könnyek gyűltek.

Anna néni. Ha nem akarja mondani, hagyjuk – kérte a nővér, megijedve attól, hogy a néni felizgatja magát.

Várjál kedves, várjál csak. Mondom, már én, csak…

Endrét átvitték a másik helyiségbe. Verték, ütötték. Zsuzska meg leste, az ajtó résin. Nézte, ahogy agyonverték az apját. Őt meg nem tudtuk rejteni, de Sándor megpróbálta kilopni szegényt.

Fuss! mondta neki, ahogy kilökte a pincéből fuss, meg se állj! S az, csak futott.

Hogy mi lett Sándorommal? Gondolhatod kedves, bizony. A hangja, ahogy verik őt, még a fülembe van, pedig nem hallok már jól kedves.

Néma csend ült a két nő közé. Percekig hallgattak mindketten.

Mi lett? Mi lett magukkal Anna néni? – kérdezte aztán Dóra csöndesen, halkan, megsimogatva az öreg hölgy csontos kezét.

A kisleánykám Jutka. Ő megmaradt épen. Nem tud semmiről. Erős nő. Nagyon erős nő. Gondoskodik rólam, de nem szeret. Nem beszélt velem ennyit, mint te kedves eddig. Jönnek a nők, jön az ebéd. Takaríttat nálam, sok a dolga. Nagyon sok a dolga. Valami boltja van.

A Zsuzska. A kis Zsuzska megmenekült, de beszélni nem tudott az óta, mint, ahogy én se járni. Mintha tegnap lett volna kedves. Talán tegnap volt.

S ahogy elhallgatott, fejét picit hátraejtve elaludt. Aludt. Ült a fotelban, lábai kockás pléddel betakarva, kezei az ölében, feje kissé hátrahajolva. Pici hófehér kontya rezgett minden lélegzetvételénél.

Várkonyi Kitty az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem, három gyermek édesanyja vagyok. Első meseregényem 2007-ben került kiadásra, (Garbó…