A konyhában a tűzhely mellett órákon keresztül tudott guggolni. Ezt, csak ő tudta megtenni. A hátával a falnak dűlve, kezét kér térdére téve.( Már tudom, ez a jóga ülés.) Csodáltam, hogy nem fárad el. Volt, mikor mellé telepedtem, hogy én is kipróbáljam. Öt percnél tovább nem bírtam. A lábam elzsibbadt és mindig négykézláb álltam fel. Ilyenkor fogtam a kis széket és leültem vele szemben. Szerettem hallgatni a háborús élményeit. Időnként lehunyta szemeit és úgy, guggolva, el-el szunyókált. Vártam, hogy folytassa.

Meséljen még Papó! Sürgettem, amint szemét kinyitotta.

Ilyenkor olyan volt, mint aki egy másik világból jön vissza. Nem mese ez gyermek, idézte az ismert verssorokat és újból elkezdte. Szakálla bozontosabbnak tűnt, szemei elhomályosodtak, néha könny csillogott benne.

Öt gyereket és nagyanyádat hagytam itthon. Nem tudtok, hová visznek minket. A vagonon befújt hó és süvítő szélből  sejtettük, hogy a Kárpátok hegyvonulatán át haladunk. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái voltunk, így valószínű, az orosz hadszintérre tartottunk. Hajnal volt, lassan kezdett pirkadni, mikor a vonat hírtelen meg állt a nyílt pályán. Fogalmunk sem volt, merre vagyunk. Amint így találgattuk, egy  madár berepült a vagonba, egyenesen az én vállamra. Ekkor, úgy éreztem, mintha a legidősebb lányom,-aki akkor kilenc éves volt- átölelt volna. Mikor hazajöttem tudtam meg, hogy az nap halt meg spanyolnáthában. De, nem szomorítalag tovább, ilyen fájó emlékekkel! Inkább, egy vidámabb történetet mondok.

Apádnak a kisebbik testvére, elég haszontalan, eleven gyerek volt. Mondhatom úgy, kicsit gonosz. Mikor nagyanyád már végképp nem bírt vele, nekem adta át a nevelését. Inkább ne tette volna, mert abból jó sosem sült ki. Nem hogy meg tudtam volna fékezni, hanem még nagyobb galibát okoztam. Megfogtam a két kezét, összekötöztem és ő, mit gondolsz mit tett? Nem tudom, hogy csinálta, két percen belül, kiszabadította magát. A legrafináltabb kötelet is kitudta bontani. Viszont ekkor, mind az öt gyerek körülöttem volt és engem nevettek.

Hiába ezerszer hallottam történeteit, szájtátva figyeltem. Sokszor nem is a szöveget, inkább az arcvonását. Hol ezer ráncot láttam, hol még a szeme is nevetett, mire elmondta történetét. A haja a válláig ért, szakálla és bajusza időnként a száját simogatta, de őt nem zavarta. A szakáll és a bajusz még elment volna, de a hajával senki nem volt kibékülve. Ha kérdezték, minek a hosszú haj, azt felelte: Ha Kodálynak lehet, akkor neki is! Igazi egyéniség volt, csupa szív ember. Apám szerint, egy legyet sem tudott leütni. Ha nagyon dühös volt valamelyik gyerekre, az volt a szójárása: Olyat csapok rád, hogy semmi bajod sem lesz! Mindennek ellenére, olyan hőstettekről számolt be a háborús éveiről, amit nehezen tudtunk elképzelni, hogy mind azt Ő hajtotta végre.

A halála is, ha lehet a halált szépnek mondani, akkor az volt. A születésnapján aludt el, mosollyal az arcán. Fájó, csak nekünk volt. Soha nem ivott, de a születésnapján megkövetelte, hogy rummal köszöntsék a fiai. Apám zsebében is ott lapult a két decis rumos üveg, úgy ment hozzá kora reggel. Nagyanyám és másik két fia, a konyhában kezükbe temetett arccal ültek.

“Apa hol van?” kérdezte apám. Ő, már jó helyen van, felelte Nagyanyám. Pontosan, nyolcvanhét éves volt. Szép kort ért meg, de főleg, nagyon értékes ember volt!

 

 

Benedek Erzsébet az Irodalmi Rádió szerzője. Benedek Erzsébet néven születtem Miskolcon, iparos családból. Szinte egész életemet Miskolcon étem.…