Akit visszavárnak

(Egy tengerész vallomása)

 

Megízlelt a kék úr; egy viharvert

estén rám harapott, és mint egy magot

kiköpött. Lenézve az áldozatot!

Korhadt rönk lettem, mely pár napot nyert,

míg deszkákra szelte a hajómat.

Pedig már húzták értem a harangot!

Most körbe állnak, mint vásári barmot.

Csodálnak. Mondják: Egy angyal óvhat!

 

Ostobák mind! Lelkük a parton ver

gyökeret; nem értik a vizek rendjét.

Ő és én, most gyilkoljuk egymás csendjét,

hallgatással, mint két zord vénember.

Míg só-rögöt bont vállamon a szél

bámulom láncra fűzött hullámait.

Bújsz az öbölbe, te elhagyott ladik?

Csorog a rozsda rólad, mint a vér.

 

Pedig kellenek a riadt szelek

és kell a víz fölé nyújtózó fenyő

ágairól csurgó borostyán-eső.

Kellenek a kőre mart sebhelyek!

És az összevert ég, hogyha kékül,

míg a parton térdre rogynak víz-hegyek.

Mert szent a düh, mitől a csónak remeg.

Úr magától nem úr, szolgák nélkül.

 

És én féltem őt pogány hitemmel,

mert a bárka, mely két ég között reked

egy kéretlen titkot csak megsúg neked,

hogy asszonykönnytől lett sós a tenger.

Megízlelt a kék úr és kivetett!

Barát neki nem kell, úgy semmit érek,

és túl lágy lenne testem ellenfélnek.

De visszavár, ki lelkemből evett!

Nagy Imre az Irodalmi Rádió szerzője Iskolák Batthyány Lajos Gimnázium, Nagykanizsa (1998-2002) Nyugat-Magyarországi Egyetem Környezettudós szak 1 év,…