Nem szoktam munkától, felelősségtől,
Ellenféltől, egyébtől sohasem félni.
Nem szoktam senkinek semmit
Csak úgy ígérni.

Egyszerűen nem tettem mást,
Mint végeztem a dolgom.
Társamnak gyakran azt mondtam:
Bízz bennem, hidd el, megoldom!

Emlékszem, életem kereke úgy, mint másnak,
Fenn a fényben, a magas ragyogásban
Végig úgy volt.
A végén iszapban, kátyúban, sárban,
De nagyon a mélyben nekem is ott volt.

Egyszer megjelent egy hatalmas erő,
Ereje birtokában bármikor bárkiből
Gyötrelmet hív elő.
Akit kiszemel, azt legyűri,
Az ellentmondást nem tűri.
Abból nem maradhat más!
Még tudat sem, váz sem,
Sem izom, sem erő,
Csupán egy elkorcsosult, megfásult
Parányi velő …

Űzött, vert, ütött a sors,
Mindent a nyakamba akasztott.
Nem törődött velem,
Bánatot, fájdalmat, kínt,
Mit belőlem fakasztott.

Sokáig kínlódtam s gondoltam,
De tudomásul vettem,
Vajon mi mást tehettem?
Az élet olykor kínzón mostoha,
Ez a sors őrjítő, gonosz fintora,
Hamis, cselszövő kegyetlen ostora.

Robogva, suhanva elszálltak az évek,
Melyek sokáig voltak boldogok és szépek.
Elrepült az idő, vele az éveim,
Velük karöltve egykori reményeim.
Felnőttek a gyerekek, az óra sokszor
Méltatlanul iparkodva gyorsan körbe járt.
Itt maradtam egyedül … Elrepültek Ők is,
Akár egy-egy költöző madár.
Az egyik délen éli életét, a másik nyugat felé szállt.

Közben a jelenben élve,
Bízva a gráf pontban, jövőmben, remélve!
Dolgoztam, alkottam nem csak tengve-lengve,
Továbbra sem rohanva az addigi ismeretlenbe.

Hittem önmagamban, akaratomban,
Gondolataimban, az univerzumban …!
Segítségét kérve, értse meg végre,
Küldjön valakit, akivel boldog lehetek,
Akit állandóan boldoggá tehetek!
Hagyjon már békén, de ne csak a végén, hogy
Ne maradjak örökké a margó szélén!

Majd azt vettem észre, bízva a fényben,
Már nem kell félnem, kérnem, sem várnom, szólnom,
Mert jöttél Te, mint egy gyors reptű sólyom,
Melynek szárnyain soha nincs ólom.

Sebes suhanással merészen,
Szinte beleremegtem egészen.
Ahogy a hírhedt ragadozómadár,
Úgy vágtál le rám
Egy kora őszi nap fényes délután.

A levegőt szétzúzva, szárnyait behúzva,
Őrjítő sebességgel, amit csak a sólyom tud,
Lecsaptál rám az újra, mint a lapuló, füleit behúzó
Reszkető, remegő, szelíd, árva nyúlra.

Éles karmaidat a szívembe vágtad,
Lehet, talán nem is így szántad?!
Teszed azóta, ma is naponta,
Remélve, nem csupán havonta ..!

Ám gyorsan megérthettem,
Bár még nem érezhettem, hogy
A félelmetesnek vélt karmok
Nem mások, mint
Ölelő, szerető, vágyba kergető,
Lágyan finom, gyengéd Női karok.

Szállj sebesen a sólyom szárnyán,
Drágám! Ne add el a boldogságod
Sem olcsón, sem drágán!
Legyél szabad sólyom, lehetnél a levegő ura,
Hová a szíved húz, gyakran szállj le oda!
Szeld a levegőt, de suhanj mindig vissza,
Lennék a solymászod, Te légy
A solymász vágyának asszonya!

Már nagyon várlak házamban,
Az üres ágyamban!
Tudnod és hinned kell:
Túl teszel minden vágyamon,
Robogva szállj hozzám erős sólyomszárnyakon!

Tags:

Nagy László az Irodalmi Rádió szerzője. Egy nem régi versemben így írtam: Dunántúl Athén-jében, a Bakony tövében, Esterházy-k,…