Ifjúkorom emlékei, elengedem őket,
Mint őszi tölgy a sárgult levelet.
Lebegve, szállva hulljanak az
Avar rejtekébe, pihenve a régiek felett!

Itt voltak, míg éltek, most egy másik világ,
Érett férfikorom vágyának lángja ez.
Réges-régen eltűnt ifjúságom, mint
A horizont, amikor lenyugvó napot elfelez.

Nem volt életemben soha
Másokat lehengerlő, sok férfit égbe emelő
Léha-céda Nő,
Sem kocsma, kártya, kábítószer, pia …
De elvitték tőlem a Szimfóniát.
Vele együtt eltűnt az álmom,
A hőn vágyott olimpia!

Viszont béke volt szívemben,
Nem volt vágyakozás.
Rendben volt minden:
Család, gyermek, otthon, ló,
Sikeres vállalkozás …
Mindez a múlté, szép emlékek,
Szívesen őrzöm, már csak töredékek.

Mikor beüt a krach, hidd el! Leteper.
Erősnek kell lenned, hogy mindezt kiheverd!
Mikor életed egyszer dolmen-né válik,
Megsérülsz, azonnal kiviláglik.

Úgy érzed, nincs sebész, ki
Kivágná a gennyes gócokat.
Várod az ácsokat, hogy építsenek
Új, erős, stabil dúcokat!

Gondolatban játszottam árammal, ravasszal.
Mily csodás is volt addig a nyár s
Előtte tavasszal?!
De szemeim előtt ott volt
Egy szoba és egy asztal …

Előtte ült egy felnőtt gyermek,
Előttem meg hatalmas kiásott vermek.
Tátongott a sötét, mély feneketlen kanális,
A hihetetlen, érthetetlen őrjítő internális.

Könnyű lesz nekem, miután elmegyek, ha
Soha többé fel sem ébredek!
Ő hová megy? Mi lesz vele?
Ketté töröm életét!?! Mit kezd vele?

Esténként, éjszakánként, mint egy dúvad
Az udvaron le s föl rohantam,
Meg sem álltam bánatomban.
Jött egy villanás, a fals látomás,
Vele egy hallomás:
Az utca felől tűsarok koppanás …

A kapuhoz futottam.
Nem lehet vitás, nem lehet más!
Vártam, várakoztam …
S a bíztatás, a reményteli… !
Előtte meg pár pohár bor, néhány cigi.

Lesve a kiskaput. Remélve, bízva
Zörög a zár!
Hiába minden, a hatalom odafenn
Egyszer mindent örökre bezár.
Az illető elment, halkult a kopogás,
Vége az álomnak. Csak a jaj maradt.
Feltört a belső zokogás.

Nehezen múltak a megtört napok,
Szörnyű hetek, borzasztó hónapok…
Oly végtelennek tűntek, mint a fényévek,
Bár jöttek a barátok s velük vélemények,
Mégsem változott semmi!
Hamuvá porladtak a jövős remények.

Éreztem, tudtam: valamit alkottam.
Rájöttem, tévedtem. Elhamarkodtam.
Azt gondoltam: jól csináltam, tettem,
Biztos voltam benne, erősen hittem,
Legalább is szerényen feltételeztem.
Odafenn másként látták, azt üzenték:
Eltévesztettem, rosszul méreteztem.

Múlik az idő, az élet homokórája pereg,
A sérült férfi, már nem csak szendereg,
Olykor tűnődve el-elmereng.
Éli napjait, hagyja álmait,
Teszi dolgát, feledve sorsát,
Kezdi észrevenni feltörő vágyait.

Alkotva szépít, múltat feledve jövőt épít.
Új életbe kezd, néha-néha
Újabban el-elrévedez …
Messziről szembe jössz vele,
Azonnal észre vesz egy gyönyörű asszonyt,
Kit Benned felfedez.

Amint csendesül szíved tengerének
Zeuszként őrjöngő haragja,
Akkor lágyan megszólal lelkednek
Békésen morajló szelíd nagyharangja.

Megérted végre, noha nem szabad soha
A sorssal szembe szállni,
Annak nekimenni, el kell fogadni!
Nem tudsz mit csinálni!

Akkor Te leszel a legboldogabb ember
Az egész világon,
Puhán átsétálsz tengeren, óceánon.
Megújul, felfrissül megfásult életed,
Meglásd! Ismét lesz VALAKI-d s Te szeretheted.

Azután minden jól alakul,
Mert lesz újra más.
Akkor már elhangozhat ajkaidról
A régen várt és megérkezett NŐ-nek
Egy őszinte szerelmi vallomás!

Rád találtam. Bár messze, de itt vagy.
Láthatóan sorsom magamra nem hagy.
Ilyen csodát csak régen ismertem,
Olyan Vagy, amit ifjú koromban nyertem.
Csillogón fehéren tiszta. Bár törékeny,
Ám, már nem képlékeny herendi serleg.

Örülök Neked, hogy elértelek,
Szeretnélek mindig és megértelek.
Te lettél számomra az óriási kincs,
Lehullott szívemről minden bilincs.
Beolajoztam a kiskapu zárját,
Ismét könnyedén jár a régi kilincs.

Fentről leszóltak: Veled lenne dolgom.
Mit szólsz hozzá?
Ismerve magam egykönnyen megoldom!
Continua praesens: A múlt eltűnt.
Egy szeretnék lenni: Az örök PEER GYNT!

Tags:

Nagy László az Irodalmi Rádió szerzője. Egy nem régi versemben így írtam: Dunántúl Athén-jében, a Bakony tövében, Esterházy-k,…