Nem tudhatod, honnan is tudhatnád,
Hány magányos hosszú évben
Egykor sötét éjszakában,
Máskor a ragyogó nappali fényben
Miként készültem rá?

Rekkenő melegben, hóban-viharban
Metsző hidegben, kegyetlen fagyban,
Esőben-sárban, süvöltő szélben
Mennyire vártam Rád?

Tavasszal az életet nyitó rügyfakadáskor…,
Nyáron az izzón perzselő napsütésben…,
Ősszel az elmúló szomorú lombhulláskor…,
A rideg, dermesztő sötét fagyos télben?

Számtalanul álmatlanul feküdtem ágyamon,
Eltűnődve Rajtad és őrjítő vágyamon.
Állandóan hívtalak, kerestelek…
Nem értettem miért nem jössz, hogy szeresselek?
Éjjel-nappal remegve kívántalak
Kitárt karokkal epedve vágytalak…
Alig “megérkeztél” egy-kettő szívembe zártalak.

Akkor még nem tudtam, bár
Előtte több kört futottam, ha
Nehezen is, végre elértelek s
Hozzád (?) jutottam.

Úgy jöttél, mint borús felhők mögül
Kibúvó fénylőn éltető nap
Pedig még nem láttalak, mégis
Sok-sok türelemmel bízván vártalak!

Volt úgy, hogy üzenő hangodat hallottam
Nem tudhattál róla,
Olyankor titokban szerelmet vallottam.
Közeledben élve várni a holnapot,
Elfeledve mindent:
Bánatot, borút, bút…, fájdalmas tegnapot!

Személyed lenne számomra óriási ajándék!
Nem csupán Rád várnék, de mindenre vigyáznék,
Nem bántanálak, soha nem vitáznék,
Szeretve Téged nem hibáznék!

Alig, hogy megpendült fülemben
Szívednek húrja,
Morajló lelkem tengerének lettél
Fénylő azúrja.
Az Vagy, kire száz éve várok,
Akit a fényképeken naponta
Ezerszer megcsodálok.

Szeretném érteni, félteni álmaidat,
Ügyelni, figyelni, érezni gondolataidat!
Óvni az égető tűző naptól,
Kínzón csontig-velőig hatoló dermesztő fagytól,
A lángoló holnaptól…,
Záportól-zivatartól, minden egyes
Testi-lelki szúró fájdalomtól!

Adni szeretnék bőséget, hűséget…
Valós szerelmet, bíztató reménységet!
Melletted lennék, ha kell küzdelemmel,
Szeretnélek őszinte igaz hű
Tiszta kegyelemmel!

Ismeretségünk óta nem sokat hibáztál,
Tisztaságoddal teljesen leigáztál.
Barátsággal közeledtél felém s
A NŐ-i ösztönöd,
Adásra, jóságra, hűségre ösztönöz.

Te lettél opálos szemeim fénye,
Meglett férfiúi szívem vágyott reménye.
Te lettél életem, lényem és fényem,
Te lettél kívántan óhajtott, el nem olvasott
Izgalmas szerelmes regényem.

Azt szeretném, csak nevess, szeress!
Közben, ha bukdácsolva is,
De bátran kövess!
Nyitott szemekkel járnék, ügyelnék,
Feltétlen vigyáznék, hogy el ne ess!

Egyfolytában lenni, tenni Érted,
Ahogy azt mindig is vágytad, remélted!
Lesni…, várni minden óhajod,
Szerelmes sóhajod…
Még ki sem találtad, máris megkapod!

Amit NŐ-nek csak férfi adhat:
Az élet értelmét.
Betölteni szívedbe szívem szerelmét,
Mellé letéve lelkem bársonyos kegyelmét!

Tags:

Nagy László az Irodalmi Rádió szerzője. Egy nem régi versemben így írtam: Dunántúl Athén-jében, a Bakony tövében, Esterházy-k,…