Én néha csak úgy lennék,

A világ végére mennék,

Hogy ott csendben leülve,

A semmi hatalmán merengjek.

 

Én néha csak úgy elbújnék,

Egy réten pitypangmagot fújnék,

S nézném hogyan szállnak ők el,

A jóllakott pamacsfelhők aljáig.

 

Én néha madárként kelnék,

Magas fák fölé szállnék,

És a hajnali táj, onnan fentről,

A szárnyaim alatt heverne.

 

Én néha egy hajóra szállnék,

Az árboc tetejére másznék,

Onnan nézném a tenger

Hullámzó, tajtékzó táncát.

 

Én néha egy csipetnyi erőt kérnék,

Senki emberfiától nem félnék,

S kóborolnék a holdfényben,

Egyedül, éjféltől késő hajnalig.

 

Én néha a világot átölelném,

Örök gömbjét a hátamra venném,

S nem hagynám, hogy kézbe vegyék

Őt nem szerető, fosztogató lények.

 

Én néha túl nagyot álmodnék,

Az álmaimból nem engednék,

S tenném ezt addig, míg mindegyik

Egyenként, valóra nem válik.