Sötét van. Sötét van körülöttem, a szívemben és az agyamban. Futni szeretnék, de a lábaim gyökeret vertek. Ragaszkodnak valamihez, ami sosem volt az enyém.

Becsukom a szemem és azt hiszem ez a valóság. Derű, világosság, amit képzelek: mondatok, pillanatok, üzenetek, telefonálások, érintések, nézések, mosolyok, szavak ezrei pörögnek másodpercről másodpercre az emlékezetemben. Úgy hiszem, ez mind az enyém volt, ott és akkor, az enyém volt. Minden egyes csókja, ölelése és érintése, az enyém volt. Akkor és azokban a pillanatokban.

Az ábrándozásomat azonban megtöri ez a kellemetlen fájdalom, ami olyan régóta velem van. Összeszorul a mellkasom, oda kapok a könnyektől áztatott kezemmel, és úgy próbálok kapaszkodni az életembe, mintha a fájdalomba tényleg bele lehetne halni.
Csalódtam. Csalódtam egy emberben, aki előre figyelmeztetett, hogy csalódást fog okozni. Bíztam is benne -most már tudom-, feleslegesen. Tudod milyen ez? Mint amikor csak hobbiból horgászol, bedobod a csalit, a horog nem sértheti fel a hal száját, de ahogy állítod, néha előfordul, hogy mégis megsebesíted. Olyankor vérzik, de te lekezeled, hogy ne fertőződjön el a seb.

Kár, hogy az emberi szív nem így működik, igaz? Odadobod a csalit; mindent megmutatsz magadból, amit csak egy ember kívánhat, oda édesgetsz, lenyűgözöl, leveszel a lábamról. Én elkapom a csalit, és bumm, beléd szeretek. Ahogy említettem, bízok benned, és azt hiszem, ez a csali nem fogja felsérteni a szám belsejét. Aztán mégis megtörténik a baj. Elkezd vérezni, te próbálod menteni a menthetőt, próbálod meg nem történné tenni, de vérzik tovább. Megsebesítettél egy élőlényt. Megsebesítetted azt, aki bízott benned. Étellel kínáltad, és ő hitt neked, hogy azt kapja, amit mutattál, de csalódnia kellett.
Néhány mozdulattal lekezeled a sebet, majd némán útnak ereszted, mintha mi sem történt volna.

Viszont ez megtörtént, hiába is tagadod. Úgy játszadoztál ezzel a nővel, akárcsak egy halat kifogsz az egyik alkalommal, mikor horgászni mész. Megsebesítesz bárkit és bármit, abban a hitben, hogy “úgysem fáj neki”, majd némán eltűnsz onnan, ahol a bajt okoztad.
Szeretném azt hinni, hogy ahogy a halnak sem fáj, nekem sem fog. Ahogy neki begyógyul a seb, nekem is befog. Olyan messze úszok tőled, amilyen messze csak tudok, vissza sem fordulva. Olyan távolságba, ahol még a gondolataim sem találnak rád.

De tudod mi a baj? Azt a halat te megpróbáltad meggyógyítani, és rendbe hozni. Engem viszont senki nem tud meggyógyítani. Sem te, sem más.
Én elúszok messzire és remélem, hogy az idő mindent begyógyít, és mikor legközelebb mégis feléd sodor az élet vize, mosolyogva tudok rád nézni és a megsebzett szívem jónak fog újra látni, mert -ahogy mondtad-, kislányként hiszem, hogy minden ember jó. És ez alól te sem vagy kivétel