A római Szent István zarándokház konyhájában Erzsébet épp befejezte a zöldség pucolást, amikor megcsörrent a portán a telefon. Őt keresték, édesanyja hívta: haza kell utaznia, mert meghalt a húga. A lány harmadik éve élt már Rómában, a zárdában kapott szállásért és ellátásért cserébe öt társával együtt a zarándokház takarítását, a konyhai kisegítő munkát és alkalmanként a vendégek kérésére a sofőri teendőket is el kellett látniuk. A zarándokház még a múlt század első felében épült, gondozását magyar apácák végzik: egyszerű, de tiszta szállást biztosítva a Vatikánba érkező magyar zarándokoknak. A főnöknőn felül négy apáca él a zárdában és Jeromos atya, aki az istentiszteleteken kívül a zarándokok számára idegenvezetést is vállal: ő fogadja a csoportokat a repülőtéren, és kíséri őket a Szent Péter Bazilikához.

Erzsébet – vagy ahogyan a barátai hívják: Zsóka – Magyarországról érkezett, és a munka mellett második éve tanul a Római Művészeti Akadémián a zárda anyagi támogatásával. Most, miközben sietve összecsomagol, hogy a Termini pályaudvarról induló reggeli vonattal hazautazzon, végiggondolja az elmúlt három év minden keservét: a nyelvtudás hiányából adódó kudarcokat, a magányos éjszakákat ebben a huzatos, öreg épületben, ahol kezdetben öt másik alkalmazottal aludt egy teremben. A csomagolást követően sietve elbúcsúzott Angelika nővértől –aki az utóbbi két évben megosztotta Zsókával a szobáját – és a rendház vezetőjétől. Ezután a zárda előtt buszra szállt, hogy huszonhét megállót utazva Róma külvárosából megérkezzen a pályaudvarra vezető villamoshoz. A vonaton elhelyezkedett, hogy megkezdje több mint 18 órás útját hazáig. Útközben elhatározta: levelet ír halott húgának, hogy kiírja magából mindazt, ami elől elmenekült évekkel ezelőtt otthonról. A szerelmet – mely húga udvarlójához fűzte, de félreállt látva a kettőjük között kialakuló kapcsolatot – a lelki váltságot, melyet az okozott, hogy szüleik nem egyformán bántak kettőjükkel. A titkot mely a másság felé sodorta. Miközben levelét fogalmazza a vonaton, újra kell gondolnia eddigi életét, és kapcsolatát rideg, elutasító családjával. A levél – melyet papír híján egy magával vitt könyv belső borítójára és hátoldalára írt – a következő volt:

„Kedves Annamari! Itt ülök a vonaton, útban hazafelé, és próbálom felfogni, hogy én most a te temetésedre utazom. Annyira képtelenség az egész! Te dobtad el az életedet? Te, akinek mindig, minden megadatott, akinek soha nem hányták fel a szülei, hogy hálátlan, akit nem neveztek igazságtalanul hazugnak, akinek nem kellett kegyelemkenyéren, apácák cselédjeként élni az életét? De hát miért? Miért nem tudtad elviselni az élet első nagyobb megpróbáltatását, miért nem tudtál túllépni azon, hogy egyszer téged is érhet csalódás?

Emlékszel? Tíz éves voltam amikor „az” a dolog megtörtént, az amit te láttál, de talán fel sem fogtál annak idején: igen, apu testvére Gyula bácsi akkor, ott a kamrában bortól mámorosan elkövette mindazt, amit én csak napok múlva mertem elmondani édesanyánknak. Elvette az ártatlanságomat, és te nem áltál mellettem, nem merted azt mondani a szüleinknek: úgy volt, én is láttam! Hiszen benéztél a fojtott sikolyokat hallva, tekintetünk találkozott az ablakon át, de elrohantál, elbújtál és később sem áltál ki mellettem.  Ugye emlékszel? Apa nem hitt nekem, hazugnak nevezett, és egy héten át kényszerített arra, hogy az istállóban aludjak: mert a hazug disznónak ott a helye. Ettől kezdve a családban csak te: a „Kicsike” voltál a kedvenc, és én annyi éven át csak kínlódtam otthon a szeretetlenségben. Tudom, nem anyánk volt az oka ennek, de ő soha, semmiben sem mert ellentmondatni apánknak. Ekkor határoztam el, hogy amint lehet, elköltözök otthonról, de persze nekem nem járultak hozzá hogy Szegedre menjek a képzőművészeti szakközépiskolába, és kollégiumban lakjak. Közgazdaságiba kellett járnom, hogy mielőbb el tudjak helyezkedni a termelőszövetkezet irodájába. Bejáró voltam, hogy iskola után segítsek otthon a jószágok körül, vagy anyánknak a konyhán– miközben te mehettél az ének zeneibe, és élhettél a városban egy elit kollégiumban. Nem, nem akarok én szemre hányni neked semmit, önző voltál, mint minden kisgyerek, akit elkényeztetnek és talán észre se vetted mennyire fájt az nekem, hogy téged ajnároztak, hogy körülötted forgott a világ. Ha neked volt fellépésed a kórussal arra apu is mindig elment, bezzeg nekem még a ballagásomra se jött el. „Most ellik a disznó, dehogy hagyom én itt, hogy megpusztuljanak a malacok”- ez volt a kifogás, pedig a Coca csak egy héttel később ellett.

De nem csak ez fájt. Tudtad, hogy én mennyire szerelmes voltam Imrébe, az „agronómus úrba” aki kezdő korában annyit járt ki apánkhoz tanácsért? Ő volt a reményem, abban bíztam, hogy észrevesz, hogy egyszer csak meglátja, mennyire rajongok érte, hogy miatta kezdtem el érdeklődni a szőlőnemesítés iránt… aztán jöttél te, hazarobbantál a kollégiumból és azonnal flörtölni kezdtél az én szerelmemmel: forrónadrágban meg pántos holmikban jártál, dörgölőztél hozzá, mint egy cica – hát csoda, hogy téged vett észre nem engem? Igen, a tiéd lett, a te párod – és most miatta, az ő hűtlensége miatt vetettél véget az életednek!

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Imre téged választ, Kétségbeesett lépésre szántam el magam: mivel olvastam valahol, hogy Rómában a Szent István házban kalocsai apácák élnek, akik magyar diákokat alkalmaznak háztartási kisegítőként vagy sofőrként, felhívtam a zárdát és jelentkeztem. Elmondtam, hogy rajzot és festészetet szeretnék tanulni Rómában, de a szállásért és az élelemért cserébe szívesen dolgozok a zarándokszálláson, és a zárdafőnök elfogadta jelentkezésemet. A következő fizetésnap reggelén összecsomagoltam néhány legszükségesebb dolgot és úgy indultam el dolgozni, hogy tudtam: ahogy a bérem kifizetik, be fogok menni az elnökhöz és azonnali hatállyal felmondok. Így is lett, a déli busszal már mentem is Pest felé, megvettem a repülőjegyet, és estére már a római zarándokszálláson aludtam. Tudom, hogy a család értetlenül állt a történtek előtt, anyu később megírta, hogy apu gyűlölködve közölte: „ide ugyan vissza nem jön az a szajha – még ha térden állva könyörög, akkor se”! Az meg sem fordult a fejében, hogy nem egy férfi miatt tűnt el a nagyobbik lánya, csak a rosszat feltételezte rólam.

Rómában egy éven át csak a zárdában robotoltam – soha nem volt elég mély a hitem ahhoz, hogy egy ilyen helyen éljek, de mit tehettem?  A szálláson öt másik alkalmazottal aludtam egy teremben, ahol az ágyakat csak 1-1 lepedő választotta el egymástól. A szállás ugyanis tiszta, rendes, de igen puritán, hiszen elvileg itt csak a zarándokok laknak – általában 2-3 éjszakát.

Kevéske szabadidőmben rajzoltam, mert ahhoz hogy az akadémiára jelentkezhessek, be kell mutatni az eddigi munkáimat –a rajzaim pedig otthon voltak Magyarországon. Nyelvtudás híján nehezen boldogultam, az akadémiára való bejutásnak is előfeltétele volt, hogy értsem az olaszt. Csak sodródtam, teltek a hónapok, amíg egy nap Anasztázia nővér fel nem felajánlotta, hogy megtanít a legfontosabb szavakra és kifejezésekre. Ezután az estéket együtt töltöttük a nővér szobájában. Szinte magam sem vettem észre, mikor váltak ezek az esti együttlétek egyre intimebbé: az apáca dicsérő szavak helyett egyre gyakrabban ölelt magához, ha egy-egy nyelvleckét jól oldottam meg, majd egy estén váratlanul letérdelt elém, átölelte a lábam és úgy kérlelt: engedjem meg, hogy szeressen engem, hiszen egyiküknek sincs a világon senkije, és számára én a hiténél fontosabbá váltam. A helyzetem elkeserítő volt. Épp ezidőtájt sikerült elkezdeni az akadémiát a zárda anyagi támogatásával – ha nemet mondok, és beárulom őt a rendfőnöknél, mindkettőnket kidobnak a zárdából, és nem lesz, aki finanszírozza a tanulmányaimat. Hagytam hát, hogy a nővér behozza kevéske holmimat a közös szállásról és megossza velem a szobáját – és az ágyát is. Persze ezt a többi alkalmazott nem nézte jó szemmel: kiközösítettek, elkerültek a kertben és az ebédlőben is. Soha többé nem hívtak, ha a városba mentek, és még a templomban sem ültek velem egy sorban.

A ti számotokra szinte megszűntem létezni. Hiába írtam meg a címem, a zárda telefonszámát, hiba vártam a telefont. Igaz az esküvőd előtt felhívtál, hogy elújságold, férjhez mégy az agronómushoz. Meg hogy apu házat vett nektek a faluban, lesz nagy esküvő, jöjjek haza.  Igen, nemet mondtam, azt mondtam nem hagyhatom ott a zárdát a zarándoklat idején, de valójában csak nem volt erőm hazamenni, és látni húgom boldogságát annak a férfinak az oldalán, akit egykor tiszta szívemből szerettem. Két év telt el azóta, már egészen jól beszélem a nyelvet, az akadémián kezdenek felfigyelni a tehetségemre, és most jött az a telefon: anya zokogva közölte, hogy a Kicsikénk öngyilkos lett, mert megcsalta a férje – jöjjek haza legalább a temetésre. Erre már nem mondhattam nemet, elindultam hát, hogy anya mellett legyek.”

A levél itt félbemaradt, mert Erzsébet hazaért. Elhatározta, hogy otthon a levelet átmásolja egy levélpapírra, és mielőtt a koporsót lezárnák, a húga mellé fogja helyezni – maradjon csak a kettőjük titka eddigi életének minden keserve. Otthon az apja hűvösen fogadta, Erzsébet szinte úgy érzi, mintha a húga haláláért is őt tenné felelőssé. Pedig az „elkényeztetett hercegnő” megírta búcsúlevelében, hogy azért fog meghalni, mert nem tudja elviselni, hogy őt el lehet hagyni, hogy neki ne sikerüljön úgy valami, ahogyan ő azt elhatározta: „… hiszen már a kutyánk meg a gyerekünk neve is ki volt találva …”

Zsóka az első otthon töltött éjszakán befejezi a húgának írt vallomást, a kész levelet pedig borítékba zárva a temetésre szánt ridiküljébe teszi. Másnap a városba utazik, hogy koszorúkat rendeljen, anyja pedig ez idő alatt takarít. Véletlenül leveri az útikönyvet, amelyben meglátja a levél piszkozatát. Amikor látja, hogy a levélben Zsóka Annamáriát szólítja meg, beleolvas. Rádöbben, hogy mekkorát vétettek, amikor tíz évvel ezelőtt nem hittek Zsókának, végigolvassa a levelet, és lemásolja. Elhatározza, hogy a temetés után, a halotti toron fel fogja olvasni a rokonok előtt – hogy szembesítse sógorát a tényekkel. Rengeteget szenvedett ő is, a lánya is igazságtalanul, úgy dönt, ezt nem lehet egy életen át viselni.

A temetés rendben lezajlik, Zsóka koporsózárás előtt homlokon csókolja húgát, és elhelyezi a borítékot a koporsóban. Persze a rokonok pusmogni kezdenek – vajon mi lehet az, amit mellé temetett? – de aztán a koporsó lezárul, és a szertartás folyik tovább. A temetés után – falusi szokás szerint – a rokonok összegyűlnek a tanyán, hogy tort üljenek. Az anya kivár: megvárja míg mindenki evett, ivott, majd közli, hogy fel kell olvasnia egy levelet. Mindenki arra gondol, talán Annamária búcsúlevele? Vagy esetleg végrendelkezett? Feszülten figyelnek hát Bözsi nénire, aki akadozva, de elszántan, olvasni kezdi Zsóka húgához írott sorait. Zsóka a levél hallatán megdöbben, hiszen az eredetit már kitépte a könyvből és elégette, a másolat pedig Annamária mellé van temetve. Elsápad, de szemébe néz a rokonoknak. A döbbenet leírhatatlan, hiszen a lány nem titkolja az apácához fűződő leszbikus érzelmeit sem –melyet a prűd vidéki rokonok nem tudnak elfogadni – és a felháborodott tiltakozás hallatán nagybátyja szemébe mondja a tízéves korában történtek részleteit is. Az apa őrjöng: még mindig nem a családja mellé áll, hanem a két nőt hibáztatja, hogy megszégyenítették Gyulát a rokonok előtt – és kikergeti őket a házból.

Zsóka és az édesanyja az éjszakát egy szomszédnál töltik. Másnap a lány visszamegy a házba, hogy elhozza a legfontosabbakat: a táskáját az útlevéllel, anyja néhány ruháját, és elindulnak a városba albérletet keresni. Ez azonban nem olyan egyszerű: mindenütt kaukciót kérnek, nekik pedig nincs pénzük. Már tudja, nem térhet vissza Rómába, hogy befejezze a tanulmányait, mert anyját nem hagyhatja egyedül, hiszen miatta kellett elhagynia az otthonát. Pár éjszakát egy hajléktalanszállón töltenek, de a sors kegyes hozzájuk: Zsóka talál egy álláshirdetést, amelyben egy porcelángyár kifestőket keres. Van munkásszállás, ahová felveszik, és eléri, hogy édesanyja ugyanitt takarítónői állást kapjon – így vele lakhat a szálláson. Néhány hónap múlva már tudnak egy elfogadható albérletet találni, és elkezdődhet közös életük. Visszatalálnak egymáshoz – és ez többet ér Erzsébet számára, mint a hírnév, melyet egy távoli országban elérhetett volna.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 63 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…