Az élet a benyomások szimfóniája,
Az életem a pech sorozat kavalkádja.
A sors állandóan, csak arcul csapott,
Sokszor rám mosolygott, orvul becsapott.

Csak állok, ázok az életszerű pusztában,
Védtelenül nem is állhatnék itt pusztábban.
Csak a távolban látok hegyet, fákat…
Egyedül, ázva-, fázva élem, mákat…

Nagy sikerek, öröm, pénz… jut bizony másoknak,
Mert élet… ezeket, bőven szórja másoknak.
Homokot hord a szél arcomba… üt, vág…
Fájom, hogy jön egy nagy szél… és odavág.

Az élet nem szép, nem jó, csak végig küzdelem
És ezen nagy harcban, van-e küzdő érdemem?
Barangolok pusztában, csatakosan…
Köpenyem…? Összehúzódok fázósan.

Élet mindig becsapott… hát én nem szeretem.
Rosszul éltem életem? Ezért bánt el velem?
Pusztába nézem… tán egyedül vagyok?
Vicsorogni nincs erőm, de mosolygok?

Debrecen, 2007. április 25. – Kustra Ferenc