Egykor boldogok voltunk mindketten,
Te, meg én.
Most borzasztóan fáj,
Nem esszük többé együtt
Kettőnk kenyerét.

Amint életed filmje elmédben lepereg,
Azt érzed teljesen mindegy,
Ugyan úgy bánt, felnőtt Vagy-e,
Esetleg kamasz, netán kisgyerek?

Vágyom utánad, kínoz a bánat!
Minden cselekedetemet megbántam én.
Éjszakánként arcod magam előtt látom,
Mondd! Miért engedtél el oly könnyedén?!

Fényképed elnéztem, szemem előre meredt.
Arcod homályos lett , az üveg is összetört …
Néztem… és néztem, egyszer csak azt láttam:
Már a keret is megrepedt.

A nappal úgy, ahogy elmegy, de
Kegyetlenül rossz, ha leszáll az éj.
Reszketek, mint őszi viharban
Ugyan ma még élő, mégis
Már megsárgult falevél.

Miként bevillansz, szikéd belém hasít.
Bár nem tudom, mit tettem?
Azonnal rájövök:
Erős fekete termőföldből
Gyenge minőségű futóhomok lettem.

Hová lett az álmom, a féltett szó a három:
Te, meg én?
Ott maradt a homokban a messze közepén
Az elkorcsosult, megfásult őskövületén.

Kérdezed magadtól, amikor vége,
Ahogy beáll az alkonyat:
Mitől oly édes, akár a francia krémes,
Majd kínozva gyötrőn, sorsokat eldöntőn
Az emberi kapcsolat?

Mikor elfogyott a krémes,
Bágyadtan intesz a pincérnek és
Rendelsz egy diszkréten édes kávét.
Ő, ha lassan is, de kihozza, s
Grátiszba kapsz tőle
Egy kocka finom étcsokoládét.

Tags:

Nagy László az Irodalmi Rádió szerzője. Egy nem régi versemben így írtam: Dunántúl Athén-jében, a Bakony tövében, Esterházy-k,…