Nap mint nap elmondom,
Leírom Neked: Te Vagy a mindenem,
Gondolataidat mennyire tisztelem?!
Mily nagy az irántad való
Elismerésem, szeretetem?!

Őszinteséged, tisztaságod, tárgyilagosságod
Kérdést sem hagy,
Mindig pontosan mutatja az utat.
Melletted nem kell kiásni
A régen elfelejtett betemetett kutat.
———————————————-
Hiába van?!?
Építhetsz tárgyakat, kergethetsz vágyakat,
Leküzdve martalócokat
Emelhetsz házakat, felhőkarcolókat…
Száz évekre fennmaradókat!
Lehetsz dolgosan szorgos
Mérnök, technikus, hittérítő, orvos…
Tehetsz jót, legtöbbször gonoszat,
Színészként eljátszatsz szerethetőt, rosszat.
Adhatsz bő szerelmet,
Bíróként ritkán kegyelmet,
Hozhatsz emberekre háborút, veszedelmet.
Lehetsz bármi, bárki, ismerhetsz bárkit,
Mászhatsz ezer s egy emeletet,
Tarthatsz kezedben olvasót, feszületet.
Lehetnél feltaláló döngetve melledet,
Kívülre helyezve az erkölcsös elveket.
Lehetnél hegymászó leküzdve Himaláját,
E gyönyörű bolygó akármelyik táját.
Elérhetnél óriási tornyokat, ormokat…
A világon mindent a legfelsőbb szinten,
Rengeteg hatalmas csúcsokat…
Miért nem figyeled az emberi sorsokat?!
Írhatsz operát, áriát, drámát, tragédiát…
Üzenhetsz reményt, szavalhatsz tüneményt
Mindenek feletti szebbnél szebb verset,
Duettet, szonettet…
Végezhetsz bármikor hősies tettet!
Lehetne örömmel töltve a lelked,
Bár lenne rózsákkal telve a kerted!
Lehetsz olimpikon, négyévente bajnok
(A győztes előtt mindig meghajlok!)
Falazhatsz hősöknek obeliszket, emlékművet,
Ragaszthatsz másokra
Ármányos ízű hazug szennyezőket.
Lehetnél: Beethoven, Mozart, Clayderman…
Adhatnál a világnak több száz zeneművet!
Petőfi, Jókai, Kölcsey, Vörösmarty,
Gárdonyi, Hemingway…
Írhatnál a PLEBS-nek regényt, költeményt,
Ezernyi remekművet!
Kapna a kőszívű ember(iség)
Szerető hangokat, lágy dallamokat…
Himnusz-t, Szózat-ot, sok-sok alázatot,
Hogy “…Lemossuk a gyalázatot…”
Csillagokat, szóló harangokat ………..!
——————————————-
Tudom a fentiekre lehetőséged kevés,
Attól még békésen, boldogan élhetnél, ha
Nem lennél kevély!
Társadnak naponta adhatnál
Szerelmet, ajándékot…
Cserébe megkapnád Őt, a szeretett játékot!

Mégis! Mit adunk másnak?
A lelkét sűrűre szőtt fátyollal takaró,
Megközelíthetetlen,
Anonymus tamáskodó társnak?
A másiknak? Egy lehetséges oázisnak?
Nem örömet, sem fénylőn ragyogó menny-et,
Annál több fájdalmat, milliónyi szenny-et!

Nem megbecsülést, tiszteletet, szeretetet…
Nem szép szót, csak jajt,
Mert nem vesszük észre az ezernyi bajt!
A szerelem rég elmúlt és nem csupán tavaly…

Mikor szóltunk hozzá, akkor sem sokat,
Többnyire bántót, főleg nem okosat,
Legtöbbször hazugságot, zavarosat, haragosat.
Sem jó szót, hisz minket nem zavart,
Bőven felfeslett a régen összevarrt…,
Nem törődtünk vele, majd csak összetart!
————————————————-
Mert:
Nem csupán okos és szép Vagy, de
Lelked is gazdagon művelt!
Csak az-az ember képes úgy élni,
Mint Te!
Ki odabent kiművelt!

Szerényen mondtad:
“… Ilyen voltam mindig, ma is ilyen vagyok…”
Szeretlek érte, őrülök Érted,
Boldog vagyok tőle(d) s hallgatok…

Az eddig bejárt utadat
Csak becsülésemmel övezhetem!
Köszönöm, hogy azt Veled
Továbbra is kövezhetem!

Nagy László az Irodalmi Rádió szerzője. Egy nem régi versemben így írtam: Dunántúl Athén-jében, a Bakony tövében, Esterházy-k,…