Hittem az ígéretben már enyém,

S, mikor túljutottam a megfelelések hegyén,

Az ellenség földjére tettem a lábam,

Kereszted árnyékában sebződött vállam.

Nekem is nehéz ’ mit tett az ember,

Nem volt dics-projekt ez a tender,

Mégis úgy vesztettél helyettünk nyerve,

Hogy megvalósult Atyád igaz nagy terve!

Ha hívlak nem jössz, s nem keresel,

Ha éjbe kiáltok: árny felesel,

Kék hideg fényében reszketek megint,

Míg jóságos szemed, újra rám tekint.

Az ember-élet golgotája:

Hogy sokszor meredek mit futni kell: a pálya,

Oly sok, mit a hátamon cipelnék oda,

A földed felvérzett, megszentelt golgota.

Rabságba vert bűnöm: a kétség,

Nincs szavaimban a régi szépség,

Elillant gőze a bátor bájnak,

Múlt remények, s „a lehetett volna” fájnak.

De nem lett úgy, s mire Hozzád felértem,

Ezrek hemperegtek meg a vérben.

Homlokukon és szívükön ott van már jeled,

Ez elkésőt, nevem, ó még el ne feledd!

Mire tudatra ébredtem évek teltek el,

És egyszer csak a pusztában ébredtem fel,

Negyven éve tart ez a kórós álom,

De a vissza utat lásd: nem találom!

Lehet, hogy akartam én helyetted is,

Mára gőgöm a porba ereszkedik:

Szomjazom én is, mint oly sokan,

Hol a hegyről alászálló hűs folyam?!!

Mi végre még ennyit várni?

A „majd” helyett a jelent hálni!

Balga szűzként futni utánad,

Kívül maradni, hol szorongat a bánat.

Egy reményem azért még maradt,

Meglátni reggel a napsugarat,

Madárdalba lépni az útra,

Minden nap kereslek a sírhoz futva.

Volt ki csipkebokorban égve látott téged,

Én csak egy szavadra várok: Érted?

Lásd sarumat is már levetettem,

Hiányod űrébe betegedtem.

Elnyeletném magam én akár a hallal,

Csak áldanál meg egy dicső dallal,

Mi mindenségedet dicséri épen,

Harsogja, ha itt nincs, mégsem marad tétlen!

Alkoss, teremts, gyarapíts!

Országodat alapítsd!

Had fusson menedékvárosodba az ember,

Ha elfáradt a szíve és már nem mer!

Ki vagyok én, hogy kérdőre vonlak?

Te adtál tüzet a szómnak.

Hiszen tudlak, vágylak el nem feledlek,

Ha lehelsz belém, én veled lehellek.

Sem a pünkösd és sem a húsvét,

Nem volt még elég, hogy a húst ’ s vért,

Mind befogadjuk, mint szent örökség,

Te akarsz minket, ez az egy a reménység!

Üres a sír és üres a kereszt.

Lélek vagy, de a mi szívünk ereszt.

És mi roncsolt csuprokként, mit megtartani tudunk,

Oly kevés az belőled édes, jó, Urunk!

Tölts belénk utána belőled!

Ne vess véget a reménynek!

Mindig adjad, mit magadból adhatsz,

Gyarlóságunkban éppé, csak te tapaszthatsz!

Ha nem is szép edénnyé, de éppé.

Tegyen szent véred minket eggyé,

Egyszer elég volt a Mindenért szenvedésed,

Ezt ne csak megtört szíveinkbe véssed!

Vésd és vájd bele keményen: kőbe és fába,

Fűbe, vizekbe, a mindenség nagy ember-bajába!

Hogy akár merre nézzen is vaksi szemünk:

Mindenütt Téged lássunk, egyetlen Istenünk!

2020. Nagyböjt.

.

Papp János az Irodalmi Rádió szerzője. Köszöntöm a kedves irodalmat kedvelő látogatót és érdeklődőt!Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ennek…