Kísérlet az élet reménytelenségének tömör megfogalmazására

 

A játékos tavaszi szellő egy zöld dombon süvített végig. Ahogy a fűszálak között szaladgált, és elsiklott egy tölgyfa mellett, egy kislányra talált. Egy piros ruhácskába öltözött, pirospozsgás kislányra, aki alig lehetett hét éves. Két copfba összefogott hosszú szőke haja ide-oda libbent, ahogy karjait feltartva pörgött-forgott önfeledten a napsütötte dombtetőn. Ez a kislány énekelt. Miről? Ki tudja. Nem számít. Nem számíthatott. Hisz ez a kislány nem látta még az életet, hogy milyen is igazán. Nem ismerhette azt, ami embereket tört meg, őrjített meg, ami nemzeteket morzsolt össze, vagy emelt fel. Így hát dalodnak nem lehet értelme, kislány. Engedd meg, hogy értelmet adjak neki. Hadd tegyem hasonlatossá angyalok kórusához, dicsőítővé, dicsőségessé. Hadd tegyem fényessé, csodássá, méllyé, széppé és maradandóvá, hisz ilyen a megírt szó. Engedd meg hát, hogy szavaddal szóljak, hangoddal daloljak az életről!

Dalolj kislány az élet kezdetéről, a születésről! Arról a két vörös csíkról, amit a fiatal anya először pillant meg. Az egymást ölelő ifjú párról, akik megtudták, hogy szülővé fognak válni. Csókjukról, amivel életüknek egy új szakaszának kezdetét ünneplik. Dalolj a hosszú hónapokról, és azok terhéről, amíg a test testben nevelkedik. Dalolj a születésről, a sürgő-forgó orvosokról. A férjről, aki tehetetlenül szemléli felesége szenvedését. Aki örül születő gyermekének, vagy annak, hogy nem neki kell szenvednie – esetleg mindkettőnek. A fájdalomról, amit átél a test, amíg természetellenesen feszül, tágul, majd szétszakad, és az ocsmányságokról, amiket kiereszt magából – Éva büntetéséről. Dalolj a felsíró gyermekről, és minden ott levő ember megkönnyebbülő öröméről, aki jelen van. Mindarról a lehetőségről és az egész életről, ami az újszülött előtt áll. Ártatlanságáról – hisz őt, mint téged, még nem érintette meg az emberi létezés szenvedése. Vagy dalolj a csöndes gyászról, ami ráereszkedik a szobára, amint a gyerek némán és mozdulatlanul fekszik az orvos kezében. Majd annak a nőnek az egyszínű, halálos zokogásáról, aki már nem anya többé. Dalolj az ennél is rettentőbb csöndről, ami akkor áll be, ha az anya ugyanolyan némán terül el az ágyon, mint gyermeke egy másik ember karjában. És dalolj annak a férfinek jobb orcáján legördülő árva könnycseppről, aki nem apa és nem férj többé.

Dalolj kislány, a saját korodról, a kisgyermek életéről! Az önfeledt játékról. A barátokról, akikről csak azt hiszi, hogy a barátai. A szerelemről, ami nem több, mint még egy komolytalan, értelmetlen játék. A megnyomorító sérülésekről, amik nem többek, mint apró horzsolások. A sértődésekről, konfliktusokról és barátságok szétszakadásáról, amik másnap már olyanok, mintha sohasem történtek volna meg. A végtelen fantáziáról, az elképzelt új világokról, amik ezer új játékra és boldogságra nyitnak ajtót. A kis istenekről, akik azt hiszik, ha elég időt töltenek elméjük által felépített álomvilágokban, nem kell felnőniük, és elkerülhetik az életet. Dalolj a kisgyermek bűzlő ártatlanságáról, és minden tette hiábavalóságáról. A kinek hat, kinek nyolc, kinek tizennyolc évéről, amit felelőtlen élettel pazarol el, mert azt hitte, ha elfordítja a fejét, sosem kell észrevennie: az idő telik, öregszünk, és eljön az élet minden szenvedésével, majd szorosan követi testvére, a halál.

Dalolj kislány a tudatlan gyermekkor végéről! Arról az ifjúról, aki egy autóúton bámul ki az esős éjszakába, amíg az ablakon lerohanó vízcseppek versenyét kíséri szemmel. Az ébredésről, ami éppen elméjében zajlik. Bár nyugodt kívülről, és arcán érzelmeknek nincs nyoma a puszta unalmon kívül, fejében egy kis háborút vív meg. Dalolj mindenről, amire ráeszmél. Arról, hogy tulajdonában van saját testének, kedve szerint formálhatja, tökéletesítheti, hogy gyönyörködjön benne. Arról, hogy birtokában van elméjének, fejlesztheti és művelheti. Sport, művészet és tudomány, amit elsajátíthat, annyi minden, amivel Urának büszkeségére lehet. Arról, hogy kezdi sejteni, milyen is szerelemmel szeretni valakit, milyen érezni olyan végletekbe menő érzelmeket, amikhez hasonlót még sohasem tapasztalt. Dalolj ezekről a számunkra egyszerű és nyilvánvaló dolgokról, amik azonban az ifjút mérhetetlen reménnyel töltik el. Erről az új reménységről, ami szét fog foszlani a hosszú évek során.

Dalolj kislány az ifjú kor felhőtlen öröméről! A neonfénnyel szegényesen megvilágított szórakozóhelyről, ahol a dobhártyaszaggató bulizene az egyetlen, ami hallatszik. A fiatal férfiről, aki mellkasán rendellenes szívdobogásként érzi a hangfalak lüktetését. Önfeledt vidámságáról, ami átjárja. Hiszen a legjobb barátaival lehet, akikkel együtt nőtt fel, együtt játszott kisgyermekként, és mert alkoholtól mámorosan nem kell foglalkoznia tanulmányainak terhével. Holnap reggelig nincs teher, nincs felelősség, nincs semmi, ami elronthatná kedvét. Dalolj hasztalan vígságáról, ami hiábavalóbb az oktalan gyermek játékánál. Arról, hogy boldogsága és reménye hogyan fog szétfoszlani az életnek való kitettség hosszú évei után.

Dalolj kislány az ifjú élet nehézségeiről! A városközpontban meredező háznak nevezett puszta betontömb legfelső kalitkájáról. A lemenő Nap félig leengedett redőnyök szemein beáramló halvány, vörös fényéről. Az odúról, amit megvilágít. Az olcsó, többségében lejárt étellel megtömött bűzlő, piszkos hűtőről. A hasonlóan büdös, mocskos mosatlan edényekkel telepakolt mosogatóról. A teleizzadt ruhákról, amik az adósságot hirdető csekkek társaságában hevernek a poros földön. A csapról, amiből csak barna víz folyik. A reménytelenség állott, émelyítő szagáról, ami az egész lakásban töményen leng a levegőben. Az ember jogosan hihetné azt, hogy nincs élet, ami megmarad itt. Azon az elcsigázott férfin, aki ennek a barlangnak lakója volt, nem is látszott semmilyen élet. Dalolj kislány a megoldásról, amit talált, hogy szebbé tegye életét. A szennyezett tűről, amit elszorított karjába készül szúrni, és a mennyeien émelyítő eksztázisról, amit érez, amikor megteszi. Az ereiben folyó hamis istenről, ami egy hazug világba röpíti az embert, ha úgy ítéli, a valódiban túl sok a kín.

Dalolj kislány a szerelemről! Az ismeretlenül különleges melengető érzésről, amit az ifjú él át, amikor először megpillantja első szerelmét. A hullámos, fekete hajról, a mélykék szemről és a széles mosolyról, ami egy lelket képes hónapokra, évekre magához láncolni. A lopott, félénk pillantásokról, amiket az ifjak váltanak. A hamis remény bálványáról, amit épít magának a fiú, amikor azt hiszi, megtalálta a boldogságot, ami soha még nem vert gyökeret nyomorult, jelentéktelen életében. A zakatoló szívről, a lélekről és az elméről, amiket a fiú megbomlani, szétfoszlani érez, amikor felteszi a bűzlő reménnyel átitatott sorsdöntő kérdést: “Van kedved?” Dalolj a tört lelkű ifjúról, aki magányában poshadva kérdezi meg magától újra és újra: “Mit csináltam rosszul? Mit tehetnék még? Miért nem vagyok elég? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért nem szeret, ha én szeretem?” Rongy életében felvillanó első sugaráról az igazságnak, amikor kezd rájönni, hogy a boldogság és a remény csak a mesékből ismertek, és az emberek azért hitegetik magukat azzal, hogy birtokukban vannak, hogy ne kelljen ráeszmélniük, az élet milyen üres is igazán. Vagy dalolj a hamis öröm szakadatlan színjátékáról, amikor a lány válasza “igen”. A két szerelmes első édes csókjáról, amit a lemenő Nap vérvörös sugarai által megvilágított magányos fűzfa árnyékában váltanak. Fiatal szerelmük első gyönyörűséges éveiről, majd a házasságról, amikor, ha az oltár előtt tekintetük hosszan egymásba fonódik, társuk lelkének tükrében reményt és boldogságot látnak, hasztalan létezésük minden problémájának megoldását, céltalan életük értelmét. A bálványról, amit azért gyúrtak saját párjuk szerelméből, hogy amikor a másik szemébe néznek, ne az emberi élet sötét, tátongó szakadéka bámuljon vissza.

Dalolj kislány az uralomról! Az őszöreg császárról, aki aranyozott bíboröltözékében, gyémántos fedett koronájával fején márványpalotája erkélyéről szemléli a tengerszoros nyugodt vízét. Több évtizednyi hosszú, fényes uralmáról. Hiábavaló kísérleteiről, hogy emlékezetének végtelen könyvtárában találjon valamit, amit megragadhat és magához szoríthat, mert azt hirdeti, hogy volt értelme életének. Dalolj uralmának számtalan dicsőséges eseményéről! A millió emberről, akit seregei levágtak háborúi során. A felégetett, felsózott kopár vidékekről, amiket elpusztított, hogy birodalmához csatolhassa őket. Az emberekről, akik bár túlélték vérengzését, nyomorban kell leélniük szánalmas, kilátástalan életüket, minden remény nélkül. Saját népéről, alattvalóiról, akiknek ugyanolyan szenvedések között kell letölteniük hiábavaló létezésüket, mint a császár uralmának kezdetén. Törvényeiről, amikkel csupán saját gazdagságát és erejét növelte, és a szegényeket még inkább kiszolgáltatta a vagyonosok hatalmaskodásának. Fényes palotáiról, amik örökké hirdetik majd személyes dicsőségét, de százezer rabszolga fizetett életével felépítésükért. Dalolj annak a császárnak potyogó könnyeiről, aki jobb hellyé akarta tenni a világot, azonban csak kínt, szenvedést és reménytelenséget okozott.

Dalolj kislány a lázadásról! A férfiről, aki fiatalsága óta a császár elnyomó uralma ellen munkálkodott. Egész életét felölelő, kitartó, fáradhatatlan munkájáról. Magasztos eszméiről: az ember elidegeníthetetlen jogairól, az egyén szabadságáról, a tökéletes világról, amit elérhetünk, ha mindenki egyenlő, és mindenki birtokában van a tudásnak. Mindarról, amit elért azzal, hogy ezeket megírta: a sötét börtön hideg, nedves falairól. Dalolj a cellájánál is fagyosabb gyászkönnyeiről, amikor felismeri, hogy évtizedes munkája és egész élete értelmetlen és hiábavaló volt, hiszen akik hatalmon vannak, az idők végezetéig ott is maradnak, és a gazdag, az erős örökké uralni fogja a szegényt és a gyengét.

Dalolj kislány a felfedezésről! A vezérről, akinek szívverése annyira felgyorsul izgatottságától, hogy majdnem kiszakad bordakosarából, amikor meghallja az őrszem kiáltását: „Föld!” A történelmi pillanatról, amikor a felfedező több hónapnyi hajóút után kilép a csónakból, és a nedves tengerparti homokra helyezi lábát. A lehetőségekről, amik a pár tucat főt számláló társaságra várnak. Az új világról, ahol nincsenek alávetve otthonuk terheinek és megaláztatásaiknak, ahol nincsenek elnyomva, szabadon élhetnek, azt tehetnek, azt mondhatnak és azt gondolhatnak, amit akarnak. A fényes dicsőségről, ami a vezetőnek jár, amikor a történelem majd megemlékezik róla, mint annak gyarmatnak az alapítójáról, ami világvárossá nőtte ki magát. A telepesek bűzlő reményéről, amikor azt hiszik, a semmiből egy új, boldog életet építhetnek fel maguknak a világban, amit még nem fedeztek fel. Dalolj kislány a bekövetkező katasztrófáról! A télről, ami fagyosabb volt minden eddiginél, amit a telepesek megéltek. Az éhségről, ami bekövetkezett, mivel az új föld más, mint az otthoni, és elhalt benne az, amit elvetettek. A didergő anyáról, aki vékony rongyaival takarta be magát és gyermekét a mardosó hideg elől, mindhiába. Férje, bátyja és idősebb fia holttestéről, amik tőle karnyújtásnyira feküdtek csupán, mégse rothadtak vagy bűzölögtek a hideg érintése miatt, ami elfojtott minden életet. A nő tehetetlen gyászáról, ami átjárta, mert nem volt ereje eltemetni őket. A fagyos csecsemőről, akit karjaiban szorongatott. Nem volt képes elfogadni, hogy gyermeke elvesztette életét, mert túl gyenge volt ahhoz, hogy táplálja és megvédje őt. Dalolj a lassú, kínzó halálról, ami zsoldul jár az oktalan telepeseknek, mert bűnös zavarodottságukban azt hitték, elmenekülhetnek céltalan, reménytelen életük elől, és rálelhetnek a boldogságra. Vagy dalolj a kizsákmányolásról. Az egekbe nyúló ezüsthegyről az újvilági pusztaságban. A gyomrában rejtőző kincsről, ami többet ér minden király aranyánál. A bánya tulajdonosairól, a gyarmati vezetőkről, akik mindent megtesznek, hogy kicsikarják az utolsó porszem ezüstöt is a kőből. Mérhetetlen gazdagságukról, amiről romlott zavarodottságukban azt hiszik, elhozza számukra a boldogságot, amit még sohasem láttak. Dalolj kislány ennek az áráról! A százezer, millió életről, aminek el kell vesznie. A mérhetetlen szenvedésről, ami a bányának nevezett földi pokolban zajlik. Az ártatlan emberekről, akik megfulladnak, összetörnek, vagy elvesznek a barlangok járatainak éjsötétjében. A számtalan életről, amit sérülések, károsodások nyomorítanak meg, amiket kínban kell leélni. A pusztításról, ami a hegyet és a környező vidéket éri, a népről, aminek el kell menekülnie, mert otthonaikat lerombolták, az erdőkről, amik felégtek és az állatokról, amik kihaltak. Dalolj a telepesekről, akik elidegeníthetetlen romlottságukban a zsarnokság elől menekülve még hatalmasabb zsarnokokká váltak.

Dalolj kislány a kilátástalan életről! A nőről, aki egy hosszú, kimerítő munkanap után az elromlott liftet kikerülve a lépcsőn sikeresen felkapaszkodott a tizedikre. Fáradságos szuszogásairól, amikkel egyszerre igyekszik levezetni izmai sajgását, amit túlsúlya cipelése okozott és a harag feszültségét, amit felgyülemleni kezd érezni ereiben. A kulcsról, ami a remegő ujjak által kezelve sokadszorra sem illik bele az apró zárba, még tovább tüzelve a nő dühét. A rohadó lakás bűzéről, ami megcsapja a hazaérkező orrát. Rothadó étel, izzadt test, gyermekszéklet és vizelet – mindenről, ami részét képezi az elegynek. A hiábavaló próbálkozásról, amivel megpróbálta fényadásra bírni az elpattant, öreg izzót. A nedvességről, amit a naplemente utáni farkasszürke este sötétjében is tisztán lehet hallani, ahogy a falakról csöpög. A gyermekről, akit anyja nem szeret, és azt kívánja, bár elveszne, akinek csikorgó sírása azelőtt kezdi ostromolni a nő füleit, hogy az kabátjából kivetkőzhetett volna. A mocskos, borostás, kövér férfiról, akinek képernyője, amin videójátékozik, az egyetlen fényforrás a lakásban. Egyetlen bunkó mordulásáról, amivel feleségét arra szólítja fel, hogy a gyerekükkel foglalkozzon. A nő elpattanó idegeiről, és az érdes ordítással, éles sikítással, és félelmetes gyermeksírással tarkított erőszakos veszekedésről, amivel a két ember felgyűlt maró haragját szabadjára engedi. A könnycseppekről, amik záporoznak, miközben a nő elviharzik saját, külön szobájába. A gondolatokról, amikkel összegzi szánalmas életének tragédiáját: a reményteljes fiatalkorról, amikor még voltak kilátásai olyan mára már elképzelhetetlennek tartott dolgokra, mint eredményes karrier, kényelmes ház és szerető család. A lusta, haszontalan, elkényeztetett férfiről, akiről egy ideig még azt hitte, szereti. Aki, miután látta, hogy barátnője el készül hagyni, hiszen rájött lelkének rothadtságára, teherbe ejtette tudta nélkül, hogy az anyai kötelesség béklyójával örökké magához láncolja, és ne kelljen egyedül letöltenie értelmetlen létezése éveit. Aki nem dolgozott soha egy napot életében, és így feleségének kell eltartania. Dalolj a nő égő gyűlöletéről, az egyetlen érzelemről, amit átélni képes a kétségbeesésen kívül. Könnyeinek egyenletes kopogásáról a poros földön. Dalolj az életéről, amit alig lehet életnek nevezni. Amiben nincs semmilyen kilátás, semmi fény, semmi boldogság és semmi remény. Dalolj a döntésről, amit meghozni készül, amivel kiszabadulhatna létezésének végeláthatatlan kínjaiból, amitől újra szabad lehetne. Dalolj gyengeségéről, hogy még ezt sem képes megtenni.

Miután eldaloltad az összes kínt és szenvedést, mindenből a legrosszabbat, amit az emberiség tapasztalt, dalolj végül a tökéletes életről! A nyár végi lemenő Nap vöröses sugarairól, amint körbe ölelnek egy nyugodt faluban álldogáló öreg rezidenciát. A fa hintaszékben üldögélő ősz öregemberről, és pajkos félmosolyáról, amit öntudatlanul mutat, miközben unokái komolytalan, gyermeteg játékában gyönyörködik, a mosolyról, amit csak mi látunk. Szintén idős, de szerető feleségéről, akinek melegen fogja kezét, miközben egymás mellett pihennek. A mosolyról, ami még szélesebbre húzódik mindkettőjük kipirosodó arcán, amikor belepillantanak abba a szempárba, ami elkísérte őket egész életükben. Dalolj az életről, ami már majdnem boldogság! A gazdag családról, ami nélkülözést nem ismerve fel tudta nevelni. Szeplőtlenül vidám gyermekkoráról: a hibátlan iskolai eredményekről, a játékról a barátokkal, akikkel együtt nőtt fel, sport, szakkör, tudomány, foglalkozások ezrei, amikben el tudott merülni kielégítve kíváncsiságának vágyát és a részeg esték sorozatáról, az ifjúság élvezeteiről. Fiatal, gyönyörűséges szerelméről, aki elkísérte egész életében, akivel szövetségben már fél évszázadot eltöltött. Zavartalanul felfelé ívelő karrierjéről, ami jólétet és biztonságot hozott családja számára, amivel egy egész kis hírnévre tett szert szakmatársai körében. Jelenéről, amikor egy csöndes falusi házban élhet, visszavonultan, kényelemben. Ahonnan nézheti nagyra nőtt családja életét, és ahol nem szenved szükséget. Dalolj a tökéletes életről, a boldogság kulcsáról. Az életről, amiből semmi sem hiányzik.

Majd dalolj az elégedett mosolyát felváltó búskomor tekintetről, amikor ráeszmél, hogy valaminek még mindig nincs birtokában. A boldogságnak. Könnyű volna azt mondani, kislány, hogy a szenvedésekről dalolj, amik még mindig elidegeníthetetlenül a férfi életének részei. A kaszás halálról, ami elkerülhetetlenül eljön mindenért, ami él, hiszen minden neki jár. A könnyes gyászról, amit a férfi kénytelen volt érezni valahányszor az élet eltávozott valamelyik szerettéből. A kétségbeesésről, hogy a sötétség egyszer érte is el fog jönni, hogy lágy csókkal örökre lezárja szemeit. El kell veszítenie mindenkit, és mindent, amit valaha fontosnak tartott, és a túlvilágon semmi sem fog várni rá. Minden, amit élete során a földön alkotott, az enyészeté lesz, rá pedig egy évszázad után senki sem fog emlékezni. A halálról, ami értelmetlenné teszi az életet. A férfit azonban ezek nem zavarták, idős elméjének kevés gondolatát szentelte ezeknek a gyászos tényeknek. Merj nagyot szólni, kislány, és dalolj az igazi okról, amitől ember boldog nem lehet. Az űrről, ami a férfi lelkében tátong. Az ürességről, amit semmivel sem tud feltölteni. A puszta tényről, hogy akárhogy próbálkozik, a boldogságot egyszerűen képtelen elérni. Ezer és ezer dolgot próbált már besuvasztani az ásító sötétségbe, amit magában talált, de úgy tűnt, minél több élmény, élvezet foglal helyet életében, a feketeség annál nagyobbra nő. Hiába próbált meg életének eredményeivel újabb és újabb lyukakat ütni a sötét falba, ami elzárta lelkét a fénytől, mindannyiszor csupán egy apró sugaracska férkőzött be, közel sem elég ahhoz, hogy feltöltse az ürességet. Mert én mondom neked kislány, a szenvedés hiánya nem boldogság. Nincsen semmi, amivel az ember azt elérhetné, sohasem elég, a sötét űr végtelen. Az emberi élet végeláthatatlanul sok élménye és élvezete sem elég ahhoz, hogy feltöltse az ember lelkét. Az örökké üres marad. Nincs válasz egy kérdésre sem, nincs remény, és nincs boldogság az emberi létezés tragédiájában.

Dalolj kislány az életről! Dalolj annak végtelenségéről, felfoghatatlanságáról, érthetetlenségéről és végletekbe menő kínjairól! Dalolj, és soha ne hagyd abba! Dalolj értünk, bűnös, romlott, elveszett emberekért! Dalolj, hogy a lelkem testemben, az elmém fejemben, a könnyeim pedig szememben maradjanak! Mert nem maradhat mindaz, amit ember látott, amit ember érzett, amit ember tud, az ember szívén. Elporladna az.

Dalolj, kislány az életről, de féld azt! Oly rettentő a súlya, és oly sokan törtek meg kínzó terhe alatt.

 

 

 

Nincs boldogság az életben, egyen kívül. Én már megtaláltam. És te?

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…