Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy csodálatos tündér lény. Sojna volt a neve. Ez a csodálatos tündérlény egyszer unatkozva felrepült az égbe, a felhők fölé, csak hogy körülnézzen. Odafönt az égben talált egy varázslatos utcát, amin még sosem járt és bizony hajtotta a kíváncsiság, fel akarta fedezni. Egyszer csak az utca közepén egy mézeskalács házra lett figyelmes. Bekopogott a rózsaszín gumicukorral kirakott ajtón, és nyíló ajtóban kedvesen fogadta őt egy bimbózó hóvirág. Megkérdezte a tündér, mert sosem látott még ehhez foghatót:

–          Hát téged hogy hívnak?

–          Én vagyok a Tavasz. – felelt neki a bimbózó hóvirág.

–          Van kedved játszani velem, úgy unatkozom – szólt a tündér Sojna.

–          Persze, játszhatunk, induljunk!

Ezzel nekikezdtek fogócskázni. Közben hangosan kacagtak, mert igazán boldogok voltak.  Ahogy fogócskáztak betévedtek egy másik ismeretlen utcába, és ahogy körbenéztek mindkettőjüket  furdalta a kíváncsiság, hogy vajon hol lehetnek. Abbahagyták a fogócskát és elkezdték felfedezni ezt az utcát is. Néztek jobbra, nézek balra, és egyszer megláttak egy dinnyeszeletből készült házat. Összekacsintottak, és érezték, hogy be kell menniük. Be is kopogtak. Egy napraforgóvirág nyitott ajtót, öntözőkannával a kezében. Láthatóan épp locsolni indult a virágait.

–          Szia, ne haragudj, ha zavarunk, de nagyon szerettük volna megtudni, hogy ki lakik ebben a csodálatos házban. Én Sojna tündér vagyok, ő pedig itt a Tavasz mellettem.

–          Szívesen megismernélek titeket, kedvesnek látszotok. Én vagyok a Nyár. Ha segítetek nekem meglocsolni a virágaimat, utána játszhatunk is valamit. – felelte a napraforgó virágocska.

Sojna tündér és a Tavasz bementek a Nyár házába. Odabent csak ámultak, hogy milyen szép virágai vannak a Nyárnak. Volt odabent Jázmin, Rózsa, Lonc, Zsálya, Cickafark, Kék hajnalka. Mindenki fogott egy locsolókannát, Sojna kezébe rózsaszín csillagmintás locsoló került, Tavasz kezébe pedig egy narancssárga vízcsepp mintás locsoló. A nyár kezében pedig a saját napsugár mintás locsolója volt. Szorgoskodott mindenki, mindenkinek legalább három virágot is meg kellett locsolni. Aztán dolguk végezetével megkérdezték a Nyártól:

–          Mit játszanál Nyár? Mihez lenne kedved?

–          Én már nagyon régóta szerettem volna bújócskázni, odakint az erdőben.

–          Ez nagyon jó ötlet!- bólogatott Tavasz

–          Hát akkor indulás! – rikkantotta Sojna tündér és már indultak is az erdő felé.

Útközben megszavazták, hogy Nyár legyen először a hunyó, mert már amúgy is régóta szeretett volna bújócskázni. Odaértek a csillámló csíkos varázslatos erdőbe. A Nyár nekidőlt egy félig kidőlt tölgyfa törzsének, és el is kezdett számolni harmincig. Sojna tündér elbújt egy odvas fa mögé. És amikor hátrafordult meglátott egy óriási nagy falevelet. Úgy tűnt, lakik valaki ebben a falevélben, mer t volt rajta egy apró, faágakból összeácsolt ajtó. Bekopogott az ajtón. Kedvesen fogadta egy pitypang. Megkérdezte Sojna tündér barátságosan mosolyogva.

–          Kivagy te?- a pitypang kedvesen válaszolt:

–          Én vagyok az Ősz.

–          De jó hogy te is itt vagy! Várj meg itt, hozom a barátaimat! – mondta Sojna tündér és visszarohant a félig kidőlt tölgyfához.

–          Gyertek, nem hiszitek el kit találtam nem messze innen.

Sojna tündér odavezette őket a falevél kunyhóhoz. Bekopogott, az Ősz pedig kinyitotta nekik az ajtót, és kedvesen kérdezte:

–          Ők itt a barátaid? Milyen kedves meglepetés, kerüljetek beljebb! Épp kenyeret sütök, kóstoljátok meg bátran!

–          Én szívesen megkóstolnám! – felelte Sojna tündér

–          Én is, én is!- szólt szinte egyszerre a Tavasz és a Nyár is.

Az ősz mindenkinek vágott egy szelet friss ropogós kenyeret és figyelmeztette őket, hogy vigyázat, még meleg, mivel épp most szedte ki a kemencéből.

–          Van egy ötletem, ha megettétek a friss ropogós kenyeret, menjünk el sétálni, van egy ismerősöm, a jégvirág, vigyünk neki kenyeret, ugyanis nagyon lusta bevásárolni.

–          Te milyen kedves vagy! – mondta Sojna tündér vidáman falatozva.

–          Indulhatunk, alig várjuk, hogy megismerjük a barátodat!

Mentek-mentek, mendegéltek egészen egy magas hegy tetejéig. Fonott kosárba bebugyolálva, vigyázva vitték a kenyeret egyre feljebb és feljebb. Amikor felértek a hegy legtetejére, találtak egy jégcsapokból készült házikót. Bekopogtak az ajtaján.

–          Gyertek be! – szólt távolról egy hang. – Gyertek, nem akarok kikelni az ágyból olyan hideg van,odakint,  muszáj betakaróznom!

–          Rendben, megyünk is! Hoztunk neked friss finom meleg kenyeret!- szólt az Ősz. Majd beléptek a szobába ahonnan a hang jött.

–          Sziasztok, Tél vagyok! – szólt az ágyban állig  betakarózott jégvirág.

–          Szia Tél! Én vagyok Sojna tündér és a barátaim, Tavasz, Nyár és Őszt már ismered, ő hozott minket ide hozzád!

–          Kérsz egy szelet kenyeret, hátha átmelegedsz tőle- kérdezte az Ősz.

–          Hát persze, az nagyon jó lenne! – szólt és befalatozta a meleg szelet kenyeret.

Sojna tündérnek hirtelen támadt egy ötlete:

–          Olyan nagyszerű hogy így együtt vagytok, gyertek, elviszlek titeket valahova.  Egy titkos helyre.

Varázspálcájával suhintott kettőt jobbra, hármat balra és hirtelen egy láthatatlan, szivárvány- színben pompázó csigalépcső tűnt elő azon a helyen, ahol körzött a pálcával. Elkezdtek szépen lassan, egymás után libasorba menni a barátok. Először a Tavasz indult lefele a lépcsőn. Utána indult a Nyár, szép illedelmesen megvárta, amíg Tavasz teljesen leér a csigalépcsőn, egészen lentre a Földre, csak utána indult neki a lépcső fokainak. Így tett egymás után szépen sorban Nyár után az Ősz is. Mosolyogva tette meg az első lépését. Utána indult a Tél. De Télnek tériszonya volt, így nagyon nehezen indult el lefelé a csigalépcsőn. Sojna tündér odament hozzá és megfogta a kezét.
– Ne aggódj Tél, minden rendben lesz! Bátran belevághatsz ebbe a kalandba! A Föld csodaszép! Be tudsz borítani mindent jégvirággal, puha hóval int itt, és az emberek örülni fognak neked!

Ahogy lejutottak a Tavasz már ment is, virágba borított mindent, harmatcseppeket tett a levelek aljára és világoskékre színezte az ég alját. Amikor mindezzel végzett, így szólt:  – Sziasztok, találkozunk jövőre!

Megvárta a Nyár amint kisüt a nap, és ő is elindult.  Útközben naptejet készített, megérlelte a búzakalászokat, készített néhány tonna fagylaltot, és mosolyt varázsolt a szünidős gyerekek arcára.   Majd ő is ezt felelte: – Jövőre is találkozunk!

Utána ment az Ősz. A fákról lehullott a levél és lassan bebarnult az erdők, mezők alja. Az Ősz is tette a dolgát, esőfelhőket gyurmázott, madárijesztőket készített, útlevelet adott a költöző madaraknak,  majd hátranézett barátjára ,a Télre: – Viszlát jövőre kedves barátaim!

A Tél megvárta, amíg lehull az első hópehely és hálásan nézett Sojna tündérre.  Ő is tette a dolgát, jégcsapokat élesztett és hóembereket díszített. Sípályákat egyengetett és korcsolyákat élezett. És mivel nagyon fázós volt, búcsúzóul kapott a tündértől egy takarót. Egy nagyon puha hófehér takarót. Ezzel az egész környéket be tudta takarni, nehogy fázzon bármelyik növény vagy állat a réten.

A tündér most már mosolyogva nézte őket, és a körforgásukat, ahogy lépdelnek egymás után.

–          Nekem itt a munkám ezennel véget ért!

Péter Szonja az Irodalmi Rádió szerzője. Jelenleg Szentendrén a Templomdobi iskolában tanulok, ötödik osztályban. Kilenc évesen kaptam először…