Az esti metrón ülve fejemet az ablaküvegnek nyomva próbálom kizárni a gondolataimból a nap folyamán történteket. A járműn a szokásosnál sokkal kevesebben vannak, bár nem bánom, hogy nem ül mellettem 3 ember a 2 személyes ülésen. Kezembe veszem a telefonomat, hátha a zene hallgatással gyorsabban telik el az út. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a hosszú nap végére nem csak én készültem ki, hanem a készülék is. Tehetetlenül teszem vissza a táskámba, és hátra dőlök az ülésen. Körbe pillantok a metrón, és szemügyre veszem az embereket. Az első ülésen egy szerelmes pár ül, a lány a fiú vállára hajtja a fejét, egy fülhallgatóval hallgatnak zenét. A lány kicsit levertnek tűnik, bágyadtan nézi a szürke cipőjét. Látszik, hogy mély kapcsolat van köztük, amit egy kicsit irigyelni kezdek. Közvetlen az ajtó előtt egy idősebb férfi áll, kezében egy nagy esernyővel. A gondolataiba merülve mered ki az üvegen. A leghátsó ülésen egy fiatal nő ül, ölében egy laptoppal, körülötte teleírt papírok. Nagyon a munkájára koncentrál, egy felelősségteljes üzletasszonynak tűnik. Megnyújtózom, így a metró első felére is rálátok. Mindenki háttal ül vagy áll nekem. Csak egy fiút látok teljesen, aki a telefonjába merülve folyamatosan vigyorogva ül féloldalasan. Egy pár pillanatig még nézem, és tényleg nem hagyja abba a mosolygást. Biztos a barátnőjével üzenget…

 

Ismét egy borzasztó nap. Az iskolában a piszkálódások ma sem hagytak alább, ellenben az életkedvemmel. Szeptember vége van, így már kezdek újra hozzászokni, belerázódni a hétköznapok okozta stresszbe és rossz hangulatba. A nyár tökéletes volt. Júniusban megismerkedtem a fiúval, aki képes egy ilyen nap után is mosolyt csalni az arcomra. Életem egyik legjobb döntése volt akkor elmenni az egyetlen és legjobb barátnőmmel abba a házibuliba. Mi ketten teljesen ellentétes személyiségek vagyunk, mindenről más a véleményünk, csak arról az igazán fontos dologról nem hogy mennyire szeretjük egymást. Így történt, hogy Abigél már a 3. pohárral ivott valami alkoholt, én pedig kiültem a teraszra. Ekkor találkoztunk először Kolossal. Ő éppen friss levegőt akart szívni, mert hányingere lett bent, a forró és fülledt házban. Elkezdtünk beszélgetni, mindenről szó esett. Egy este többet tudott meg rólam, mint az osztálytársaim közül valaki valaha is fog. Nem volt amolyan ,,megláttam, a lepkék életre keltek a gyomromban, megbabonázott, és csak rá tudtam gondolni attól a pillanattól kezdve” szerelem, főleg, hogy először Kolos egyáltalán nem tetszett nekem. A buli után két héttel találkoztunk kettesben egy kávézóban. Kolos hihetetlen elegáns volt, nagyon tetszett az öltözéke, a beszélgetésünk ismét nagyszerű volt. Talán a legmeghatározóbb dolog, ami megfogott benne az volt, hogy egész délután alatt, hiába villantak fel a telefonja kijelzőjén értesítések, ő figyelmen kívül hagyta azokat, és csak rám koncentrált. Ez szerintem manapság nem túl gyakori, így aztán pár nap múlva hihetetlen boldognak éreztem magamat, hogy ilyen barátom van. Egyik este telefonon beszélgettünk, mikor Kolos felvetette, hogy nincs-e kedvem elmenni vele és a családjával nyaralni. Először nemet mondtam, őszintén nagyon megijesztett, hogy két hete van barátom, ő már közös nyaralást tervez. Erre Kolos rávágta, hogy náluk ez természetes dolog, hogy a siófoki nyaralójukat betöltik az anyukája kollegái, az apukája régi osztálytársai, a bátyjai barátnői. Kolos családja igazán nyílt és társaság kedvelő. Ezt pár nap múlva meg is tapasztaltam, ugyanis szerveztünk egy mind a két családot megmozgató ebédet. Szerencsére Abigél is eljött, és a jelenléte jelentősen javította a hangulatot. Végül anyáék elengedtek nyaralni a Balatonra, ami maga volt a tökély. Az egész nyaramat, ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy: Kolos. Szeptember 1-jén azonban ismét beléptem a pokol legsötétebb bugyraiba, avagy az iskolába. A nyár folyamán el is felejtettem milyen rossz a kapcsolatom a társaimmal, a tanáraim is semmibe vesznek, csak akkor mutatnak felém bármilyen érdeklődést, ha rossz jegyet kapok, hogy az egész osztály előtt elmondhassák, mekkora hülye vagyok. Az osztálytársaim pedig tényleg minden miatt piszkálnak, belém kötnek. Ennyi idős koromra, már nem hatnak meg azok a dolgok, hogy például azt mondták akkor ők nem lesznek rajta az osztályképen, ha én igen, ugyanis én saját magamtól sétálok el, ha fotózás van az iskolában. De attól még sok más dolog néha, vagy van ami folyamatosan bánt, bár ezt nekik sosem vallanám be. Az önbizalmam már így is lecsökkent nullára, és ők ehhez még hozzá tesznek egy lapáttal. A mai nap volt a tetőpont, mikorra teljesen elvesztettem a higgadtságom, és a tűrőképességem. Sírni nincs erőm, azt már megtettem az iskola mosdójában több órán keresztül. Csak azt remélem, hogy az egész hétvégét Kolossal tölthetem, és hétfőre jobb kedvem lesz. Kolos leállítja a fülünkben szóló Shawn Mendes számot, és gyengéden megsimítja a fejemet.

– Le kell szállnunk!- mondja, mire feltápászkodom a helyemről. Kolos kezét fogva leszállok a metróról, és örülök, hogy itt van velem. Nagyon szeretem őt.

 

Ma van az évfordulónk.  Ma lennénk 38 éves házasok. A fekete esernyőmet bámulva eszembe jut, hogy Mikszáth Kálmán akár az én történetemet is írhatta volna. Ha 40 évvel ezelőtt nem megyek be egy borús napon esernyőt venni, soha nem találkoztam volna Vele. A pénztár előtt állt, és a szemüvegeket méregette. Soha nem volt szemüveges, így csak unalom űzésként tanulmányozta azokat, amíg az eladó vissza nem tért. Véletlenül leejtettem a kezembe tartott ernyőt. Az hangosan érkezett a földre, mire megfordult, és rám nézett. Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem, mikor megláttam az arcát. Vöröses haj, vörös szeplők, GYÖNYÖRŰ zöld szemek, melyekben pillanatok alatt elvesztem. Egy igazi természetes szépség volt, még a rossz napjain is, amik a házasságunk vége felé megsűrűsödtek az életében.

– Látom, maga nem nagyon olvas újságot-mondta akkor.- Mára nagy zivatarokat írtak.

– Volt nálam ernyő- feleltem. A hangja teljesen megbabonázott…-Csak a nagy szél tönkretette.

– Ó! Akkor magának sem ez élete legjobb napja- nevetett fel, mire majd’ elájultam.

– Most már kezdenek jól alakulni a dolgok- válaszoltam teljesen őszintén. Ő lehajtotta a fejét, később elmondta, hogy értette a célzást és ettől zavarba jött.

– Én úgy tudom, a New York kávéház még nyitva van- mondta és elmosolyodott.

– Én pedig úgy tudom, ráérek- biccentettem.

A kávéház felé egy ernyő alatt mentünk, ugyanis Ő azt mondta ki akarja próbálni az új esernyőt. Két hónap múlva már hivatalosan is egy pár voltunk. Több közös volt bennünk, mint gondoltam. Együtt sétáltunk, ettünk, beszélgettünk, színházba jártunk. Mikor már egy évesek voltunk, összeköltöztünk egy nagyon otthonos, szép lakásban laktunk Budapest belvárosában. Persze Ő rendezte be a lakást, de nekem nagyon tetszett, imádtam otthon lenni. A Gellért-hegy tetején kértem meg a kezét, még sírt is a boldogságtól. Igent mondott, mire már majdnem én is elsírtam magamat. Nem a mi esküvőnk volt a legnagyobb, legszebb, leggazdagabb, de számunkra tökéletes volt. Pont az I. házassági évfordulónkon rúgták ki a munkahelyéről és itt kezdődött el minden. Ezután napokig csak sírt, nem evett én pedig csak tehetetlenül álltam és néztem Őt az ajtóból. Talán az én hibám is, hogy pár hónap múlva elköltözött, és másfél év után jött csak haza. Hajléktalan is volt, és ha arra gondolok, hogy az utcán élt több hétig mindig a sírás fojtogat. Miután hazajött több időt töltöttünk együtt, mint valaha. Én sem dolgoztam egy darabig. Úgy tűnt rendbe jöttek a dolgok, ugyanis sokszor nevetett és úgy viselkedett, mint régebben. Egyszer arra jöttem haza a munkából, hogy nincs otthon, csak egy hosszú levelet hagyott, amiben leírta, hogy megcsalt, nem bírja tovább így velem, szóval most elköltözött ahhoz a másik férfihoz. a végére odaírta: mindennél jobban szeretlek. Én teljesen összeomlottam, nem dolgoztam, mindenünket eladtam, hogy megéljek.  A IV. évfordulónkon váltunk el. Ő a másik férfihez költözött véglegesen, aki rosszul bánt vele. 5 év múlva öngyilkos lett. Elmentem a temetésre, ekkor én a családomnál laktam, ők is eljöttek. Az volt életem legrosszabb napja. Később újra megnősültem, most éppen a feleségemhez tartok. Otthon vár és pontosan tudja, mi van ma. Tudja mit éreztem, és most mit érzek, ez a legjobb dolog a világon. Leszállok a Blaha Lujza téren és örülök, hogy nem gyalog mentem, így legalább tudtam emlékezni. Remélem Neki is eszébe jutottam ma.

 

Ezekben a pillanatokban jövök rá, hogy az egyetem nem nekem való. Vagyis az lenne, ha lenne elég és NYUGODT időm tanulni. De én annyira bolond vagyok, hogy mikor lenne időm tanulni, eszembe jut valami Dáviddal kapcsolatban. Vagy Ryannel kapcsolatban. Meg is van a baj, én sokkot, agyi bénultságot, pánikrohamot vagy hisztigörcsöt kapok, és persze nem tanulok. Mert ezek után és közben nem tudok. Holnap írom az első dolgozatomat és irtózatosan ideges vagyok. Ma szerencsére nem voltak óráim, így egész nap a városban keringve tanultam és esszét írtam. Szerencsére az ingereknek, amik ma értek sikerült kizárni a fejemből a fiúkat, akik tönkre tesznek. Vagy én teszem tönkre saját magamat? Dávid már körülbelül 10 éve tetszik, de ő még puszta barátnak sem tekintett engem soha. Persze én még ekkor sem ábrándultam ki belőle, sőt… Motivált ez az érzés, hogy még kedvesebb, még szebb, még intelligensebb legyek, akkor majd hátha elkezdek neki bejönni. Igazából csak előnyömre vált ez az egész, mindig rendesen tanultam, így felvettek az egyetemre, elkezdtem futni, így van egy hobbim, ami lenyugtat és kedvesebb vagyok az emberekkel. Bár amúgy sem lennék egy hárpia, de ha nem aludtam egész éjjel, másnap nem ordítok le mindenkit, mert ugye kedvesnek kell lennem. Augusztus végén, mikor Pestre költöztem, egyetlen dolog miatt fájt a szívem. Dávidért. Az egyetemen azonban megismerkedtem Ryannel. Ryan Amerikából érkezett, cserediák. És persze szerelmes vagyok belé… Jövőre már nem fog ide járni, de az agyam hiába próbálta meg figyelmen kívül hagyni, az érzéseimet nem tudom irányítani (sajnos). Ráadásul én beszélek az egyetemi csoportban, a legjobban angolul, így Ryan velem beszélget a legtöbbet. A többiek szerint a fiú teljesen belém van zúgva, de én nem vettem rajta észre, hogy annyira oda lenne értem. Ryan borzasztó helyes, okos, vicces, segítőkész, megértő, figyelmes és hihetetlen jó nyelvérzéke van, ami egyszerűen kikészít, hogy mennyire ügyes. Már most jobban tud magyarul, mint a volt osztálytársaim közül egy páran… Szóval én már egy jó ideje meg voltam veszve Ryanért, erre egy szombaton találkozok a Starbucksban Dáviddal. Ott dolgozik, és én hülye azóta mindennap bemegyek, és beszélgetünk egy órát. Egyik nap kinyögte, hogy tulajdonképpen ő azért költözött Pestre, hogy közelebb legyen hozzám, mert már több, mint egy éve szerelmes belém. Erre sokkot kaptam, majd azóta minden nap lejátszódik ez a jelenet a fejemben, általában tanulás közben. Nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem, mindenesetre rendesen felkavart. Jelenleg most két fiúba vagyok szerelmes, és annyira vágyok rá, hogy legyen egy rendes barátom… Tudom, itt a lehetőség. Lehetőségek. Vagy megmondom Dávidnak, hogy én is szeretem, vagy Ryanre koncentrálok. De melyik legyen? Benne van a pakliban, hogy ha Ryan mellett maradok, akkor ugyanaz fog történni, mint Dáviddal. Ezért kellene Dáviddal beszélnem. Összejöhetnénk, hiszen én erre várok már mióta…  De Ryan olyan elbűvölő! Az ülés háttámlájának nyomom a fejemet, és visszapillantok a laptopomra. Be kellene már fejeznem az esszémet. A fejemben azonban egy hang folyamatosan a következőt ismételgeti: Dávid vagy Ryan? Dávid vagy Ryan? Dávid vagy Ryan? Megcsörren a telefonom, mire a kezembe veszem, és elvigyorodom. Ryan neve villog a kijelzőn.

– Kamilla!- hallom a hangját, az akcentusától kiráz a hideg.

– Szia!- felelem.

– Szeretlek- mondja, mire elkerekednek a szemeim, és döbbenten nézek magam elé.

– Ööö… én… én is- motyogom lehunyt szemekkel, mire Ryan átvált angolra, én pedig örömkönnyektől csillogó szemekkel utazom hazáig.

 

Imádok Pannival üzengetni. Imádok Pannival bármit csinálni. Imádom Pannit. Remélem, ezt ő is tudja, és érzi is egyaránt. Még soha nem mondtam neki, nem beszéltem még arról hogy érzek iránta. Pedig én vagyok a legszerencsésebb ember, amiért megismertem Pannit. Mindig bizseregni kezd a torkom, és a fülemben dobogó vértől semmit sem hallok, mikor eszembe jut, mikor először megláttam. Kettős érzés van bennem, ugyanis Panni régi iskolájából legszívesebben mindenkit lelöknék egy tízemeletes tetejéről, azonban örülök is neki, hogy nem bántak vele jól, így a mi sulinkba iratkozott be. Tudom, hogy önző és egoista vagyok, Szilveszter is megmondta, hogy ha igazán szeretném Pannit, akkor gyűlölném a barátnőm, vagyis a leendő barátnőm volt tanárait és osztálytársait, de hát ez vagyok én. Azért jó lett volna, ha már akkor részese vagyok az életének, és feldobom a napjait, legalábbis ő ezt gondolja. Ennek egyébként borzasztóan örülök, és ilyenkor egyből elkezdem bepötyögni, hogy ,,nagyon szeretlek” vagy ,,imádlak”, esetleg megpróbálok lazának tűnni, és olyat írok, hogy ,,imádlak bébi, mikor találkozzunk?”, de aztán végül kitörlöm az összes szöveget, és a matek házijáról érdeklődöm. Panni azt mondta a matek tudásomat szereti bennem a legjobban, de én sem vagyok okosabb, mint ő, csak a két évvel ezelőtti anyagot tudom, ezért mindig segítek neki. Panni egyébként hihetetlen intelligens, igazi kis stréber, aki szombat este otthon magol, majd vasárnap délelőtt nekem panaszkodik arról, hogy unalmas az élete. Mindig sokat nevetek rajta, imádom a humorérzékét is. Panni egy csoda.

Itt vagy?- írja, mire gyorsan válaszolok.

Hétvégén tudunk találkozni?- kérdezem.

Sajnos nem, megyünk Törökbálintra– felsóhajtok, és visszaírok 3 síró emojit.

Holnap úgyis találkozunk, veled leszek ebédszünetben! Hol vagy egyébként?

Reméltem is! Metrón.

Azzal eszembe jut minden, amit Szilveszter, az idegesítő szomszédom mondott. Hogy ne húzzam addig az időt, amíg Pannit már nem érdeklem, egyszer vagyok fiatal, tegyem meg, ne féljek a visszautasítástól. Veszek két mély levegőt, és leírom, amit érzek. Ahogy érzek már az első beszélgetésünk óta.

Panni! Gondoltam elmondom, hogy nagyon szeretlek.

 

László Zsófia Anna az Irodalmi Rádió szerzője. László Zsófia Anna vagyok, tizennégy éves. Zalaegerszegen élek. Az első novellámat…