Unottan bámulok ki a terem ablakán. Péntek van, kint tűz a nap, én pedig még mindig az iskolapadban ülök.  Tudom, én választottam a töri faktot, de akkor még nem péntek délután tartották. Így sajnos senkit nem okolhatok azért, hogy négy órakor is Michelangelo életét kell hallgatnom.

– Boglárka, untatom magát?- a tanárnő éles hangja zökkent ki a gondolataimból, amik kicsit elkalandoztak.

– Dehogy! Szó sincs erről!- mentegetőzöm azonnal.

– Akkor örülök, hogy izgalmasnak tartja Michelangelo életét!- biccent a tanárnő. – Meg tudná ismételni, hogy mivel bízta meg II. Gyula pápa Michelangelot?

– Öhm…- zavartan a fülem mögé tűröm a hajamat. – II. Gyula pápa…

– Igen?- néz rám a szemüvege mögül gúnyos mosollyal az arcán.

– Sajnálom, erre pont nem figyeltem- ismerem be, és érzem, hogy elvörösödök.

– Sejtettem- motyogja, majd tovább magyaráz. Ezúttal figyelek is a mondandójára.

Mikor véget ér az óra, próbálok minél gyorsabban kimenni a teremből.

– Bogi várj!- kiált utánam Gergő. Megtorpanok.

– Együtt megyünk?- kérdezem, mire bólint.

– Este te is jössz Erikhez?- érdeklődik.

– Persze, ott leszek!- biccentek vigyorogva. Már alig várom.

 

Este mind a négyen ott ültünk Erik szobájában, és szokásunkhoz híven Dixittel játszunk.

– Utolsó kör, mert már alig bírok fent lenni- mondja Erik. Megkeveri a lapokat, majd mindenki húz hatot.

– Uu, tudom!- kiált fel Eszter, és letesz egy lapot.  – A teremtés.

– Jajj, ne!- nyögök fel.

– Bogi nagy kedvence Michelangelo- nevet fel Gergő.

– Ja, hogy arra a teremtésre gondoltál!- szólal meg Erik. – Hát én nem vagyok ekkora stréber, ilyen dolgok nem jutnak eszembe.

– Ki mondta, hogy arra gondoltam?- nevet fel Eszter.

– Naaa, ez már túl sok szöveg, ezt tiltja a játékszabály!- felelem.

Mindenki leteszi a lapokat, amik szerinte illenek a teremtésre. Bármire is gondolt Eszter.

– Ez túl könnyű!- mondja Gergő, miután felfordítottuk a lapokat.

– Hát így tényleg az- duzzog Eszter, mert a kártyáján Michelangelo festményéhez hasonló kép van.

– Anélkül is simán kitaláltuk volna!- mondja Gergő, magát védve, hiszen ő hozta szóba az olasz művészt.

– Jól van, nem is érdekel, már menni akarok aludni- nyöszörög Eszter.

– Hány óra van?- ásít Erik.

– Fél egy múlt- mondom. – Jó sokáig játszottunk már megint.

– Veletek repül az idő- feleli Gergő. Elmosolyodom.

– Nagyon fogsz nekünk hiányozni!- mondom, mire Eszter könnyes szemmel bólogat.

– Igen, el se hiszem, hogy itt hagysz minket- szólal meg Erik.

– Persze mind örülünk neked, de akkor is…

– Hát én inkább irigykedem- válaszolja Eszter. – Ennyi idősen Milánóban tanulni maga lesz a tökély.

– Mondjuk a tanulást én nem hasonlítanám a tökélyhez, de Milánó tényleg irtó menő lesz- mondja Erik.

– Én eszméletlenül várom már, és ti is nagyon fogtok hiányozni, de fél év múlva jövök haza- feleli Gergő. – Az a hat hónap pedig nagyon gyorsan el fog telni, úgyhogy ne szomorkodjunk!

– Jó, de azért az mégis szomorú, hogy hosszú ideig most ez az utolsó alkalom, hogy így együtt voltunk- jegyzem meg, mire Eszter elsírja magát, én pedig magamhoz húzva szorosan megölelem.

– Bárcsak még egy hétig éjjel-nappal együtt lennénk!- sóhajt fel Erik. – Na, menjünk aludni!

– Ahjj, mikor lettem én ilyen érzékeny?- tápászkodik fel Eszter szipogva.

Felmászok az emeletes ágy felső részére, Eszter alattam foglal helyet, Erik a saját ágyában helyezi magát kényelembe, Gergő pedig a földön levő vastag matracra fekszik. Szomorúan nézem, ahogy magára húzza a takarót, már most úgy érzem, hogy hiányzik, pedig itt van velem egy szobában.

– Gyere, Gergő cseréljünk helyet! Elvégre ez az utolsó estéd itt- kel fel Erik.

– Nem kell, hiszen most én vagyok akinek a matracon kell aludni- mondja Gergő, mire elmosolyodom. – Múlt héten Bogi aludt itt.

– Csak nem akarom, hogy rossz emlékként maradjon meg neked a nálam töltött péntek este- mondja Erik, és visszafekszik az ágyába.

– Nem fog, hidd el!- válaszolja Gergő, és ez a végszó. Ezután mindenki álomba szenderül.

 

 

Arra ébredek, hogy fáj a nyakam, és valami borzasztó hidegen fekszem. Mintha énekszót is hallanék, ami egyre hangosabb lesz. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Valaki rálép a kezemre, mire kinyitom a szemem. A hangos énektől megbolondulok. Felülök, és nem hiszek a szememnek. Erik szobája helyett egy omladozó, régi templomban találom magam. Megdörzsölöm a szemeimet. Nem képzelem, tényleg egy templom kövén feküdtem. Körülöttem több száz kisgyerek énekelve sétálgat. Felülök, ekkor észreveszem, hogy Gergő, Erik és Eszter is itt van, így egy kicsit megnyugszom. Gyorsan odamegyek hozzájuk, és próbálom felébreszteni őket. Szerencsére nem kell sokáig próbálkoznom, mert Eriknek belerúg a fejébe egy 6 évesnek látszó kislány, Eszter pedig az énekszóra ébred fel.

– Mi a…- ül fel Eszter, majd elkiáltja magát. – HOL VAGYOK?

– Én sem tudom- felelem.

– Micsoda? Mi történt?- ül fel Erik is, majd neki is hasonló a reakciója.

– Gergő!- ordítja el magát Eszter, mire Gergő nagy nehezen kinyitja a szemeit.

– Mi az?- motyogja.

– KELJÉL FEL, NEM TUDJUK HOL VAGYUNK!- kiabál Erik. Az énekszó egyre hangosabb lesz.

– Jézusom- feleli Gergő, mikor körülnéz. – Ez egy reneszánsz templom.

– Jajj, most senki nem kíváncsi az okos gondolataidra- nyög fel Erik.

– Nem, maradj már! Milyen nyelven énekelnek a gyerekek?- feláll, és fülelni kezd.

– Én nem ismerem ezt a nyelvet- jegyzi meg Eszter.

– Olasz! Olasz szavakat is mondanak!- kiált fel Gergő, majd az egyik gyerekhez sétál.

Mi csak annyit látunk, hogy Gergő kérdez tőle valamit, majd mutogat is valamit. Nem úgy néz ki, hogy teljes mértékben megértik egymást.

– A telóm megvan, úgyhogy nem olyan nagy a baj- mondja Erik. – Nincs térerő.

– Rómában vagyunk- jön vissza Gergő, mire elkerekednek a szemeim.

– Rómában?- kérdezem elhűlve.

– Az még nem is lenne baj- mondja Gergő.

– Nem baj? Akkor mi a baj szerinted?- kiáltok fel idegesen.

– Az, hogy 1512-t írunk- feleli idegesen Gergő.

– HOGY MICSODA?- Eszter elsírja magát.

– Most komolyan mondod?- kérdezi Erik.

– Az előbb kérdeztem meg a kislánytól. Nem is beszél rendesen olaszul, félig latinul mondja vagy nem is tudom- vakarja meg az állát Gergő.

– Hát ezt nem hiszem el- az arcomat a kezeimbe temetem. – Hogy a fenébe kerültünk ide?

– Nem lehet, hogy ez csak egy rossz álom?- kérdezi Erik.

– Nem hiszem- rázza meg a fejét Gergő.

– Akkor időutazók vagyunk?- nézek rá hitetlenül.

– Honnan tudjam?- csattan fel. – Én is ugyanúgy vagyok, mint ti. Este lefeküdtem aludni, és itt ébredtem fel veletek együtt.

Megvigasztaljuk Esztert, és mi is próbálunk lenyugodni. Leülünk körbe a templom padlójára, és megbeszéljük mit kellene csinálnunk. A gyerekek a sarokból néznek minket. Teljesen kívülállónak érzem magam. Persze 1512-ben biztos a gyerekeknek is nagyon fura a pizsamánk, Erik kezében az okostelefon, Eszter, ahogy azért sír, hogy nincs rajta smink. A templom az omladozó falak ellenére hihetetlenül fest. A mennyezeten elkopott festmény, homokszínű oszlopok, és egy betörött rózsaablak, ahol beszivárog egy kis napfény. Hirtelen megpillantok egy idősebb férfit pap ruhában.

– Gergő ott egy pap! Menj beszélj vele!- szólalok meg. Gergő feltápászkodik.

– És kérd meg, hogy vigyen minket haza!- nyöszörög Eszter.

– Budapestre vagy 2020-ba?- kérdezi Gergő, mire Erik felnevet.

– Tényleg nagyon vicces, Erik- néz rá gúnyosan Eszter. – Budapestre, ahol 2020-at írunk.

– Gergő és kérj valami ruhákat is- mondom, mire biccent és a szerzetes felé sétál.

Ismét csak nézzük, ahogy Gergő beszélget a pappal. Ismét mutogat is valamit.

– Amúgy én örülök, hogy újjászülettem- felelem, mire Erik elvigyorodik.

– Roppant humoros vagy te is- motyogja Eszter.

– Jaj, Eszter ne csináld már! Kicsit engedd el magad. Látod, hogy nem tudunk mit csinálni, fogd fel pozitívan a dolgokat.

– Mi ebbe a pozitív, hogy itt vagyunk 1512-ben Rómában egy csöves templomban?- csattan fel, és a kisírt szemeivel érdeklődve néz rám.

– Szereztem ruhákat- tér vissza Gergő, és ledob a földre négy ruhát.

– Most komolyan?- nézi meg őket Erik. – Ez egy szoknya?

– Ilyenbe vannak a gyerekek is- vonja meg a vállát Gergő.

– Hát mindjárt én is sírok- feleli Erik, ahogy a kezeibe forgatja a zöld zsákszerű ruhát.

– És mit mondott a pap?- érdeklődöm.

– Fülöp atyának hívják, ezek a gyerekek pedig árvák, és ő vele élnek- meséli Gergő, mire kikerekednek a szemeim.

– Halljátok…- kezdem, mire mindenki rám néz. – Ez nem a Legyetek jók, ha tudtok? A színdarab. Meg a film.

– Úristen, tényleg!- kiált fel Gergő. – Jézusom…

– Milyen jó már!- vigyorog Erik.

– Marha jó- Eszter feláll, és elmegy a templom egyik üres zugába átöltözni.

– Ő akkor Néri Szent Fülöp?- kérdezi Gergő.

– Szerintem igen- bólogatok. –  Most még csak Fülöp atya.

– Hát ez fantasztikus!- nevet fel Erik. – Na, felveszem én is ezt a csoda ruhát.

Erik is Eszter után megy, mi pedig csendben figyeljük, ahogy a gyerekek kapnak egy tál ételt Fülöp atyától. Aki nagyon kedvesen odasétál hozzánk, és letesz elénk négy tányért. Mosolyogva megköszönöm, majd mond valamit Gergőnek, aki szintén mosolyogva bólogat.

– Mit mondott?- kérdezem.

– Hogy ha szeretnénk ide is költözhetünk, nem csak éjszakára- válaszolja Gergő.

– Istenem, milyen jószívű ez az ember!

Gergő mosolyogva bólogat, majd belenézünk a tálakba. Undorodva rápillantok a többiekére is. Mindegyikben ugyanolyan vizes, rizses valami van. Nem tűnik túl ínycsiklandónak.

– Mi ez?- kérdezi Eszter, és leül mellénk a sárga ruhájában.

– Eszter nagyon jól áll ez a ruha- mondom meglepetten, mire Eszter csak megforgatja a szemeit. -Komolyan.

Mikor megpillantjuk Eriket kitör belőlünk a nevetés. Fülöp atya és a gyerekek is elvigyorodnak, Erik pedig zavartan ül le mellénk. A zöld ruha elég nevetséges rajta.

– Legalább ti ne nevessetek- motyogja sértődötten. – Még egy béna tükör sincs ebben a templomban, lehet fordítva vettem fel…

– Tükör még 2020-ban sincs a templomokban- jegyzem meg mosolyogva.

– Akkor azért mindig olyan kócos a haja a papoknak!- feleli Erik, mire Gergővel egymásra nézve elnevetjük magunkat, Eszter pedig durcásan turkálja a tányérjában lévő ételt.

 

A délelőtt nagyon gyorsan eltelt. Végül megettük a vizes rizst, átöltöztünk mi is Gergővel, játszottunk a gyerekekkel, és Gergő szerzett egy rajzolt Róma térképet Fülöp atyától.

– Amúgy nagyon precízen rajzol az öreg- feleli Erik, miután megnézte a térképet.

– Ja, ha ilyen jól rajzol, akkor nyilván jól kiigazodni rajta. Nem értem mit nézünk rajta már negyed órája- mondja Eszter.

– Eszter- nézek rá. – Befejeznéd az elégedetlenkedést? Mindennel bajod van reggel óta! Ha nem sírsz, akkor duzzogsz… Persze, megértem, mi is ugyanolyan értetlenek vagyunk, hihetetlennek tartjuk, hogy egyik napról a másikra 1512-ben lettünk, mégsem nyafogunk. Próbáljuk kihozni a legtöbbet a dologból. Gergő pedig azért nézi eddig a térképet, mert nem akarja, hogy eltévedjünk Rómában telefon nélkül- hadarom egy szuszra, Eszter pedig meghökkenve néz rám.

– Igaza van Boginak- bólogat Gergő. – Kicsit már az agyunkra ment a hisztid.

– Tudod , Bogi- kezdi, Eszter. Nagyot nyelek. Ez hosszú lesz. – Ha igazi barát lennél, most nem szóltál volna semmit. Tudnád, hogy miért viselkedek így, mi az oka a duzzogásomnak. Egyébként meg nem duzzogok. Már csak ez hiányzott az életemből, hogy szombat reggel ahelyett, hogy sorozatot néznék, kicsit sírnék, pihennék, azt csinálnék, amihez kedvem lenne, 1512-be ébredek Rómában- feleli szomorúan.

– Eszter mindannyian szeretnénk otthon lenni, és azt csinálni, amit szeretnénk- mondja Gergő.

– És- emeli fel a mutatóujját Eszter, ezzel jelezve, hogy nincs még vége a mondandójának. – Nem is lenne semmi bajom ezzel a helyzettel, ha olyan emberekkel lennék, akik szeretnek és elfogadnak úgy, ahogy vagyok. És nem vágnak a fejemhez olyan dolgokat, amikről tudják, hogy én sem tudok ellenük mit tenni.

Azzal Eszter feláll és elviharzik. Lesütöm a szemeimet. Esztert megöleli egy kislány, akivel az előbb fogócskáztunk, a barátnőm viszont ellöki magától. Fülöp atya meghökkenve nézi Esztert, majd odasétál hozzánk.

– Drámmá?- kérdezi, mire szomorúan rámosolygok, a fiúk pedig bólogatnak. Gergő elmagyarázza neki, hogy kicsit összekaptunk. A szerzetes figyelmesen hallgatja Gergőt, majd Eszter után megy.

Végül Gergő rendesen eligazodik a térképen, és boldogan veti fel az ötletet, hogy menjünk el sétálni a városba. Össze szedelődzködünk, bár semmi cuccunk sincsen. Nekem csak a pizsamám van, a nadrágom zsebében pedig egy csomag egy zsepi. Eriknél is a pizsamája és a mobilja. Gergőnél is a pizsama és a térkép.

– Elmegyek, szólok Eszternek- mondja Erik.

Eszter kisírt szemekkel jön vissza Erik mellett. Elköszönünk Fülöp atyától, biztosítjuk, hogy este visszajövünk, és kilépünk a templom kapuján. Hihetetlen látvány fogad minket. Tűző napsütés, nők fehér blúzban és hosszú, buggyos szoknyában,  férfiak, hozzánk hasonló zsákszerű ruhákban, vagy harisnyában, és a térdük fölött fodros nadrágban, és elől gombos mellényben. Az utcákon szekerek, a szekereken ülő nők legyezővel legyezik magukat, a férfiak pedig közben hozzájuk beszélnek, vagy az utcát szemlélik. Gergőre pillantok, aki mosolyogva nézi az embereket, házakat, lovas szekereket.

– Ez eszméletlen!- jegyzi meg Erik mosolyogva. – Úgy érzem magam, mintha a töri könyvben lennék!

– Én is- feleli Eszter. – És milyen szépek a nők! Élnék ebben a korban!

– És a legszebb az egészben…- teszi hozzá Gergő. – A szekereken senki nem a telefonját nyomja, hanem beszélgetnek. Beszélgetnek! Biztos nem is veszekednek annyit, mint Bogi és Eszter…

– Gergő!- kiáltok rá, mire többen ránk néznek. – Ezt fejezd be!

– Pedig ez az igazság. Ha többet beszélnétek, nem lennének köztetek férleértések- vonja meg a vállát.

– Gergő, beszéld le egy bajszos fickóval, hogy vigye el Esztert és Bogit egy körre- mondja Erik.

– Jó, de mi is megyünk!- csillannak fel Gergő szemei. – Csak külön szekérrel.

– Neee, erre igazán semmi szükség- tiltakozik Eszter, én pedig zavartan ácsorgok mellettük.

Azonban Gergő már intett egy kocsisnak, aki elkiáltja magát. Gergő pedig valamit visszakiált. Majd ránk mutat. A kocsis bólogat.

– Szálljatok fel!- mondja nekünk.

– Hova megyünk?- kérdezem.

– A Sixtus-kápolnához- feleli Gergő.

– Hova?- kiált fel Eszter elhűlve.

– Nem tudod mi az a Sixtus-kápolna?- Gergő szemei elkerekednek. Erik egyből Eszter védelmére kel.

– Én sem tudom egyébként. Mi nem vagyunk ekkora stréberek, hogy éjjel-nappal a töri könyvet bújjuk.

– Ez nem stréberség- védem meg Gergőt. – Attól, hogy megtanultuk és megjegyeztük még nem vagyunk stréberek. Egy ilyen helyzetben pedig látjátok, hogy igenis jól jön, ha tanulunk sírás és sorozat nézés helyett.

– Akkora egy dög vagy, Bogi!- jegyzi meg Eszter sértődötten, majd felül a szekérre.

– Ezt nem kellett volna- suttogja Gergő, mire csak megvonom a vállam. – Beszéljétek meg a problémáitokat, a kápolnánál találkozunk.

Azzal int egy másik kocsisnak, aki éppen abban a pillanatban állt meg az utca szélén. Leülök Eszter mellé, majd elindulunk. Lassabban haladunk, mint gondoltam volna. Bár biztos azért is érzem, hogy ilyen lassan telik az idő, mert néma csendben ülünk Eszterrel a szekéren. És én utálom ezt a kínos csendet. Mikor a Colosseumhoz érünk, megtöröm a csendet.

– Olyan gyönyörű!- Eszter azonban csak csendben nézi tovább az építményt.

A Colosseumnál sokkal több embert látunk, mint az egész városban, de ez közel sem annyi, mint amekkora kígyózó tömeg van körülötte 2020-ban. A lovak hirtelen megtorpannak, a kocsis pedig leugrik a szekérről. Mond valamit, amit nem értünk. Érdeklődve nézek utána. Bemegy egy nyitott ajtón, ahonnan néha kijönnek kissé ittasnak tűnő férfiak. Vigyorogva Eszterre nézek.

– Kocsmába ment.

– Óriási!- motyogja.

Körbe pillantok az utcán. A kocsma mellett egy idősebb nő áll előtte egy ütött-kopott asztallal, amin kenyerek vannak. Aztán ha kicsit távolabbra nézek ismét egy templomot láthatok, amiből rengeteg van a városban. Róma sokkal rendezetebb, tisztább, sokkal több fa és füves rész van, mint bármelyik városban 2020-ban. Azt bánom, hogy nincs nálam a telefonom, hogy fotózhassak a városról. Így mégegyszer alaposan körbe nézek, hogy mindent jól az emlékezetembe véssek. Ellovagol mellettünk egy fiatal fiú, aki rám kacsint, ahogy a Colosseumot bámulom. Eszternek is feltűnik, mert szemforgatva néz felém.

– Milyen menő lennél, ha lenne egy római pasid 1512-ből- feleli gúnyosan.

A kocsis visszatér, így újra elindulunk.

– Úgy érzem sosem leszünk ott- sóhajtok fel, majd veszek három mély levegőt, és Eszter szemébe nézek. – Eszter sajnálom. Beismerem, hogy bunkó voltam, és megbántottalak. Sokkal tapintatosabban kellett volna fogalmaznom. Csak nagyon felidegesítettél, mindannyiunk nagyon zaklatott volt. Hiszen egyszerűen hihetetlen, hogy itt vagyunk 1512-ben Rómában, egy szekéren és a Sixtus-kápolnába tartunk ezekben a göncökben. Bocsánat, hogy megsértettelek, kérlek ne haragudj rám!

– De akkor is te vagy az, aki mindent tudott, minden egyes részletet, mindig mondtad, hogy együtt érzel velem, megérted a dolgaimat, erre a fejemhez vágod, hogy sokat nyafogok, ha nem sírok, akkor duzzogok…- könnyes szemekkel nyel egy nagyot, majd folytatja. – Lehet, kicsit túl dramatizálom, de nem esett jól. Egyébként nem haragszom. Már Fülöp atyánál sem haragudtam, tudom, hogy idegesítő vagyok.

– Nem vagy az! Abban a helyzetben, mikor mindenki ideges,az voltál, de egyébként nem- felelem.

– Sajnálom én is- mondja. – Álmaimban még mindig kísért az a nap.

– Sajnálom- sütöm le a szemeimet.

– Tudod, azt bánom a legjobban, hogy nem üzenetben írtam meg neki, hogy szeretem. Mert úgy sokkal könnyebb lett volna. Ha látom, hogy nem válaszol, kitöröltem volna, és persze így is nagyon ciki, de legalább eltűnt volna. Meg jobban is fogalmaztam volna. Lehet még vissza is válaszolt volna valamit, nem pedig csak közölte volna, hogy ,,hát én nem”. Ezért lenne jobb ebben a korban élni. Nem hiszem, hogy annak a párnak a túloldalon bajai vannak a kommunikációval. Biztos mindig őszintén közlik egymással az érzéseiket, nem csak leírják Messengeren, másnap pedig úgy csinálnak, mintha semmi sem történt volna.

– Hű!- motyogom Eszter mondandója után. -Ebben igazad van. Régen sokkal jobban megértették egymást az emberek.

– Igen, ekkor még voltak igazi emberi kapcsolatok. Attól félek, tíz év múlva már azt sem fogjuk tudni, mi az a szerelem, vagy szeretet. Azt hisszük, a vakító piros szív hangulatjel helyettesíti az érzést. Feszengünk egymás közelében egy találkozásnál, és azt kívánjuk, bárcsak inkább írogattunk volna aznap. Nézd meg őket!- egy fiatal párra mutat. A férfi szorosan a nő mellett sétál, mindketten mosolyognak. A nő mesél valamit, a férfi pedig helyeselve bólogat, néha kérdez valamit. A nő felnevet. Aztán megöleli a férfit. A férfi fél kezével átkarolja a nő vállát, és így sétálnak tovább. – Ezt szerintem nem tudja helyettesíteni egy üzenet.

 

Mikor megérkezünk a Sixtus-kápolnához, Gergő és Erik már ott vannak. A kocsis nagyon idegesen kiabál velük, és én egyből rájövök mi lehet az oka a kirohanásának. A szekéren megfordult a fejemben, hogy vajon hogyan fogunk majd fizetni? Sehogy. Eszterrel leszállunk a szekérről, és odasétálunk Erikékhez. A mi kocsisunk ismeri a másikat, ugyanis ő is leugrik a szekérről, majd a másikkal együtt kiabálni kezdenek. Az utcán elsétál mellettünk egypár ember, én pedig csodálkozva nézem a parókájukat és ruhájukat. Közben Gergő vadul magyaráz a kocsisnak, aki pedig ugyanolyan vadul rázza a fejét.

– Jó, azt hiszem ez ennyi- mondja Gergő csalódottan. – Nem értik, hogy miért nincs pénzünk.

– Jaj, Gergő! Ugye nem azt akarod nekik elmagyarázni, hogy honnan jöttünk ide?- nézek rá elkerekedett szemekkel.

– Miért, szerinted mit kellene mondanom?- kiált fel sértetten, mire elvörösödve lesütöm a szemeimet, miközben Eszter az arcomat fürkészi.

– Hagyjátok már, nélküle pizsamában, sírva állnánk az utcán- feleli Erik, mire Eszter hangosan felnevet. Halványan elmosolyodom.

– Ez igaz, járhattunk volna rosszabbul is.

– Na, mondom a tervet- néz ránk Gergő vibráló szemekkel. – A kápolna körülbelül 200 méterre van innen. Ők most jelenleg egymással veszekednek. Mi pedig most elfutunk. De nagyon gyorsan. Be a kápolnába.

– Hogy micsoda?- kérdezem elképedve, Eszter és Gergő azonban elsprintelnek előlünk, így gyorsan Erikkel mi is utánuk iramodunk.

Futás közben halljuk, ahogyan a kocsisok utánunk kiabálnak. Én nem tudom 1512-ben mennyire divat káromkodni, olaszul sem értek, mégis úgy érzem, nem hangzanak túl szépen ezek a szavak.

Beérve a templomba nevetve hanyatlunk le a földre. Eszter szemei ismét könnyesek, ezúttal azonban a nevetéstől. Gergő vigyorogva néz rám, mire én is rá mosolygok.

– Életem legjobb napja, komolyan- mondja Erik, és elneveti magát. – Ti nem fordultatok hátra, de látnotok kellett volna az arcukat!

– Nekem hatszor felfújta a szél ruhámat, akkor hogyan nézhettek!- válaszolja Eszter nevetve, mire elvigyorodom.

– Gergő mindig remek ötleteid vannak- mondom, mire mindenki egyetértően bólogat.

– Khmm- hallunk egy halk köhintést, mire ereinkben megfagy a vér.

Mindannyian azt hittük, hogy csak mi vagyunk a kápolnában. Bele sem gondoltunk, hogy valaki más is lehet bent, meg igazából fogalmunk sincs arról, hogy 1512-ben miként funkcionál egy kápolna délben.

– Ki van itt?- kérdezi Eszter hangosan. Gergő legyint egyet, majd ugyanezt megkérdezi olaszul.

Nem kapunk választ, mire mindannyian odébb sétálunk, hogy megnézzük ki van még a kápolnában. Hirtelen megpillantunk egy plafonig érő, fából készült állványt. Rajta egy férfi fekszik, fekete stólában. Ahogy jobban szemügyre veszem elkerekednek a szemeim. Tátott szájjal fordulok a többiek felé.

– Tudjátok ki ő?- kérdezem halkan.

– Valami festő- von vállat Erik, Gergő pedig csodálkozva néz rám. Aztán vissza az állványra. Majd ismét rám.

– Csak nem?- mosolyog rám. – Ezt nem hiszem el!

– De- bólogatok.

– Mi van? Ki ez?

– Neee!- Eszter hangosan felkiált. – Ez Michelangelo?!

A művész ránk pillant az állványról. Elkezdek félni, hogy mindjárt lezuhan, de ő nem úgy néz ki, mint aki nagyon aggódik emiatt.

Tanácstalanul nézünk egymásra. Mit kellene csinálnunk?

– Khm- köhint hangosan Gergő, mire Michelangelo ismét lepillant ránk. – Segítsünk valamiben?

A férfi elmosolyodik. Majd elkezd valamit magyarázni Gergőnek, aki pedig figyelmesen hallgatja. Hitetlenül elvigyorodom. Elképesztő, hogy Michelangeloval tartózkodunk egy fedél alatt.

– Azt mondta, hogy valamelyikünk felmehetne mellé, valaki pedig nézhetné lentről, mert az nehéz neki, hogy nem annyira látja, mit fest- feleli Gergő, én pedig lelkesen bólogatni kezdek.

– Jó! Mi lenne, ha Erik lefotózná innen lentről, hogy eddig hogyan néz ki, és felvinné megmutatni neki?

– Ez nagyon jó ötlet!- tapsol egyet Eszter. – Erik állj az oltárhoz!

– Az onnan távol lesz szerintem- mondja Erik.

– Távolról is kell egy kép, meg közelebbről is- felelem.

– Oké, akkor előbb megyek az oltárhoz!- biccent Erik, majd kezébe veszi a telefonját, és elsétál mellőlünk.

– Én felmegyek hozzá- szólal meg Eszter.

Gergő felkiabál a művésznek, hogy Eszter megy hozzá, Erik pedig lentről segít neki, majd ő is felmegy. Michelangelo mosolyogva bólint egyet, majd értetlen tekintettel kezdi fürkészni Eriket, aki guggolva, aztán pedig lábujjhegyen állva fotózza a templom mennyezetét. Azzal Erik is kiabál Michelangelonak, hogy felmegy, így a festő kénytelen kissé összehúzni magát, hogy elférjenek hárman. Én is kicsit sétálok a templomban, megállok az oltár előtt, ahonnan jól lehet látni Michelangelo festményét. Hunyorítva nézem, aztán felcsillannak a szemeim. Ez a Teremtés! Michelangelo éppen a két kézfejen ügyködik, vigyorogva megrázom a fejem. Ez hihetetlen…

Gergő fáradtan nézi, hogy mit csinálnak fent az állványon a barátaink. Eszter, miközben Michelangelo fogja és irányítja a kezét fest valamit, ami következtében hangosan visongani kezd, a festő pedig elneveti magát. Erik közben videóz, aztán saját magát kezdi el nézni a telefonja kamerájában.

– Mizu?- Gergő a vállamra teszi a kezét.

– Csak próbálom felfogni, hogy most tényleg az van, ami- magyarázom, majd elnevetem magam.

– Valamikor kellene beszélnünk- mondja komolyan, mire bólintok.

– Szerintem is- gombóc keletkezik a torkomban, és megremeg a gyomrom. – Már meg kellett volna ezt beszélnünk.

– Ma volt egy hete?- kérdezi, inkább magától.

– 5 napja- suttogom, mire biccent.

– Most?- a szemembe a néz.

– Mit most?- kérdezem értetlenül. Ismételjük meg?

– Beszéljük meg!

– Mooost?- meglepődöm. Megrázom a fejem. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem hiszem, hogy tudnék erről most beszélni.

– Hát jó- Gergő megvonja a vállát. – Szomjas vagyok.

Azzal elkiáltja magát, és gondolom megkérdezi Michelangelotól, hogy honnan tudunk vizet szerezni.

– Van egy kút itt a közelben, elmegyek vizért- mondja, majd elneveti magát. – Sose gondoltam volna, hogy hétvégén vizet fogok hozni egy kútból, amit Michelangelo mondott meg, hogy hol van, 1512-ben.

– Rómában- teszem hozzá.

– Ja- bólint, azzal hátat fordít, és kimegy a kápolnából.

Nagyot sóhajtva pillantok utána, majd mielőtt teljesen belemerülnék a gondolataimba, elhatározom, hogy én is felmegyek Erikékhez.

– Erik!- kiáltom, mire mind a hárman rám néznek.

– Mi az?

– Felférek még én is?

– Persze! Gyere!

Miközben mászok fel az állványon, próbálom magammal elfeledtetni, hogy borzasztóan tériszonyos vagyok. Többé-kevésbe sikerül is, csak kétszer kell megállnom, mert annyira szédülök, hogy összefolyik minden.

– Na, milyen itt fent?- érdeklődik Eszter.

– Hát, leszámítva, hogy kicsit hányingerem van, tök jó- felelem. – Nagyon festék szag van!

-Mert Michelangelo fest…

– Ssss!- teszi az ujját a szája elé a festő, mire elhallgatunk, és csodálkozva nézzük, ahogyan alkot. Elképesztő ez az ember. Kis idő múlva mutatja Eriknek, hogy menjen le újra, és fotózzon . Erik vigyorogva bólogat.

– Nagyon bejött a pasasnak a kép- kacsint rám.

Erik lentről ismét fotóz, mi Eszterrel tovább nézzük csodálkozva, ahogyan megformázza az embereket. Ha a rajz tanár látná… Próbálom eltanulni tőle a taktikákat, és jól szemügyre venni, majd az emlékezetembe vésni az embert. Erik visszajön, megmutatja a képet Michelangelonak, aki elégedetten veszi szemügyre, hogy mit alkotott. Én is meglepődöm, hogy innen fentről, ilyen közelről mennyivel máshogy látni, mint lentről. Borzasztó nehéz dolga lehet úgy megfesteni ezeket a műalkotásokat, hogy alig tudja kivenni, mit csinált. Erik hirtelen felindulásból felénk tartja a telefonját, Eszter akaratlanul is felveszi a ,,jó pózt”, Erik csücsörít a szájával, én pedig mosolyogva megkocogtatom Michelangelo vállát, aki felhúzott szemöldökkel mered a kamerába. És így készült el a közös képünk! Elnevetem magam. Ez tényleg hihetetlen.

Gergő izzadtan visszatér egy vödör vízzel, mire hálásan pillantunk rá. Egyesével lemászunk az állványról, nyomunkban Michelangeloval.

– Pohár nincs?- kérdezi Erik.

– Te hülye vagy?- nevet fel Gergő. Majd látva Erik értetlen arcát, hozzáteszi. – Nincs.

– Akkor hogyan igyunk?- Eszter szemei ismét könnyesek lesznek.

– Jaj, nehogy elkezdj sírni!- feleli Erik, mire Eszter a kezeibe temeti az arcát.

Michelangelo egy heves mozdulattal felemeli a vödröt, és inni kezd belőle. Meghökkenve nézzük. Aztán mivel mi is nagyon szomjasak vagyunk, ugyanígy cselekszünk.

A délután végére már majdnem az egész Teremtés ott van a templom mennyezetén, így mielőtt elindulunk, megkérem Gergőt, hogy a nevemben is dicsérje meg Michelangelot. Elköszönünk a művésztől, majd kilépve a templomból ismét próbálunk egy szekeret fogni. Gergő velem akar együtt utazni, így kelletlenül bólintva szállok fel mellé a szekérre. Eszter és Erik utánunk öt perccel indulnak, bőven lemaradva tőlünk. Azért Gergő a biztonság kedvéért hátra néz.

– Szóval- kezdi, mire szorosan lehunyom a szemeimet. Nem vagyok kész erre a beszélgetésre. – Hogyan is volt?

– Jaj, ne!- nyögök fel. – Most tényleg azt akarod, hogy elmeséljem? Hiszen ott voltál!

– Tudom, hogy ott voltam!- feleli idegesen, majd egy mély levegőt véve folytatja. – Ki csókolt meg kit?

– Én megöleltelek, aztán pedig te…- elfordítom az arcomat, mert érzem, hogy elvörösödtem.

– Utána pedig, mintha mi sem történt volna, visszamentünk Borihoz és ünnepeltünk- mondja.

– Miért, történt valami? Csak egész egyszerűen megcsókoltál!- csattanok fel. Az a baj, hogy én sem tudom eldönteni, ez most irónia volt-e.

– Neked nem jelentett semmit?- néz a szemembe. Az arcán átsuhan egy érzés, ami a szomorúsághoz hasonlítható.

– Dehogynem- bólogatok. – Csak nem tudom, hogy mit.

– Bogi- sóhajt fel. – Nekem irtóra tetszel…

– Ahhh- az arcomat a kezeimbe temetem, borzasztó kínosan érzem magam.

– Régóta tetszel, hogy pontos legyek- feleli. Sírni tudnék.

– Az egyik legjobb barátom vagy, Gergő- mondom őszintén, még mindig nem nézek a szemébe. – És én nem érzek többet barátságnál. Szeretlek, de nem úgy. Fontos vagy nekem, de nem olyan értelemben. És szomorú vagyok. Mert így, hogy tudom, hogy te mit érzel, már soha nem tudok rád úgy gondolni, mint a legjobb barátomra…

– Sajnálom- suttogja, majd ő is elfordul.

Mérhetetlenül szomorú vagyok. Pár perc magam elé bámulás után felpillantok, és szemügyre veszem a várost. Róma a naplementében még gyönyörűbb, mint délelőtt! Az utcákon sokkal kevesebb ember van, és úgy érzem, hogy szívesen itt maradnék. Tudnék itt élni, mert már egy fél nap alatt sikerült megszoknom a környezetet, az építményeket, a ruhákat, a szekereket,a rengeteg templomot. Elfut mellettünk három hét évesnek tűnő kisfiú, az egyikük kezében egy kis vödör víz van, és hangos nevetéssel locsolja a társait. Mind a hárman elképesztő vidámak. Eltűnődöm azon, hogy a mai gyerekeknek mennyire más a gyerekkoruk. Mi már megszoktuk, hogy a buszokon, padokon, éttermekben a kisebb gyerekek is telefonoznak, vagy éppen a tévét bámulják megállás nélkül. Sőt, már lassan azon sem lepődünk meg, ha a Deák tér közepén egy hisztiző, visító kisgyerek kezébe a szüleik odanyomják a mobiljukat, abban a pillanatban pedig, hogy a kezükben tarthatják a készüléket, abbahagyják a hisztit. Nyilván, mi 14 évesen nem merülünk annyira bele, nem folytatunk róla beszélgetéseket, ha olyan kedvünk van, megjegyezzük egymásnak, hogy ez nagyon szomorú, vagy hogy mi nem fogjuk ezt csinálni, ha gyerekünk lesz. Eszembe jut Eszter délelőtti megnyilvánulása a kapcsolatokról, és a személyes élményéről. Nem hiszem, hogy minden felnőttnek ott cikáznak ezek a fajta gondolatok a fejében, ők már megszokták, beletőrödtek. Azonban mi még próbálunk ,,küzdeni” azért, hogy ne így legyen, majd (nagyon) szomorúan vesszük tudomásul, hogy ez lehet nem fog bekövetkezni. Ezért nem szeretem, ha a felnőttek lenéznek minket, legyintenek, hogy ,,jaj, te még gyerek van, foglalkozz inkább a matek leckéddel!”, nem is gondolnak bele, hogy nekünk van egy-két elég érett gondolatunk, amiről jót lehetne velünk beszélni. Talán ezért is szeretnék ebben a korban élni. Nyilván, ennek a korszaknak is megvannak a saját problémái, és nem mondom, hogy könnyű az embereknek. Viszont úgy érzem, nekünk 2020-ban túl korán fel kell nőnünk, ha a szüleink nem is akarják, a médián keresztül mindenki informálódik mindenről, a sok hazug dolgokról és illúziókról.

Hirtelen eszembe jut valami, így kelletlenül megszólítom Gergőt.

– Te, Gergő…- rám pillant, mire görcsbe ugrik a gyomrom. Könnyesek a szemei. – Hogyan fogunk fizetni?

– Sehogy- von vállat. – Majd elfutunk megint.

– Hát, jó- vonom meg én is a vállam. Végülis én élveztem a menekülést a káromkodó kocsisok elől.

– Majd szólnóm kellene Eszteréknek is, csak nagyon le vannak maradva tőlünk- néz hátra. Hirtelen felindulásból a vállára hajtom a fejemet, és lehunyom a szemeimet. Nem bírom látni, hogy mennyire szomorú.

– Sajnálom, hogy így alakultak köztünk a dolgok- mondom őszintén. – Az érzéseimet nem tudom irányítani, így hiába akarom, hogy kölcsönösen érezzek, nem megy. De, gondolj bele! Még csak 14 évesek vagyunk, lehet 20 éves koromra te leszel életem szerelme, és te leszel a férjem!

– Lehet- nevet fel, mire én is elmosolyodom. – Meg legalább lesz kivel együtt megbeszélni a szerelmi problémáimat, vagy miket.

– Kivel?- kérdezem félve. Remélem nem Eszterre gondol.

– Eszterrel- válaszolja.

– Elmondjuk nekik?- érdeklődöm gombóccal a torkomban.

– Miért? Te még nem mondtad el Eszternek?- Gergő felhúzott szemöldökkel, meglepődve néz rám.

– Dehogy mondtam!- rázom meg a fejem. -Még senkinek sem mondtam.

– Hű…- elvigyorodik. -Kösz.

– Mit?- kérdezem, de nem válaszol.

 

Mikor megérkezünk Fülöp atyához, a taktikánk ismét a következő: elfutunk. Megint meghallgatjuk a kocsisok szép szavait, majd fáradtan hanyatlunk le a templom kényelmetlen kövére. Fülöp atya vacsorával kínál minket, én pedig újból megjegyzem magamban, hogy ez az ember egy csoda. A nagy szegénység ellenére minden gyereknek tányér van a kezében, tele étellel. Mikor látom, hogy Fülöp atya vacsora nélkül ül le a templom kövére, odaadom neki az én ételemet. Hálásan mosolyogva simogatja meg a hajamat. Amint visszaülök, Gergő nyomja a kezembe az ő vacsoráját, mire mosolyogva a vállára hajtom a fejemet.

Este Erikék már közösen énekelnek a gyerekekkel, Eszter táncol egy kislánnyal. Én boldogan emlékszem vissza a nap eseményeire, majd Gergő vállán alszom el.

László Zsófia Anna az Irodalmi Rádió szerzője. László Zsófia Anna vagyok, tizennégy éves. Zalaegerszegen élek. Az első novellámat…