Egy életről, amit megtört a háború

 

Az Úr 1648. esztendőjében.

 

Kardok csattogása, páncél zendülése, puskák tüzelése és halálsikolyok tízezrei vettek körül, a háború démoni ricsaja hangzott mindenhonnan. Én bután álltam a vérvörös homokon, a számat tátva. Egy izmomat se mozdítottam, képtelen voltam rá.  Körülnéztem, és csak a fekete és sötétvörös kavalkádot láttam magam körül. Fekete árnyékalakok ugrottak egymás torkának, és bordó vért fröcsköltek mindenhova. Itt egy sötét lovas alak hideg szablyájával aprította az ellenséges fél tagjait. Ott egy éjsötét ágyú lőtte ki lövedékét, ami alakok tucatjait zúzta halálra. Amott árnyékemberek százai rohantak egymásnak. Összecsapódtak, és egy nagy, vért fröcskölő, ordítozó pacává nőttek össze. Ismét a háború mezejére kerültem. Ismét tehetetlen voltam.

Hogy melyik csatatér volt ez? Az összes. Mind ugyanolyan volt, mind az emberi romlottság pöcegödre volt, így könnyedén egybefolytak. Az, hogy éppen az egyes oldalakon hány darab és milyen országból származó katona állt, hogy az egyes csapatok épp hogyan mozogtak, semmit sem számított. Mind értelmetlen vérfürdő volt. Mindegyiken szörnyű halált halt kivétel nélkül az összes résztvevő: a holtaknak a teste, az élőknek a lelke veszett oda.

– Votavl! Votavl! – kiáltotta valaki a nevemet.

Körülnéztem, és megláttam egy régi barátomat, Jant, akit elsőként vesztettem el a háborúban. Árnyékalakja hősiesen küzdött az ellenséggel, kitartóan vágott, szúrt és hárított szablyájával. Már huszonnyolc éve meghalt, Fehérhegyen, Prága mellett. Csehország függetlenségéért küzdöttünk akkor, de a lázadást leverték, és elvették szabadságunkat, a németek szolgasorba taszítottak minket.

– Votavl! Votavl! – kiáltozta tovább Jan.

Én azonban semmit sem tehettem. Akármennyire akartam, nem tudtam a sötét alak segítségére sietni, aki barátom arcát viselte. Cserben kellett hagynom, úgy, mint Fehérhegyen. A császári lovasság rohamában életét vesztette, és én nem voltam, nem lehettem ott, hogy segítsek neki.

– Miért hagytál meghalni? – kérdezte csendesen, miközben árnyékalakját elfújta a szél.

– Votavl! Votavl! – kiáltozták egyre többen körülöttem.

Ahogy körülnéztem, egykori barátaim tucatjait láttam, ahogy az életükért küzdöttek a csatában. Ott volt minden társam, akit láttam meghalni a csatatéren, öreg barátok sokasága. A harminc évnyi zsoldosmunka alatt beutaztam az egész birodalmat, és Európa sok földjén jártam, rengeteg embert ismertem meg sokféle népből, és vállvetve harcoltam velük. De már egyikük sem élt. Volt, aki csatában halt meg, volt, aki betegségben, volt, aki éhségben. Egyikükön se segíthettem, mind odavesztek, és én teljesen egyedül maradtam.

– Votavl! – mondták egyszerre mind – Miért hagytál minket meghalni? Miért nem segítettél?

Ők is mind sorra elporladtak, és árnyékalakjukat elfújta a szél.

– Votavl – mondta csöndesen egy hang mögöttem.

Hátra fordultam, és megláttam a családomat. A feleségemet, és a három fiamat. Egymáshoz kuporodtak, azt a biztonságot keresték egymás ölelésében, amit tőlem nem kaphattak meg. Tíz éve történt, hogy a falut, amiben akkor éltünk, a svédek kifosztották, hogy etetni tudják a seregüket. A falusiak nagy részét lemészárolták, köztük a családomat is, a házunkat pedig felgyújtották. Ezalatt én valahol messze voltam, Európa másik felén, és a franciák seregében szolgáltam zsoldosként, akik a svédek szövetségesei voltak. De a családom gyilkosai ezt nem tudták. Ők csak egy falut láttak, ami az ellenség területén feküdt. Hogy azt ki lakta, őket nem érdekelte.

– Miért árultál el minket? – kérdezte csöndesen a feleségem – Miért engedted, hogy meghaljunk?

Őket is egyesével elfújta a szél. Az árnyalakok véres háborúja zajlott körülöttem, én pedig sírva rogytam össze a vérvörös homokban.

Felébredtem, és kinyitottam a szemem. Izzadt voltam és levegőért kapkodtam, szörnyen éreztem magamat. A háború démonjai ismét eljöttek hozzám, hogy álmomban kísértsenek, mint annyiszor az elmúlt években. Most is fáradtan, kialvatlanul ébredtem, semmi pihenést nem nyújtott az éjszaka, ami alatt a régi, sötét, véres emlékek jártak át. Rosszul voltam, nem éreztem magamban az erőt, hogy felkeljek. Az élet viszont haladt tovább, és én nem feküdhettem egész nap az ágyban.

Megpróbáltam felülni, de a belém nyilalló fájdalomtól felszisszentem, és visszadőltem. Meg is feledkeztem róla. Felemeltem a takarót magamról, és így ismét feltárult a vastag kötés, ami a hasamat fedte. Az alatta tátongó mély hassebből kiszivárgó vér átáztatta, így le kellett cserélni. Ezt általában egy családtag vagy egy barát végezte el. Nekem nem volt senkim erre a feladatra, egyedül éltem a magányos faluszéli házamban.

Nagy nehezen felültem, és kimásztam az ágyamból, hogy odamehessek a közeli asztalhoz, amin a kötszert tartottam. Görnyedten jártam, és egyik kezemmel a hasamat fogtam, a másikkal pedig folyamatosan valami tárgyat kerestem, amire rátámaszkodhattam. Azt a pár lépést is nehéz volt megtenni, de végre lehuppantam az asztal melletti székbe.

Lassan lecsavartam magamról azokat a fáslikat, amik a kötést a helyén tartották. Bár az átázott szövetet szabaddá tettem, az a helyén maradt, a félig megszáradt, ragadós vér ott tartotta. Végül azt is nekiláttam lefejteni a sebről. Felszisszentem, ahogy a véres szövet a lövedék becsapódási helyéről is lejött. Az még rosszabbul nézett ki, mint eddig, semmit sem gyógyult. Meg volt dagadva, a vér pedig szivárgott belőle. A golyó, amit három napja kaptam, még mindig benne volt, képtelen voltam kiszedni. Talán egy tapasztalt orvos Prágából meg tudta volna csinálni, és akár be is varrhatta volna a sebet, ami még mindig nyitva állt. A város nem volt messze. Én nem tudtam volna a saját lábamon elmenni oda, de megkérhettem volna valakit, hogy vigyen el szekéren, vagy elküldhettem volna valakit, hogy hívja ide a doktort. De igazából nem akartam, hogy beforrjon a seb, igazából nem akartam meggyógyulni. A halálomon voltam, és ezen nem akartam változtatni.

Az asztalról elvettem egy tiszta kötést, és a sebemre tettem, majd fáslival hozzáerősítettem. Lassan feltápászkodtam, és a szokásos görnyedt, csoszogó mozgásommal elmentem a kamráig. Kinyitottam az ajtót, és benéztem a szobába. Végigtekintettem a helyiség tartalmán.

– Nincs elég zöldség – motyogtam halkan.

Azt szerettem volna, hogy a kamrám tele legyen, még úgy is, hogy alig pár napom lehetett hátra. Elcsoszogtam a közeli asztalig, felmarkoltam pár Groschent, és kiléptem az ajtón.

Szétnéztem, kerestem valakit, akit elküldhetek a piacra, hisz én nem tudtam volna megtenni az utat. Az alkalmas jelöltet meg is találtam a molnárfiúban, aki éppen előttem sétált el.

– Janek! – szólítottam meg rekedtes hangon. – Janek, idejönnél kérlek?

– Votavl bácsi! – mondta – Segíthetek valamiben?

Különös volt hallani, hogy bácsinak szólított, hisz csak negyvenhét éves voltam, de a kopasz fejem, görnyedt tartásom, és megviselt kinézetem miatt valóban többnek néztem ki. Harminc évnyi háború nem tett jót a külsőmnek.

– Elmennél a piacra, és vennél nekem két fej salátát? – kérdeztem, miközben a kezébe nyomtam a Groscheneket, amik nálam voltak – Tudod, a sebem miatt nem tudok elmenni. Ha megteszed, megtarthatod a maradék pénzt.

– Máris megyek – válaszolta Janek mosolyogva.

A fiú elbaktatott a piactér felé, én pedig leültem egy közeli farönkre, hogy ott várjam meg visszatértét. A sebem még mindig szörnyen fájt, és továbbra is fáradtnak, gyengének éreztem magam. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy még lesz alkalmam elfogyasztani azokat a salátákat, amikért elküldtem Janeket. Több hosszú perc után visszatért a molnárfiú, a zöldségekkel a kezében.

– Köszönöm – mondtam –, kérlek tedd le őket az asztalra, az ajtótól balra.

Az ifjú bólintott, és bement a házba.

– Hallotta a legújabb hírt? – kérdezte Janek, amint kilépett az ajtón.

Nem beszéltem senkivel azóta, hogy hazatértem Prága ostromából, három nappal ezelőtt.

– Nem, nem, kevés emberrel találkoztam a lábadozásom alatt, még nem hallottam – válaszoltam.

– Vége van a háborúnak, Votavl bácsi! – mondta izgatottan. – Vesztfáliában békét kötöttek az uralkodók.

Ledöbbent tekintettel meredtem Janekre. Tudtam, hogy a vége felé közeledik, tudtam, hogy a nagyurak már békéről beszéltek, de sohasem hittem volna, hogy tényleg bekövetkezik, és én még megérem. Harminc év vérontásnak, annak, amire az egész életemet szántam, vége lett.

– Tudom, hogy harcolt a háborúban, gondoltam, hogy ez fontos számára – mondta Janek. – Megyek is, nem zavarom tovább.

Az ifjú köszönt, de én már nem válaszoltam, nem voltam képes egy hangot se kiadni. Lassan elsétáltam a házam mögötti kis rétre, hiszen kellet egy csöndes, magányos hely. Lefeküdtem a fűbe, és sírva fakadtam. Legutoljára ez harminc éve esett meg, amikor elbúcsúztam a kedvesemtől, aki akkor még csak a menyasszonyom volt. A sebemből úgy fakadt ki a vér, ahogy a szememből a könny. Vége volt a háborúnak, amiben szinte egész életemben harcoltam, amiben elvesztettem a barátaimat és a családomat, amiben megöltem számtalan embert. Vége volt harminc év szenvedésnek.

– Jövök már kedvesem – suttogtam halkan, utolsó lehelletemmel.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…