Humoros beszámoló XIV. Lajos egy hétköznapjáról

 

A mi fényességes, dicsőséges, legkeresztényebb uralkodónk sugárzó gyönyörűsége arra ösztönzött, hogy megírjam ezt a rövid történetet. Engedd meg kérlek, kedves olvasóm, hogy ezt most megmutassam neked. Ahogy átéled ezt a művet, remélem te is velem együtt gyönyörködsz majd abban az egyszerű, mégis oly sok boldogságot okozó tényben: Lajos a mi fényes uralkodónk! Hogy ki ez a „Lajos”, kérdezheted megrökönyödve, ha te is a löttyedtvádlijú térdnadrágnélküliek kulturálatlan tömegébe tartozol. Az a Lajos, akiről szerény elbeszélésem most szólni fog az nem akármelyik Lajos, hanem a Lajos! Lajosfölde istencsászára, a Nap Istene és Mindenek Uralkodója, a mi urunk és vezérünk. Még így sem tudod? Rendben, legyen, ha közlöm sajnálatos módon jobban ismert címét, azt, ami alapján az alávaló embertömegek ismerik, talán te is megtudod, kinek is a fényességét fogom most hirdetni: XIV. Bourbon Lajosét, Franciaország és Navarre királyáét, a Napkirályét. Így már rémlik valami azokról az ősrégi, unalmas tizedikes töriórákról? Igen? Remek, akkor bele is vághatok abba megtisztelő feladatba, hogy bemutassam Lajos egy különös napját, amikor valami igazán elrettentő dologgal találkozott.

 

Az istencsászár uralkodásának negyvenedik esztendőjében, 1683-ban.

 

– Uram, ideje felkelni! – mondta egy udvaronc betoppanva az istencsászár szerény szobájába.

Lajos kinyitotta szemét, és lassan feltápászkodott. Természetesen ezt is az elképzelhető legnagyobb fenséggel tette, nem kelhetett fel úgy, mint akármelyik jött-ment. Hiszen a szobájában már így is egy tucat udvaronc állt, akik meg lettek hívva arra, hogy részt vegyenek a felkelési ceremónián. Hiszen mi hirdetné jobban Lajos dicsőségét, mint az, hogy a palotája lakosainak jelentős része őt nézi, ahogy elvégzi reggeli teendőit? Elnézést kérek, rosszul fogalmaztam. Ő természetesen nem végzett el semmit. Hisz mire másra lett volna több ezer szolga a palotában (többek között), mint hogy őt öltöztessék?

Csupán pár röpke óra alatt szolgái felkészítették az előtte álló napra, miközben az egyre növekvő bámészkodó udvaronc tömeg lélekszáma megközelítette a százat. Természetesen csak férfiak. Asszonyok nem láthatták az ő gyönyörűséges vádliját öltözködés közben.

A szolgálók felöltötték rá egyszerű, alig díszített ingét, mellényét, köpenyét és mellfodrát. Bár divatos volt, ez az öltözék a hétköznapibbak közé tartozott, csupán három falu értékével ért fel. Mivel aznap egy fontos találkozója volt, felvette volna azt, ami hét falut ért, de annak a köpenyére sajnos rálépett, és elszakította, így az egész öltözéket ki kellett hajítani. Igen, igen, nehéz dolog uralkodónak lenni.

Megfésülték, majd kopasz fejéhez erősítették az egyik kedvenc göndör parókáját, ami alig fél méter magas volt, és mellkasáig bomlottak le fürtjei. Amint ezzel megvoltak, a lábára húzták az egyik vörös-fehér masnis magassarkúját, egy hat centis darabot. Mindezek után – még mindig közel száz lélek által figyelve – Lajos elfogyasztotta reggeli levesét, és így készen állt a nap első feladatára: áthaladni a tükörtermen, és meghallgatni a naponta személyesen neki megtartott misét a magánkápolnájában.

Miután szolgái kinyitották számára az ajtót, és a tömeg utat engedett neki, Lajos elindult a kápolnája felé. Útja keresztül vezetett a tükrök termén, és azokon a szobákon, ahol a rendeleteit szokta hivatalossá tenni. Ehhez természetesen hét különálló, roskadásig díszített helyiség kellett. Hisz hogyan máshogy szolgálta volna ez is az uralkodó dicsőségét? Az istencsászár mellett tömve voltak az udvaroncokkal a szobák, amiken keresztül haladt. Mindegyikük váltani akart pár szót a királlyal, vagy oda akart adni neki egy cetlit, amin valamilyen kérésük volt leírva. Néha foglalkozott velük Lajos, néha nem. Mivel mindenkinél magasabb rangú volt, megvolt a lehetősége, hogy levegőnek nézze azt a pár ezer embert, akik kétségbeesetten az ő kegyeit keresték. De hát mit számított mindez Lajosország istencsászárának?

Miután leült a kápolnában, Lajos megpróbált odafigyelni arra, amit a pap mondott. De egyszerűen képtelen volt sokáig koncentrálni arra a zagyvaságra, amit az a löttyedtvádlijú kopasz ember összehordott. Valami olyasmiről beszélt, mint „bűnök megbánása” „engedelmesség” és hasonló ostobaságok. Mintha létezne más isten rajta kívül. Ahogy gondolatai szabadon kószáltak a mise alatt, Legkeresztényebb Őfelségének eszébe jutott az egyik szeretője, Elise, akivel előző este hált. Igazán szép éjszaka volt, még az ágyban is meg tudta mutatni Lajos, hogy ő a legfényesebb uralkodó. És olyan szép lány volt az az Elise… vagy Agathe? Lajos elbizonytalanodott. – Nem, nem Agathe az volt, aki belehalt a szülésbe – gondolta az Istencsászár. – Vagy az a másik, Jeanne volt? Nem, nem. De akkor kivel háltam tegnap este? Fogalmam sincs. Végül is nem számít, mind ugyanolyanok – tette túl magát a problémán Lajos.

Miután vége volt a lélekölő prédikációnak, Lajos egy nagyot sóhajtott, és méltóságteljesen kivonult a kápolnából, hogy egy sokkal érdekesebb feladatra fordíthassa figyelmét: az államigazgatásra! És mivel aznap kedd volt, az aktuális téma, amivel foglalkozni kellett a gazdaság volt. Lajos és a miniszterei letelepedtek az uralkodó lakosztályában erre a célra készített szobában egy asztal köré, ahol természetesen az istencsászár ült az asztalfőnél.

Megbeszéltek mindennapi ügyeket: a manufaktúrák munkásainak az életkörülményeit tovább rontották, hogy a profit nőjön. Csökkentették az angol gabona behozatalát, hogy az ő gazdaságuk romoljon, Lajosországé pedig erősödjön. Bár az éhező Aquitániai parasztok a rossz termést követő éhségben most nehezebben jutnak majd ételhez, legalább több pénzhez jut az udvar. Az a pár ezer halott ember úgyis keveset számít. Az oktatás költségvetéséből elvontak további tíz százalékot, és a hadsereg és az udvar között szétosztották. Azokban az unalmas iskolákban amúgy is ostobaságokat tanítottak. Majd Lajos megmondja az embereknek, mit kell gondolniuk, nem kellenek tanárok. Amúgy is az okoskodás meg az oktatás olyan Hugenotta dolog. És Lajos ki nem állhatta azokat a krumpliorrú semmirekellőket. Elgondolkodott azon, talán száműzni kellett volna az összeset. A miniszterek és az uralkodó még sok pénzügyi kérdésre figyelmet fordítottak, mindenféle dologgal foglalkoztak. Összesítve: mindent megtettek, hogy Lajos fényessége ezekkel a rendeletekkel is növekedjen. Hisz mi más értelme van az életnek?

Az istencsászár szerette és tisztelte legfőbb pénzügyi miniszterét, Colbertet, hisz ezt kiérdemelte sok évnyi hű szolgálattal és szorgos munkával. De ezen a tanácskozáson kihúzta a gyufát.

– Legkeresztényebb felséged – szólította meg Colbert az uralkodót –, talán csökkentenünk kéne a palota kiadásain. Az építkezések már hosszú évek óta zajlanak, és rengeteg pénzébe kerültek az állami kincstárnak. Palotád már így is a leggyönyörűbb egész Európában, talán ideje lenne befejezni a bővítését.

A miniszter izzadt, és a kezét tördelte, szemmel láthatóan ideges volt, félt megtenni ezt a javaslatot Lajosnak. Teljesen jogosan. Az uralkodó szörnyen megharagudott, púderezett arca lassan vörösre váltott. Senki sem bánthatta az ő Versailles-ját.

– Hogy merészelsz ilyet javasolni? – kérdezte Lajos. Bár dúlt benne a harag, igyekezett méltóságteljes maradni. – Ez a palota a dicsőségem legnagyobb hirdetője, ebben látszik meg leginkább a fényességem!

– De felség, ezt a rengeteg pénzt vissza lehetne forgatni a gazdaságba, vagy lehetne vele fejleszteni a sereget, hogy megvédjük nemzetünket – mentegetőzött Colbert.

– Nem érdekel – válaszolt Lajos egyre fogyó türelemmel. – A palota építésére szánt kiadások megmaradnak. Talán legjobb lenne emelni is őket, de hogy ez is tanúbizonysága legyen kegyelmességemnek, hallgatok a javaslatodra, Colbert, és szinten tartom őket. A gyűlésnek ezzel vége.

Mivel az uralkodó hivatalosan is feloszlatta a gyűlést, a miniszterek már semmit sem tehettek, lassan kiszivárogtak a teremből. Hisz Lajos szava szent.

Az uralkodó elfogyasztotta az ebédjét a lakosztályában, kivételesen egyedül. Kellett egy kis idő neki, hogy feldolgozza Colbert botrányos javaslatát. Azonban nem volt sok ideje pihenni. Miután az utolsó darab húst is lerágta a tányérján levő kacsacsontról, elindult, hogy elintézze a következő feladatot, ami aznap várt rá: egy ifjú nemes jelentkezett Lajos hadseregébe tábornoknak, a királynak pedig személyesen beszélnie kellett vele, hogy megítélje, alkalmas-e a feladatra. Itt nem csupán hadtudásról volt szó. Egy tisztnek, aki az istencsászárt képviselte a csatatéren, megfelelő kinézettel is kellett rendelkeznie. Így hát Lajos elindult a palotájának egyik termébe a sok ezer közül, ahol az ifjú már várt rá.

Elhaladva a két vigyázban álló palotaőr mellett, az uralkodó belépett a szobába, ahol az ifjú nemes várt rá. Azonban ahogy megpillantotta, azzal kellett szembesülnie, hogy ez nem más, mint Olympiának a fia, annak a nőnek, aki egy botrány miatt nem élvezte többé az istencsászár kegyeit. És még ha csak ennyi lett volna a baj! De az ifjú – Jenő, ahogy emlékezett vissza nevére Lajos – szörnyen csúnya volt! Az orra olyan volt, mint egy krumpli, két szemfoga kilógott a szájából, a saját haját hordta paróka helyett és a vádlija, jaj a vádlija! Olyan löttyedt volt, hogy akár Habsburgnak is elmehetett volna. Elnézést kérek, ez így nem igaz. Senkinek sincs csúnyább lába, mint a löttyedtvádlijú Habsburgoknak. Lajos a másodperc tört része alatt képes volt eldönteni, hogy ennek az ifjúnak lesz-e jövője az ő seregében.

– Engedelmével, felség – szólalt meg Jenő – szívesen beszélek eddigi tanulmányaimról, és…

– Szó sem lehet róla – szakította félbe az istencsászár –, egy ilyen ember nem szolgálhat az én seregemben. Nézz csak magadra, a kinézeteddel szégyent hozol egész nemzetedre. Most pedig távozz, nincs több közölni valóm.

Jenő arca egyszerre mutatott dühöt, meglepődést, és kétségbeesést, de semmit sem tehetett. Az uralkodó szólt, neki cselekednie kellett. Így hát az ifjú nemes egy meghajlás után lendületes léptekkel kiment a teremből, és eltűnt Lajos szeme elől. Lajos, mint aki dolgát jól végezte (hisz ez így is történt), szintén távozott a teremből, és elindult, hogy felkészüljön az esti vacsorára.

Ott nem történt semmi különös: az alattvalói meghajoltak előtte és az ételei előtt is (Ami csupán száznyolcvan fogásból állt, ami meglepően kevés volt.), minden szokásos keretek között zajlott. A vacsora végeztével az uralkodó társalgott a palota úrhölgyeivel, majd visszavonult a lakosztályára, hogy ugyanezt tegye közeli rokonaival.

A nap végeztével megkezdődött a lefekvési ceremónia, a felkelési ceremónia megfordított változata. Közel száz nemes férfi nézte, ahogy szolgái előkészítették a lefekvésre. Ahogy ezzel végeztek, mind kimentek a lakosztályból, Lajost pedig egyedül hagyták, hogy békében nyugodhasson ez a nehéz nap után.

Remélem, hogy te is úgy élvezted ezt a beszámolót, kedves olvasóm, mint én magam. Remélem te is felfogtad és átérezted Lajos fényességét, és te is hirdetni akarod majd és tovább adni más embereknek, úgy, mint én. Isten veled, és soha ne feledd azt a mindennél fontosabb üzenetet, aminek átadásán én most oly sokat munkálkodtam: Lajos a mi fényes uralkodónk!

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…