Amikor Róma kilehelte lelkét

 

Az Úr 1453. esztendőjében.

 

A Nap lemenőben volt Konstantinápoly fölött, és pirosló fénye a várost emésztő tűzvész lángvörös színével együtt keveredve festette be a Boszphoruszt. Úgy tűnt, mintha a tengerszorosból kiszorult volna a víz, és csupán egy vértenger kötötte volna össze Európa és Ázsia kontinenseit, amit a város holt védőinek a vére táplált. Vérkönnyeket sírt a Nap. Gyászolta azt, ami aznap az égő várossal együtt elpusztult. Nem a kincseket, amiket elraboltak a törökök, és nem az embereket, akiket megöltek. A birodalmat gyászolta és mindazt a dicsőséget, ami vele együtt elveszett.

Egy csuklyás alak ült egy domb tetején Konstantinápoly közelében, ahonnan rálátott a városra. A hátát egy sziklának vetette, mellette pedig egy tábortűz lángja táncolt. Az egykori birodalom szívét emésztő tűzvészt figyelte. Annak lángjai visszatükröződtek szemeiben, amikből egy-egy könnycsepp vált ki, és végig gurultak az arcán. Együtt sírt a Nappal, gyászolta városát. Hisz ez az ember a rómaiak császára volt. Ez a cím egykor végtelen dicsőséget jelentett, hordozója királyok királya volt, a leghatalmasabb ember, világok rengetője. De ennek a címnek az ereje elveszett a birodalommal együtt. Hisz semmit sem ér egy császár, aki nem uralkodik senki felett.

Ez a csuklyás alak XI. Konstantin volt, ő volt annak a birodalomnak a vezetője, amit a törökök aznap elpusztítottak. Nem volt már több egy elűzött hercegnél. Szinte minden vagyonát a városban kellett hagynia. Egyszerű bőr- és szőrmeruhákban volt, úgy nézett ki, mint egy vándor. Szokatlan volt számára így, távol a palota pompájától és kényelmétől. Tudta, nehéz lesz alkalmazkodnia egy ilyen élethez. A legrosszabb pedig az volt, hogy mindenki azt hitte, meghalt. Egy udvaronc magára öltötte a császár páncélját, és egy utolsó rohamra vezette a város védelmezőit, úgy, mint ahogy egykor Patroklosz magára öltötte Akhilleusz fegyvereit. De Konstantin nem állt bosszút, ő nem védte meg a becsületét. A város összes védőjét megölték a törökök, köztük azt is, aki Konstantin páncélját hordta, így azt hitték, ő is életét vesztette. Bár úgy történt volna. Bár dicső halált halt volna utolsó lélegzetvételével is a népéért harcolva. De most itt rejtőzött egy szikla árnyékában, távol alattvalói szenvedésétől. Elhagyta a süllyedő hajót, mint egy patkány, miközben azzal együtt kellett volna elvesznie.

Ahogy egyre tovább nézte a várost emésztő tűzvészt, a szomorúság és a megbánás egyre mélyebben belevájta magát a császár szívébe. Több, mint kétezer évvel azelőtt Romulus alapított egy várost. Egy várost, amely a világ leghatalmasabb birodalmává nőtte ki magát. Ez a birodalom volt a világ központja, minden civilizációt ez képviselt. Nem létezett semmi Róma hatalmasságán és dicsőségén kívül. Romulus akkor nem csak egy várost alapított, hanem egy álmot, egy elképzelést, a szándékot, hogy a világot meg lehet változtatni. Ezt az eszmét követték a nagy császárok is, az olyanok, mint Augustus és Jusztinianosz, akik az egész életüket a népük jólétéért és a birodalmuk dicsőségéért áldozták.

Konstantin elgondolkozott azon, mit gondolnának ezek az emberek, a nagy császárok, ha meglátnák az ő apró, felégetett államát. Az ő Rómája már egy egészen más birodalom volt. A régi Róma dicsősége elporladt, az egykor fényes csillaga letűnt. Több, mint kétezer éve egy városállamként került fel az ősi világ térképére, és most, egy új kor határán, szintén egy városállamként fog végleg eltűnni onnan.

A rómaiak császára vállára vette azt a kevés tulajdonát, amit magával tudott hozni, és útjára indult. Halkan sírt, együtt gyászolta városát a vérkönnyeket hullató Nappal. Vörös volt az ég, vörös volt a föld, vörös volt a Boszphorusz és vörös volt a tűzvész, ami az egykor gyönyörű Konstantinápolyt emésztette. Vérbe borult a világ, gyászolta a régen dicső birodalmat. Ahogy a nincstelenné vált császár hátat fordított pusztuló városának, lassú, bús kullogása hirdette a világnak, hogy akik egykor hatalmasok voltak, mind elbuktak.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…