Egy különös nap az Európában

 

Az Európa. Csodás hely. Nagyszerű emberek törzshelye. Sok nagy gondolat született falai között. Csak ne törne ki folyton verekedés!

A szóban forgó hely egy nagyszerű kocsma. Erős kőépület, ablakain pedig melengető fény áramlik ki. Az utca, amiben helyet foglalt, megfelelő hely volt. Egyik végén fiúgimnázium, a másikon konzervgyár. Tökéletes körülmények, hogy prosperáljon ez a kis civilizáció. A magabiztosan álldogáló vasbetétes faajtó felett egy fatáblán a hely címere, egy harcias fekete sas feszített széttárt szárnyakkal, alatta pedig az alábbi felirat: alapítva Kr. e. 753-ban. Öreg egy hely volt, immár több mint két és fél évezredes.

A kocsma belseje hívogató melegséget árasztott. Vidám nevetés és részeg éneklés árasztotta el a levegőt. A pult mögött Svájc töltögette a feleseket a vendégeknek, békésen csevegve azokkal, akik még megfelelő állapotban voltak hozzá. Tévedés ne essék, nem ő volt a hely tulajdonosa. Ebben a kérdésben azóta nem tudtak megegyezni, hogy szörnyen agyonverték az alapítót, Rómát. Franciaországnak persze volt egy bolondos időszaka, mindenféle ostoba ötlettel traktálta a többi vendéget, amikről azt mondta, hogy „forradalmiak”. A végére meg kitalálta, hogy meg akarja szerezni a kocsmát, jól össze is verték. Talán ez volt az egyetlen állandó, itt az Európában. Sokszor még az ezeréves törzsvendégek is váltották egymást, de megmaradt az, amit „hatalmi egyensúlynak” neveztek. A kocsma közös tulajdon, és aki ezen változtatni próbál, azt kiadósan megverik.

Svájc nagy bajkeverő volt régen, olyan 5-600 éve, de annak már vége szakadt, lemondott a bunyókról. Ő volt itt a legbékésebb, sose ivott, azért ő osztogatta az italt. A kocsmáros körül sündörgött még pár békésebb teremtés. Svédország, Norvégia és Dánia hárman testvérek voltak. Volt idő, amikor a legidősebb nővér, Dánia megpróbált hatalmaskodni két öccse fölött, de azt már maguk mögött hagyták, inkább az italokat vitték asztalhoz, mosogattak, vagy a székeket pakolgatták, ők voltak a legnagyobb segítség Svájcnak.

Még egy testvérpár volt, akik kimaradtak hosszú évszázadok óta a verekedésekből. Spanyolország és Portugália legtöbbször a kocsma egyik sarkába húzódva iszogattak, keveset beszéltek más emberekkel és nem is segédkeztek sokat a hely fenntartásában. Lényegében csak ittak és öregedtek. Pedig annak idején nem voltak kispályások ők se! Akármilyen állapotban voltak éppen, szinte minden vendégnek megvolt a maga ideje, amikor ő vezette a bunyókat, és mindenki félt tőle. Az Ibériai testvéreknek ez azonban már rég elmúlt.

Bár már hosszú ideje nem tört ki nagyobb verekedés, csupán ennyi vendéget sorolhatunk fel, aki békésnek számított. Mindenki más rosszkedélyű, provokatív és agresszív volt, még ha ennek a fedezete, az erő nem is volt meg mindenkiben.

A Balkán volt talán a legérdekesebb asztal. Alig pár évtizede még Oszmán-Törökország basáskodott itt. Leuralta a kisebb vendégeket, Szerbiát, Bulgáriát és Görögországot. Elvette az italukat, az ő pénzükön vett még többet. Ez nem nagyon érdekelte a többi vendéget, sokszor megtörtént már másokkal is. Nemrég azonban megelégelték ezt az elnyomottak, és alaposan összeverték Törökországot, el is kergették az asztaluktól. Viszont utána úgy vélték, Bulgária kicsit túl sokat ütötte az egykori elnyomójukat, és egy kicsit túl sokat kapott a kocsma résztulajdonából, amit elosztottak, miután elvették Törökország részét – szóval őt is jól megverték, még a véres arcú egykori elnyomó és a szomszéd asztal egyik tagja, Románia is csatlakozott.

Az a társaság, amiből Románia jött, a nagyfiúké volt, a két vezető banda egyike: a Hármas Szövetség. Négyen voltak benne, mert a kisebbnek számító Románia is később hozzájuk csapódott, épségét féltve. Az egyikük Olaszország volt. Fiatal vendég, csupán nemrég csatlakozott, ás bár nem olyan hatalmas, mint a kocsma vezéralakjai, komoly lehetőségekkel bírt, és nem volt megelégedve résztulajdonának mértékével. A következő tag igazából kettő volt: egy ikerpár, Ausztria-Magyarország, de mindenki egynek számította őket, hisz évszázadok óta mindent együtt csináltak. Egyike volt a kocsma kevés középkorú tagjainak, jóval fiatalabb volt az olyan öregeknél, mint a Skandináv testvérek, de évszázadokkal idősebb az olyanoknál, mint a Balkán banda tagjai, Románia vagy Olaszország. Az volt Ausztria-Magyarország gondja, hogy szinte mindenki sokallta résztulajdonát, és sokaknak fájt a foga rá. Ezért csak egyvalakitől számíthatott támogatásra: az ifjú titántól, Németországtól. A kocsma egyik legfiatalabb vendége volt, de vitathatatlanul a legerősebb. Mindenki tudta, hogy sokkal nagyobb részesedést akart, mint amivel rendelkezett, sőt, azzal is gyanúsították egyesek, hogy az egész kocsmát akarja – ezt természetesen tagadta. De mégis olyan rettentő volt, hogy két haverja is – Olaszország és Románia – óvakodtak tőle, igyekeztek kerülni. Nem lehetett tudni, hogy Németország segítségére sietnek-e majd, ha kitör a bunyó.

Az említett két vendég inkább a másik vezérbandához húzott, az Antanthoz. Ők igazán nagypályások voltak, akik egy évezred során nyerték el méltó hírnevüket és a nekik járó tiszteletet. Oroszország volt messze a leghatalmasabb vendég az összes közül, mindenki más fölé tornyosult, ha még nem is ő volt a legerősebb. Ha nem is tudott feltétlenül mindenkit elverni, ő bírta legjobban az ütéseket, akárki ugrott neki, üthette, rúghatta, vághatta, Oroszország meg se érezte. A következő tag Franciaország volt, az egyik legöregebb törzsvendég, talán csak Dánia volt nála is régebbi látogató. Sok évszázadon át törekedett arra, hogy megszerezze a kocsmát, de ez végül sose jött össze neki. Bár erről a vállalkozásról már lemondott, még mindig nem volt megelégedve részesedésével. Németország rögtön, amint belépett a kocsmába, elvett egy nagy darabot belőle, azóta esküdt ellenségek voltak, Franciaország pedig megfogadta, hogy alaposan megveri riválisát. Az utolsó tag Britannia volt, aktuálisan a legnagyobb részesedéssel bíró vendég. Hosszú ideje igyekezett ezt megvédeni, kerülve minden konfliktust, de Németország most az ő hatalmát is veszélyeztette.

Ezek voltak az Európa törzsvendégei, akik között izzott a levegő, akikről tudni lehetett, hogy első adandó alkalommal egymásnak fognak esni. Ezerféleképpen robbanhatott volna ki a konfliktus, és az egyik végül meg is történt. Szerbia éppen az Antanttal társalgó Románia felé tartott két korsó sörrel. Amikor elhaladt a Hármas Szövetség asztala mellett, nekiment Ausztria székének, akivel részesedési konfliktusa volt, és az üstökére öntötte italának nagy részét – teljesen véletlenül, természetesen.

– Mit képzelsz magadról te kis semmirekellő, mi? – förmedt rá Ausztria-Magyarország Szerbiára, miközben szájukból sűrűn távoztak a nyálcseppek az elkövető arcára. – Azonnal kérj bocsánatot és takaríts fel!

– Egy fenét! – válaszolt egyszerűen Szerbia.

– Ezt még megkeserülöd! – üvöltötte Ausztria-Magyarország, miközben öklét ellenfele arcába repítette.

Ezt látva Oroszország, akinek a védelmét Szerbia élvezte, szörnyű tömegével odaszökkent Ausztriához, és egész lendületével sípcsonton rúgta. Erre válaszul Németország is támadásba lendült, majd Franciaország és Britannia. Svájc gyorsan a pult mögé bukott a Skandinávokkal együtt, Spanyolország pedig egy gyors dallamot kezdett játszani gitárján. Elkezdődött az évezred nagy verekedése, és tudni lehetett, hogy nem éli túl mindenki.

Bence az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhét éves gimnazista diák vagyok. Rajongom a történelemért, ez kihatással van sok munkámra…