Egy ragyogó napsütéses márciusi délutánon Zsolt autójával megállt a Balaton parton. Egy keszthelyi kiküldetésből tartott haza, amikor elhatározta, hogy lekanyarodik ide, a mólóhoz, amelyen már legalább tíz éve nem járt. Sietve végigment a platánokkal övezett fasoron, ügyet sem vetve a gondozott pázsitból itt-ott kikandikáló krókuszokra, és a fákon csivitelő madarakra. A mólóhoz érve végigment egészen a csúcsig, és leült a hullámtörő korlát szélére. Kora tavasz volt, a tavon nem látott egyetlen csónakot sem. Rajta kívül csak 3-4 ember sétálgatott ott, de ez nem zavarta őt. Szemével a fodrozódó vízen visszatükröződő távoli kék eget szemlélte, gondolatai messze jártak.

Ez volt az a móló, ahol tíz évvel ezelőtt egy ilyen csodás tavaszi napon megkérte Judit kezét. Juditét, akit végtelen szerelemmel szeretett, azét a lányét, aki most tizenhatezer kilométer távolságra él tőle, és aki még most – három évvel a távozása után – sem akar vele szóba állni. Hallja esténként, amint fiai skypeon beszélgetnek az anyjukkal, de amióta párszor benyitott hozzájuk, hogy legalább köszönhessen egykori szerelmének, mindig bezárkóznak a szobájukba, ha meghallják a hívó jelet. Ő pedig ott áll az ajtón kívül, hogy legalább néhány hangfoszlányát és a kacagását hallhassa.

Igen, veszekedtek azon a három évvel ezelőtti estén. A felesége szabadságot akart, itt akarta hagyni őt meg a négy és hatéves fiait – azt mondta: ő megfullad ebben a langymeleg családi fészekben, neki álmai vannak, ő még akar lenni valaki! Zsolt nem tudja már pontosan felidézni a saját szavait, de az biztos, hogy kiabált vele: felelőtlennek nevezte, amiért a kisfiait itt akarja hagyni… és arra is emlékszik, hogy mérgében azt mondta: ha most elmégy, ide többé vissza ne gyere!

De Judit elment. A facebookról tudta meg, hogy meg sem állt Ausztráliáig, ahol egy farmon helyezkedett el. Fizikai munkára egy szőlészetben, ahol azóta a szőlőnemesítést tanulja, és arra gyűjt, hogy saját földet vehessen. Azt is a közösségi oldalról tudja, hogy rendszeresen ezd: maratoni futó lett, és már több versenyt megnyert.  Lebarnult, izmos testéről, a futástól kipirult arcáról a közelmúltban is látott új képeket. Az arcán elszántság, győzni akarás tükröződött.

Vajon boldog? Ha a fiait kérdi, csak annyit mondanak:” igen, anya jól van, és vár bennünket.” Egyszer már majdnem kiszaladt a száján: „mindhármunkat?” De tudta, a kilencéves Andris ezt egyáltalán nem így értette. Az anya csak a fiait akarja viszontlátni, arra gyűjt, hogy repülőjegyet küldhessen nekik és nagymamának… Azt az embert, akinek egykor hűséget fogadott itt a mólón, már kitörölte az életéből. Zsolt szemében könnyek jelentek meg a gondolatra, hogy egykori szerelme nem is tizenhatezer kilóméterre, hanem fényévnyi távolodott tőle.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 63 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…