Könnyen indul!

Hátradőlsz; most csak a szemed eszik;
kint már borban fürdik az ég, lassan
aranyba hullnak néma perceid.

Párnán nyugszik gondjaid rejteke.
Meditálnál, lennél üres kehely,
amely cseppenként mézzel lesz tele.

De ében felhő, varjúhad károg.
Az éhség hírnökei! Hangjuktól
meggyötörten riad fel a látnok.

Válladra ül. Gyűlölöd és várod
igazát. Vánszorgó víg perceid
sírját, talán jobb, ha most megásod.

Hidd el, kétszer kapsz ki, mert kívánod!
Majd édesen sajnálod, ha sivár,
zárt falakon elkopnak az álmok.

És várnak rémes felriadások.
Vajon szereted őt eléggé, vagy
talán szeressék helyetted mások?

És rád lelnek majd a görbe ráncok.
Újra faragnak, míg mállanak szép
napjaid, mint a szétázott vályog.

És majd fehér szolgák és királyok
óvnak, ha rád kúsznak a nyavalyák.
Lábadat már most falja a tályog!

Végül leszáll válladról a látnok.
Kint már szemcsés az éj, falakat mér,
hogy nyíljon ezer bús örök árok.

Hátradőlsz, már csak a szemed eszik.
Bár felhő-tálca nyújtja az arany
kupát; benne a mérget keverik.

Rád zárul léted második fele.
Hiába! Mondd, minek a párna, ha
fejed ráncot húz rá, mint az eke?

Nagy Imre az Irodalmi Rádió szerzője Iskolák Batthyány Lajos Gimnázium, Nagykanizsa (1998-2002) Nyugat-Magyarországi Egyetem Környezettudós szak 1 év,…