Két hét telt el a Hamlet bemutatása óta. A lelkesedésünk már kezd alább hagyni a meghallgatással kapcsolatban. Múlt héten kértek a tanár úrtól egy elérhetőséget, majd rá két napra felhívtak minket, hogy mégsem kedden kellene mennünk, mert lehet, találnak a színházból valaki olyat, aki alkalmas lenne a szerepre. Azt mondták, majd szólnak, ha kellünk. Ilyen kedvesen… Jó, jó, tudom, ez már így is egy óriási dolog, hogy van esélyünk egy színházi darabban játszani, és nem kellene most elegédetlennek lennem, csak azért mégis… Én már nagyon beleéltem magamat, úgyhogy részben az én hibám is, hogy most csalódtam egy kicsit. Azért Kornéllal tovább reménykedünk abban, hogy behívnak minket, és teljesül az álmunk. 

Tegnap ideköltöztem Kornélhoz. Lehet, hogy rossz döntést hoztam (megint), de én így éreztem ezt helyesnek. Hogy nem lakok ingyen a barátnőmnél. Pannával borzasztóan összevesztem, nem is beszéltünk már egy napja, ami nálunk nagy szó. Sajnálom, hogy ez így alakult, hogy nem tudtam nyugodtan elmenni, hogy Panna olyanokat vágott a fejemhez, hogy ,,ne gyere ide sírni, ha megint megbántanak vagy valami rossz történik”, ,,nem ismerek rád, teljesen kifordultál magadból”, ,,kezdesz úgy viselkedni mint egy hülye liba, aki mindenáron fut a pasija után”. Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e vagy csak a düh beszélt belőle, mellesleg én is mondtam neki egy-két bántó mondatot… Nagyot sóhajtok, majd az ölembe veszem a könyvemet. Már fél órája csak a gondolataimba merülten ültem. Mostanában sokszor veszem észre magamon, hogy nehezen tudok elkezdeni tanulni, mert mindig más jár a fejemben, vagy sokszor elkalandoznak közbe a gondolataim. 

– Hoztam vacsit- nyit be Kornél pontban hét órakor a lakásba. 

– De jó!- mosolygok rá. – Mit hoztál? 

– Starbucksos szendvics- veszi ki a táskából. – Ééés… áfonyás-epres gyümölcslé. 

– Nagyon jó- vigyorgok. Annyi szeretet érzek mindig, ha Kornél csinál… igazából bármit, hogy az nem igaz! 

– Mit csináltál, amíg távol voltam?- kérdezi mosolyogva. 

– Tanultam- felelem. Felállok az ágyról,és a konyhába megyek. 

Segítek Kornélnak kipakolni a táskából. Még vett egypár dolgot, én pedig elvörösödve pakolok be a hűtőbe. Milyen figyelmes… 

– Nem hívtak a színházból?- kérdezi, miközben leül mellém az ágyra, kezében egy tányérral.

– Nem- rázom a fejemet, majd beleharapok a szendvicsbe. 

– Akkor majd talán jövő héten- válaszolja. – Engem ma anyám hívott. 

– Hogy?- kérdezem elkerekedett szemekkel. 

– Hogy mi van velem. Mondtam neki, hogy minden rendben, meg hogy te is velem laksz- magyarázza. Lesütöm a szemeimet. Na, ha Kornél anyja eddig nem gyűlölt teljes szívéből, akkor most már fog. – Azt mondta, ha kell pénz, ő majd ad. Nem gondolta komolyan, hogy nem ad egy fillért sem. Meg panaszkodott, hogy mindent neki kell csinálnia, mert ugye Martina nincs… 

– Szegény nő- mondom. Kornél meghökkenve néz rám. – Mármint Martina… Én mikor először voltam nálatok, úgy sajnáltam. Persze, neki ez a munkája, csak nem tudom… 

– Én sem bírtam mikor anyám csicskáztatta- bólogat mellettem Kornél. – Tudod, vannak azok a filmek, ahol a gyerekeknek tök jó kapcsolatuk van a cseléddel… vagy személyzettel, nem tudom, hogy fogalmazzak… de hogy jóban vannak, ő mosolyogva szolgál mindenkit, főz, mos, takarít stb. Nálunk ez nem így volt, anyám gyűlölte Martinát. Szerintem ő is anyámat. 

– Hát igen, ezt mondjuk meg tudom érteni- felelem. 

– Mi van Pannával?- érdeklődik. 

– Nem tudom, nem beszéltünk tegnap délután óta- válaszolom. Gombóc keletkezik a torkomba. 

– Ne már, most komolyan ennyire összevesztetek?- kérdezi, és szomorúan néz rám. 

– Hát, aha- biccentek. – Még sosem vesztünk össze. 

– Ja, azt hittem azt mondod, még sosem vesztél össze senkivel- nevet fel. 

– Neem. Bár nem vagyok egy veszekedős típus- válaszolom. 

– Ezt sejtettem- feleli. Elmosolyodom. – Gondolom a volt legjobb barátnőddel nagyon összevesztél. 

– Igen, ezt jól gondolod- biccentek. Akaratlanul is eszembe jut az a nap, így gyorsan megrázom a fejemet, és elhessegetem ezeket a gondolataimat. – Ne is beszéljünk erről. 

– Jól van- válaszolja mosolyogva Kornél. – Miről szeretnél beszélgetni? 

– Nem tudom- vonom meg a vállamat. – Neked miről van kedved beszélni? 

– Játszhatunk ismerkedős játékot- felnevetek. Kornél is nevet. 

– Na, várj, én múltkor láttam egy ilyen posztot, amiben 50 kérdés volt, és tökre tetszettek- mondom, és a kezembe veszem a telefonomat. – Ha mélyebb dolgokról szeretnél beszélni… 

– Ó, igen- nevet Kornél. – Hagyd inkább! Ha nincs téma, ne erőltessük. 

– Hát jó- mondom csalódottan. 

– Ne már! Na jó- Kornél odahajol hozzám, nekem hevesen kezd el verni a szívem, és kiveszi a kezemből a telefont. 

– Mit csinálsz?- kérdezem mosolyogva. 

– Mi az, amit az emberek nem tudnak rólad?- olvassa unottan. – Remélem jó volt a fordítás…

– Kornél- nevetek. – Nézzünk meg egy filmet! 

– Nem-nem, én kíváncsi vagyok arra, hogy mi az a dolog, amit nem tudnak rólad az emberek- mondja komolyan, és érdeklődve pillant rám. Látom a szemein, hogy belül nagyon jól szórakozik. Miért égetem be magamat Kornél előtt?!

– Hát nem igazán tudom- mondom zavartan. Felnevetek. – Add vissza a telefonomat! 

– Rólam- kezdi, mire akaratlanul is elmosolyodom. Imádom Kornélt. – Szerintem nem tudják, hogy szerintem elég romantikus vagyok… 

– Tényleg?- kérdezem. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, a lepkéim hevesen csapkodják a szárnyaikat a gyomromban, és izzadni kezd a tenyerem. Kornél nagyon romantikus? Istenem, Istenem… 

– Ja- bólint zavartan. – Na, te jössz! 

– De mit értesz az alatt, hogy romantikus?- kérdezem. 

– Nincs kérdés, te jössz- mondja. Megforgatom a szemeimet. Felnevet. 

– Jó, hát szerintem… Nem nagyon lehet rólam tudni, hogy szeretem, ha velem foglalkoznak az emberek. Ha mondjuk én vagyok a figyelem középpontjában- felelem. 

– Na, ezt nem gondoltam volna! Mondjuk a legtöbb színész szereti, de azt hittem az a visszahúzódó típus vagy inkább- válaszolja meglepetten. 

– Inkább tényleg visszahúzódó vagyok, de szeretem, ha figyelnek rám- mondom. Most Kornélt pozítiv meglepetésként érte ez, vagy megváltozott rólam a véleménye. Eddig egyáltalán jó véleménnyel volt rólam? Hát ha azt szeretné, hogy vele lakjak, akkor csak nem tart idegesítőnek… 

– Jaj, bele se merek gondolni, most mi járhat a fejedben- szólal meg. – Látnod kellene az arcodat! Nyugi, csak meglepődtem, nincs semmi… Nem költöztetlek ki azért, mert most ezt mondtad.

– Akkor jó- nevetek fel. De mi van, ha tényleg most változott meg rólam a véleménye? 

– Következő kérdés- mondja sóhajtva. Már nyitnám a számat, hogy nézzünk meg egy filmet, és hagyjuk ezt, mert kínosan érzem magamat, de Kornél már mondja a következő kérdést: – Sós vagy édes? Jézusom, mi ez… Ez a mély dolog?

– Kornél, hagyjuk- nevetek. Ez rohadt ciki. 

– Inkább édes- mondja, majd úgy csinál,mint aki nagyon elgondolkodik. – Bár a sósat is szeretem. De most ez azért nem jó, mert figyelj, ha a chips és a csoki között kell választanom, csokit választanám, de ha tészta és lekváros palacsinta között kellene választanom, akkor meg tészta. 

– Kornél!- nevetek, és a kezeimbe temetem az arcomat. Kornél is felnevet. – Add ide a telefonomat, és nézzünk meg egy filmet! 

– Oké, benne vagyok, inkább mint ezt a szart csináljuk- mondja. Felnevetek. – Ezentúl ezt fogom kérdezni a randijaimon. Minden lány elmenekül majd. 

– Honnan tudod, lehet valakinek ez fog tetszeni- próbálok humoros lenni, közben összeszorul a mellkasom. Kornél vajon most is visz randizni valakit? Nem, nem! Már megint ezek a gondolataim! Nem vagyok Kornél barátnője! Azt csinál, amit akar! 

– Lehet- vonja meg a vállát. – Hozom a laptopomat. 

Kornél feláll az ágyról, és elmegy a kanapéhoz. Igazából engem nem is zavar, hogy mennyire kicsi ez a lakás, csak néha meglepődöm, hogy a nappali, ahol Kornél alszik egybe nyílik a konyhával, a konyha mellett egy kanapé, ahol én alszom, és egyetlen egy ajtó van a lakásban, ami pedig a zuhanyra nyílik. Van egy közepes méretű ablak, ami a forgalmas utcára néz. Bútorból nincs olyan sok, például egy könyvespolcnak én nagyon örülnék, de hát nyilván nem fogunk Kornéllal könyvespolcot venni, elég hogy mindennapra kaját veszünk. 

– Mit nézzünk?- kérdezi. 

– Nekem mindegy- vonom meg a vállamat. – Akár egy sorozatba is belekezdhetünk. 

– Jó, akkor mondjuk… Mindhunter?- a szemembe néz, mire természetesen én elpirulok. 

– Háát, láttam az előzetését, nekem nem tetszik- felelem. 

– Akkor? Van ötleted?

– A korona?- kérdezem. – Már láttam, nekem nagyon tetszik. 

– Felőlem- vonja meg a vállát. – De előbb megnézem az előzetesét, ha nem tetszik, nem ez lesz. 

– Jól van- mondom vigyorogva. Olyan jó Kornéllal lenni. Komolyan, én nem tudom, hogyan megfogalmazni ezt az érzést. Szerencsésnek érzem magamat, hogy egy ilyen fiúval lakhatok. És egy ilyen fiúval játszottam főszerepet. És egy ilyen fiúval fogok elmenni a castingra egy színházba. Egy ilyen fiú azt mondta, hogy boldoggá teszem. 

– Ezt nem nézem- rázza a fejét, miután megnézte az előzetesét. 

– Te még az előzetésbe is belepörgettél?- kérdezem felháborodottan, mikor ránézek a laptop képernyőjére.  – Nem tiszteled a kultúrát! 

– Jaj, te ekkora stréber vagy?- néz rám összeráncolt szemöldökkel. – Nem akarok ilyet nézni! 

– Nem vagyok stréber!- kiáltok fel, és próbálok mérgesen nézni. Nem jöhet be, mert Kornél a szemét törölgetve nevet. – És ez meg egy nagyon jó sorozat, és te vesztesz vele, ha nem nézed meg! 

– Oké, ha te mondod… Majd ha nem tudok aludni, megnézem- feleli. Már mosolyra húznám a számat, majd szemforgatva hitetlenül felnevetek. 

– Nem vagy vicces. 

– Akkor miért nevettél?- kérdez vissza, és kacsint egyet. 

– Kínomban nevettem- válaszolom. 

– Valdd be, hogy vicces vagyok!- mondja. Elvigyorodom. Kornél annyira… imádnivaló. 

– Néha tudsz az lenni, de amúgy nincs humorod- mondom. A végén a hatás kedvéért elhúzom a számat. 

– Néha?! És nincs humorom???- kiált fel. Eltátja a száját, majd a fejét ingatva azt mondja: – Most jött el az idő, hogy azt mondjam, költözz el! Nem bírok tovább egy ilyen emberrel lakni, aki szerint nem vagyok humoros! 

– Jó, már megyek is- felelem. Kornél felnevet. Én is nevetve nézek rá. 

– Na, de komolyra fordítva a szót: szerinted tényleg nem vagyok vicces?- kérdezi. 

– Jaj, Kornél!- nevetek fel. – Mi az, sérti az egódat, ha azt mondom, hogy nem? 

– Mi? Milyen egómat? Nem vagyok egoista, kikérem magamnak!- rácsap az ágyra. Elmosolyodom. 

– Nagyon jófej vagy Kornél- felelem. Kornél elvigyorodik. 

– Tudtam ám- kacsint. – Hogy ezt gondolod. Mert az is vagyok! 

– És akkor te nem vagy egoista… 

– Na-na! Az, hogy tisztában vagyok a jó tulajdonságaimmal, nem jelenti azt, hogy egoista vagyok- válaszolja, és felemeli a mutatóujját. 

– De szerény sem vagy- nézek rá vigyorogva. 

– Nem is mondtam- kacsint rám. – Na, mit nézzünk akkor? 

– Nézzünk valami magyar filmet- vonom meg a vállamat. 

– Hát gondoltam, hogy magyarul nézünk filmet- feleli. 

– De nem úgy!- nevetek. 

– Jaa, hát- húzza el a száját. – Mire gondolsz? 

– Mondjuuuk… Kaméleon?- nézek rá. 

– Fhu, nem! Utálom azt a filmet!- fintorogva rázza a fejét. 

– Hát akkor válassz te!- mondom, és széttárom a kezeimet. 

– Most megsértődtél?- kérdezi vigyorogva. 

– Mi? Nem! Csak, ha semmi nem tetszik, amit mondok, akkor ne kérdezd meg- válaszolom, és a fülem mögé tűrök egy hajtincsemet. 

– Azért kérdezem, hogy hátha olyat mondasz, ami nekem is tetszik- feleli. Megrázom a fejemet, és elnevetem magamat. – Most komolyan megsértődtél? 

– Nem sértődtem meg!

– Akkor felőlem nézzük azt a koronásat, majd ébressz fel, ha elalszok rajta véletlenül- mondja. 

– Kornél, fejezd már be!- kiáltok fel. Elnevetem magam. Kornél elmosolyodik. – Ne… veszekedjünk már ezen! 

– Nem veszekszünk- válaszolja vigyorogva. 

– Jó, akkor ne csináljuk ezt, amit csinálunk- rázom meg a fejemet. 

– Akkor Trónok harca?- kérdezi. 

– Biztos, hogy nem!- vágom rá. 

– Akkor mit nézzünk?- nyög fel, és az ágy táblájának dönti a fejét. 

– Nem tudom, ne nézzünk inkább semmit- felelem. Legszívesebben közel feküdnék hozzá, átölelném, és a haját simogatva csak élvezném a csöndet. 

– Igazából annyira nekem sincs kedvem filmezni sem- bólint. – Elmegyünk bulizni? 

– Ma? Én nem megyek- mondom. – Majd esetleg holnap. 

– Jó, akkor én sem megyek- biccent. Felemeli a mutatóujját. – De akkor holnap eljössz velem. 

– Ígérem, elmegyek veled- vigyorgok rá. – Elmosom a tányérokat. 

Kornél a telefonjával a kezében eldől az ágyon. Én mosolyogva nézek rajta végig a mosogató előtt állva. Olyan szerencsés vagyok, hogy vele lakhatok. Nagyon szerelmes vagyok Kornélba. Legszívesebben örökre állnék itt Kornélt fürkészve. Kornél, mintha megérezné, hogy rá gondolok, érdeklődve pillant rám. 

– Mi az? Miért nézel?

– Ja, semmi- legyintek zavartan. Érzem, hogy elvörösödtem. A fülem mögé tűrök egy hajtincset, és vizet engedek. Kornél továbbra is engem néz, a válaszomat várva. – Csak eszembe jutott valami… 

– Ja, jó- mondja, és ő is zavartan pillant vissza a telefonja képernyőjére. Jaj, basszus! Neki is az jutott eszébe, ami nekem?! Úristen… 

Kornél csengőhangja zökkent ki a gondolataimból. Nem tudom mi ez a zene, de majd meg fogom tőle kérdezni! Zenékről nem is beszéltünk még. 

– Panna az- pillant rám. 

– Mi?- kérdezem meglepetten. 

– Szia!- szól bele a telefonba Kornél, majd egész egyszerűen kihangosítja, és leteszi maga mellé az ágyra. Óh… Wow. Ez annyira… jól esett? Ez a jó kifejezés? Igen, jól esett, hogy Kornél ennyire bízik bennem, hogy kihangosítja előttem a telefonját. 

– Szia, Kornél!- hallom Panna hangját. Összeszorul a mellkasom, és elkapom a tekintetemet. Érzem, hogy Kornél a hátamat nézi. – Mizu? Jól vagy? 

– Jól vagyok, köszi- feleli. – Nagyon jól vagyok. 

– Otthon vagy?- kérdezi Panna. 

– Aha, persze. 

– Dalma is… ő is ott van… otthon van?- dadogja Panna. Borzasztó zavarban vagyok. Nem tudom mit kell csinálni, ha egy fiú kihangosítja a telefonját, nem akarok leülni az ágyra, és hallgatózni, de figyelmen kívül hagyni sem szeretném. Az meg bunkóság. Panna meg felőlem érdeklődik? 

– Igen- válaszolja Kornél. – Akarsz vele beszélni? 

– Nem, neem- Panna felkiált a vonal végén. Kornél rámnéz, amolyan ,,nehogy elkezdj most szomorkodni” pillantással, mire elmosolyodom. Imádom. Komolyan. Imádom Kornélt. A legintenzívebb érzés, amit valaha éreztem. 

– Hát jó. És te jól vagy?

– Ahhhaaa- mondja Panna. Ez azt jelenti, hogy nem. 

– Akkor jó- biccent Kornél. – Öhm… és ezért hívtál? 

– Hát igen, elég magányosnak érzem magamat, az igazat megvallva- válaszolja. Szomorúan leülök Kornél mellé az ágyra. 

– Gyere át- feleli Kornél. Elmosolyodom. Akkora szíve van, annyira… ahjj erre az érzésre nincs jó szó. Ezt nem lehet szavakba foglalni. 

– Jaa neeeem- válaszolja. – Nem megyek át. Csak gondoltam, ha ráérsz, beszélhetünk. 

– Jó, én ráérek- feleli Kornél. Rám néz. Én elvigyorodom. Ő is mosolyog. 

– Oké… öhm… hívtak már titeket a színházból?- hallom Panna hangját. Mit csináljak most? Nem akarok csendben itt ülni. A kezebe veszem a telefonomat, és fellépek az Instagramra. Érzem magamon Kornél pillantását. – Hm? Kornél?

– Mi? Ja, nem- feleli zavartan. 

– Kár. 

– Igen, talán majd valamikor értesítenek minket, örülnénk, ha megkapnánk a szerepet- válaszolja Kornél. 

– Gondolom, én is nagyon örülnék. 

– Holnap leszel suliba, ugye?- kérdezi Kornél. 

– Nem- válaszolja Panna. Felkapom a fejemet. Panna nem jön be az egyetemre? Ez sem gyakori, szinte sosem hiányzik. 

– Hogyhogy? Beteg vagy?

– Nem- sóhajt fel Panna. Idegesen nézem a Kornél mellett levő telefont. Mi az Isten van? – Még nem akartam mondani… de ki fogok iratkozni. 

– MI VAN? – kiált fel Kornél. Elkerekedett szemekkel nézek a fiúra. Aztán vissza a telefonra. Mi a… 

– Igen, nem akarom ezt tovább csinálni- válaszolja Panna. Hirtelen úgy érzem, mintha egy óriási adag szomorúság zuhanna rám, összeszorul a mellkasom, gombóc keletkezik a torkomba, és könnyek szúrkálják a szememet. 

– Mi az, hogy nem? Miért? Panna, ne már! Mi a baj? Gyere át légy szíves, beszéljünk- tompán hallom Kornél zavart hangját. Üveges tekintettel bámulom az ágytakarót. Panna komolyan képes ezt megtenni? Kiiratkozik? Miért? 

– Nem szeretnék átmenni. 

– De hát nagyon szerettél erre az egyetemre járni! Panna! Annyi lehetőséged van még a szereplésre! Másod évesek vagyunk, még tudod hány darab lesz addig? 

– Tudom… nagyon sokat gondolkodtam, és arra jöttem rá, hogy egy ideje már nem csinálom teljes szívvel, nem szeretem, inkább kötelességemnek érzem- válaszolja. Ezt nem hiszem el! 

– Hát előbb-utóbb mindennel így leszel majd szerintem- mondja Kornél. – Ha valamit dolgozol, vagy iskolába jársz, akkor az a kötelességed, de attól még szeretheted azt. 

– De én nem szeretem- vágja rá Panna. – Jó, Kornél ezt ne most beszéljük meg, inkább megyek is. 

– Dalmának mondtad már?- kérdezi, de pontosan tudja, hogy engem is meglepetésként ért a hír. 

– Nem- feleli Panna. Beharapom a számat, hogy meg ne szólaljak. 

– De most komolyan Panna… én totál kivagyok- mondja Kornél, és látom rajta, hogy őszintén beszél. – És akkor mit fogsz csinálni? 

– Elmegyek dolgozni. 

– Mit fogsz dolgozni? 

– Az öcsém barátnőjééknek van egy boltjuk, ott- válaszolja. Felhúzott szemöldökökkel megrázom a fejemet. 

– Panna, kérlek, ezt még gondold át!

– Ezen nincs mit átgondolni, Kornél. Már átrágtam magam rajta, amióta megvolt a Hamlet, csak ezen jár az eszem. Így semmi értelme. Ha végigcsinálom, és színész leszek, akkor is ugyanez lesz. Nem akarom, hogy ebből álljon az életem, hogy egy szerepet játszok esténként, és öt évenként kapok egy másikat. Nem vágyom erre. 

– Szóval neked ennyit jelent ez?- kérdezi Kornél csalódottsággal a hangjában, mire rá mosolygok. Igen, nekünk, akiknek a színház jelent mindent, és ez az életünk, ebben látjuk a jövőnket, ez tesz minket boldoggá, fájdalmas ilyet hallani. 

– Kornél én most képtelen vagyok erről beszélni tovább- mondja Panna. – Majd még beszélünk, szia! 

Kornéllal pár percig csendben ülünk egymás mellett. 

– Biztos több is van a háttérben- töröm meg a csendet. – Azt tudom, hogy nagyon rosszul érintette, hogy nem választották be a Hamletbe. Bár én még akkor sem hagynám abba. 

– Mert neked ez az életed- jegyzi meg Kornél. Bólintok. – Neki meg nem. 

– Pedig az volt- válaszolom. Eszembe jut a beszélgetésünk Pannával, mikor nála laktam, és a jövőnket tervezgettük. – Csak közbe valami megváltozott… 

– Nem akarsz beszélni vele?

– Nem- rázom a fejemet. – Majd holnap. Vagy nem tudom…

– Szerintem holnap beszélj vele. Bár én nem tudom min és mennyire vesztetek össze, úgyhogy ahogy gondolod- feleli. 

– Azért azt csak sejted, hogy min veszünk össze- válaszolom. Elmosolyodik.

A zuhany alatt állva folyatom magamra a meleg vizet, és a csempét bámulva, mint minden este a Hamlet előadása óta, a csókon jár az eszem. Kornél megcsókolt. Tisztán emlékszem, az érzésre, az illatokra, Kornél tekintetére, mindenre. Utána akartam vele beszélni erről, de nem voltam olyan bátor, hogy felhozzam ezt a témát. És ő sem szólt róla semmit. Mintha nem is történt volna semmi. Vajon mit jelentett neki? Vajon ő is úgy érez, mint én? Elvigyorodom. Nincs ekkora szerencsém… De akkor? Miért csinálta? 

 

Lapozok egyet a könyvben, majd Kornélra vándorol a tekintetem. Az ágyon fekszik, és a plafont bámulja. Lerakom magam mellé a könyvet. 

– Minden oké?- kérdezem, és a könyökömre támaszkodva, felemelem a fejemet. 

– Aha, igen- feleli. Felül. – Mit csinálsz? 

– Olvasok- válaszolom. 

– Ja, a Poketet?- biccentek. 

– Én szerintem alszom- mondja, és ásít egyet. Elvigyorodom. – Hány óra?

– Éjfél múlt két perccel- felelem. 

– Holnap fél kilencre megyünk?- kérdezi. 

– Igen- bólintok. Mosolyogva hozzáteszem. – Jó éjszakát! 

– Jó éjt, Dalma- mondja, és visszadől az ágyba. Eligazítja a párnát a feje alatt. 

Pár perc múlva Kornél felém fordul, és a semmiből a következőt mondja: 

– Tudod, mikor a szobámban ülve beszélgettünk, és azt mondtam, nem érdekel senki… Nos… nem mondtam igazat. Nagyon is érdekel valaki. Nagyon is odavagyok érte. 

Azzal visszafordul a fal felé, és álomba szenderül. Meghökkenve nézek magam elé. Te jó ég. A fejemben újra és újra hallom, amit Kornél mondott. Megremeg a gyomrom, majd elönt egy különös, de nagyon kellemes érzés. A gyomrom tetejétől indul, és egészen a talpamig végigfut rajtam. Hirtelen minden közös pillanatunk lejátszódik a fejemben Kornéllal. A csók. Ó, a csók… Érzem, hogy elpirultam, miközben a gondolataimban újra a Hamlet közben állunk a színpad oldalán, a hangosító asztala mellett. Olyan csodálatos ez az egész. 

 

– Jó reggelt!- köszönök Kornélnak, miután kijöttem a zuhany alól. A rózsaszín köntösömben a konyhába megyek, és főzök egy teát. 

– Nekem is főzöl?- kérdezi Kornél. Törökülésben ül az ágy közepén, előtte a füzetei, és egy könyv, amit innen nem látok pontosan, hogy melyik az. 

– Aha, persze- mosolygok rá. Ő is elvigyorodik. Eszembe jut, amit két nappal ezelőtt este mondott. Ezt nem hagyhatom ennyiben. Nagyot sóhajtok. – Kornél a múltkor… 

Ebben a pillanatban azonban megcsörren a telefonja. Hitetlenül felnevetek. Akkor mindegy. 

– Ismeretlen szám- mondja Kornél. Elkerekedett szemekkel nézek rá. 

– Csak nem?- kérdezem. 

– Nem tudom- vonja meg a vállát. A telefon továbbra is csörög, Kornél pedig csak fogja a kezében. 

– Vedd már fel!- kiáltom. Kornél, akárcsak a múltkor, leteszi maga mellé, kihangosítva a készüléket. Mondanom sem kell, hogy megint majd’ elolvadok… 

– Öhm… jó napot kívánok- motyogja a telefonba. Teljesen zavarban van. – Hajdu Kornél vagyok. 

– Igen, jó napot, magát keresem- a vonal végén a nő, aki a Hamlet után beszélt velünk, hangja hallatszik. A szám elé kapom a kezemet. Vigyorogva nézem az ágytakarót. Ez nem lehet igaz! Csak tompán hallom, amit az igazgatónő mond a telefonba, a fülemben dobogó vértől. Hevesen ver a szívem, és eszméletlen boldognak érzem magamat. – … tulajdonképpen szerintem azért nem sikerült kiválasztanunk a tökéletes embert a szerepre, mert én ott az egyetemen már éreztem, hogy ti lesztek azok! 

– Nagyon köszönjük- mondja Kornél, és csillogó szemekkel rám néz, én pedig könnybe lábadt szemekkel megrázom a fejemet, és halkan felnevetek. Kornél rám kacsint, én meg a konyhába megyek, és folytatom a tea főzést. Közben hallgatom a telefont. 

– Azért ez nem csak rajtam múlik, szóval egy meghallgatást mindenképpen kell tartanunk- feleli a hölgy. Kornél bólint egyet. – Ma délután ráértek? 

– Ma?- kérdez vissza egyből, majd gyorsan hozzá teszi. – Persze, jó lesz. 

– Rendben. Fél négy? 

– Fél négy- biccent Kornél. – És öhm… kell valamit előtte… vagy…. 

– Egy verset nem ártana kívülről tudnotok, de ha ez nem megoldható, akkor a Hamletből is elmondhatjátok a közös jeleneteket- válaszolja. 

– Rendben, köszönjük. Ott leszünk! 

– A színház előtt legyetek fél négykor, kimegyek majd elétek- mondja. Elmosolyodom. Hihetetlen szimpatikus ez a nő. 

– Úgy lesz, köszönjük szépen- mondja Kornél illedelmesen. – Viszonthallásra! 

Beletúr a hajába, és elneveti magát. 

– Ez hihetetlen!- mondja csillogó szemekkel. 

– Annyira örülök!- mondom őszintén, és egyszerűen képtelen vagyok levakarni a vigyort az arcomról. 

– Én is nagyon-nagyon boldog vagyok- válaszolja. Feláll az ágyról. Én meglepetten nézem, ahogy közel sétál hozzám, a derekamra teszi a kezét, és megölel. A kezeimet a hátára teszem, és mosolyogva élvezem, hogy Kornél karjai között lehetek. Ismét úgy érzem, hogy szeretnék örökre ebben a pillanatban élni, de sajnos ez lehetetlen, Kornél pár másodpercen belül már el is enged. Gondolom, rákvörös lehet a fejem…

– Na, de most beszélnünk kell- felelem, de nem arról szeretnék, amiről eredetileg akartam. Kornél kezébe nyomok egy teás csészét. Egyből beleiszik. – Még forró. 

– Aa, basszus, most elégettem a nyelvem- feleli, mire felnevetek. A szemei is könnybe lábadtak. – Nem vicces! 

– Szóval most már nem akarsz vicces lenni?- kérdezem vigyorogva. 

– Nem arról van szó! Egyébként meg nem az, hogy szeretnék, mert az vagyok- mondja. Megforgatom a szemeimet. – De ne röhögj ki. 

– Azért nevettem, mert vicces voltál- válaszolom. 

– Nem, azért nevettél, mert béna voltam- mondja, majd egyszerre elnevetjük magunkat. Csak nézem Kornél csodás arcát, miközben nevet, és eszméletlen szerencsésnek érzem magamat. A mély kék szemei boldogan csillognak, a haja kócosan áll, a szája mosolyra húzódva, így egy pillanatra elveszem a tökéletes fogsorában. Hogy lehet ilyen gyönyörű? – Khmm… szóval miről akartál beszélni? 

– Ja, igen-igen- mondom gyorsan. – Hogy akkor most tanuljunk verset? Vagy mit fogunk mondani? 

– Én verset- biccent, és a pohárral a kezében leül az ágyra. – Van egy vers, amit kívülről tudok, úgyhogy én azt fogom mindenképpen. Igazából többet is tudok kívülről, de azt úgy, hogy átnéznem sem kell. 

– Jó- bólintok. – Szerinted én? Akkor én sem mondom a Hamletet. 

– De ha szeretnéd mondhatjuk a Hamletet- feleli. Elmosolyodom. Imádom Kornélt. 

– Nem kell! Miattam nem kell, mondok én is verset- válaszolom. – Csak mit… 

– Gondolom van kedvenc versed- feleli. Rá nézek, és elvigyorodom. Ő is mosolyog. 

– Van, persze. Sok van. 

– Segítsek választani? Még van idő tanulgatni is- ajánlja fel. A lepkéim hevesen csapkodják a szárnyaikat a gyomromban. A tenyerem is nedves lesz, így beletörlöm a combomba. Most veszem észre, hogy még mindig köntösben vagyok. 

– Igen, köszönöm- válaszolom. – Csak előbb átöltözöm. De Kornél… 

– Igen? 

– Ma lenne egy óránk egyig- mondom. 

– Ja, tényleg! Ki is ment a fejemből- válaszolja. – Felhívom Molnár tanár urat, hogy nem megyünk. Gondolom nem szeretnél. 

– Nem, pont ezt szerettem volna kérni- felelem. 

– Olvasok a gondolataidban- kacsint. Elfojtom a vigyoromat, és remélem, hogy nem látja rajtam, hogy vörös az arcom. Megint. 

A fürdőben felveszek egy kék farmert, és egy lila pulcsit. Kezd már hűvösödni az idő. A tükör előtt állva kifésülöm a hajamat. Délutánig meg kellene mosnom- figyelmeztetem magam. Az arcomat nézve azon gondolkodom, hogy tegyek-e fel egy kis sminket. Aztán elvetem az ötletet. Kornél látott már smink nélkül. Jó, de akkor este volt- mondom magamban. Sóhajtva kenek egy kis korrektort a szemem alá, teszek ajakápolót a számra, és a világosbarna szemöldökporból kenek a szemöldökömre. Szemügyre veszem magam a tükrörben. Szeretem ezt a pulcsit, leér egészen a combom közepéig, általában szoknyával szoktam hordani. Boldognak látszok, és annak is érzem magamat. 

– Úristen, Dalma- feleli Kornél, mikor kilépek a fürdőből. Meghökkenve nézek rá, hirtelen még levegőt is elfelejtek venni. – Nagyon jól áll ez a pulcsi. Csodás színe van. 

– Jaj, Kornél- az arcomat a kezeimbe temetem. Kornél felnevet. – Én meg már azt hittem, valami rossz történt. 

– Semmi rossz nincs- feleli mosolyogva. – Na, hadd halljam a kedvenc verseidet! 

Már egy órája Kornél mellett törökülésben ülve az ágyon nézünk meg különböző verseket. 

– És akkor itt van József Attila- kezdem, és a telefonomon rákeresek az egyik versére. 

– Száz százalékig biztos voltam benne, hogy József Attilát fogod mondani!- kiált fel Kornél. Elnevetem magam. 

– Miért?

– Nem tudom, olyan József Attilás vagy- vonja meg a vállát. 

– Ez egy nagyon kifejező válasz- mondom nevetve. – De amúgy ez nem igaz… nem is vagyok olyan depresszív. 

– Nem mondtam, hogy depresszív vagy- feleli. 

– Szereted ezeket a József Attilás lányokat?- csúszik ki a számon. Egyből meg is bánom, zavartan a fülem mögé tűröm az egyik hajtincsemet, és gyorsan témát akarok váltani. – Szóval itt van például a Hozzá!… 

– Igen, nagyon imponálnak a József Attilás lányok, és, hogy őszinte legyek, nem sokkal találkoztam eddig életem során- válaszolja. Megremeg a gyomrom, és hevesen kezd el dobogni a szívem. Jézusom… Imponálok Kornélnak? Elvigyorodom. – Szóval a vers… 

– Ja, igen- rázom meg a fejemet. – A Hozzá! 

– Felolvasnád?

– Persze- mondom. Nagy levegőt veszek, és olvasni kezdek. – József Attila: Hozzá!

 Arany hajad, mint a nap sugára

Vet fénykévét ruhácskád fodrára. 

Reng ruhádban a karcsú termeted: 

Rózsaszálon a gyémánt permeteg. 

Szemed a mély tenger csillogása, 

Égen földön nincs, nem akad mása. 

Ha engem látsz, lecsukod csendesen, 

Sugaráért od’adnám életem!mondom Kornéllal egyszerre. Ismét elönt ez az érzés, amit akkor éreztem, mikor Kornél azt mondta, hogy érdeklem. A gyomrom tetején szétsugárzik, és lefut egészen a lábujjaim hegyéig. Elmosolyodom. 

 Lelked nyájas holdsugár az éjben, 

   Ringatózik mély tenger ölében. 

  Óh! előlem felhők takarják el! 

S ha várok rá… eltünik– a nap kel.

Szíved?hitetlenül felnevetek, majd gyorsan Kornélra pillantok. Mosolyogva néz. Talán a tekintete büszkeséget sugároz? Te jó ég… – Óh! a szíved nem találom, 

Ez az én bús, szomorú halálom. 

Széttörnélek!- de kezemen bilincs: 

Meghalok érted, mert szíved az nincs. 

– Nem is tudom mi erre a megfelelő szó- feleli halkan Kornél. Zavartan rá mosolygok. – Elképesztően gyönyörűen mondtad. 

– Ohh, Kornél…- az arcomat a kezeimbe temetem. Azt kívánom bárcsak az agyam egy kamera lenne, ami felvette volna ezt a… az egészet, és bármikor visszanézhetném, amikor csak szeretném. Magamat ismerve, egész álló nap… Megköszörülöm a torkomat. – Akkor szerinted ez legyen? 

– Igen- bólint. 

– Ahj, nem tudom- húzom el a számat. – Ez nem túl rövid szerinted? 

– Nem mondták, hogy milyen hosszú legyen a vers- von vállat Kornél. Korogni kezd a gyomrom. Kínosan elé teszek egy párnát, mintha így meg tudnám szűntetni… Kornél elmosolyodik. – Én is éhes vagyok, együnk valamit. 

Meglepetésemre Kornél is segít a reggeli készítésében. El sem tudom mondani, ez megint milyen jó érzéssel tölt el… 

– Tegyek még rá sót?- kérdezi. 

– Szerintem nem kell- válaszolom. – Akkor már túl sós lenne. 

– A tojás sósan finom- jegyzi meg. 

– Igen, és már sós- biccentek. Elnevetem magam. Kornél olyan… Aranyos? 

– Mit kérsz inni?- érdeklődik, és kinyitja a hűtőt. Elhúzza a száját. – Oh, hát… nincs túl sok opció. Víz vagy víz? 

– Tökéletes a víz- mondom. Keserűen felnevet. 

– Elég szűkösen vagyunk kaja ügyileg- mondja. Mélyen a szemébe nézek. 

– Az mit jelent?- érdeklődöm. 

– Nézd meg- a hűtő felé int a fejével. 

Egy gombóccal a torkomban a hűtő elé sétálok. Valóban, alig van benne valami. Felsóhajtok. 

– Nekem nincs sok- felelem. 

– Nekem sem- válaszolja. Szomorúan az ágyra pillantok. Megint hibáztam? Ezt nem hiszem el… Ennyit nem hibázhat valaki! 

Sóhajtok egyet, és a serpenyőből két tányérra öntöm a rántottát. Próbálom fele-fele arányba elosztani. Aztán kiveszek két villát. Eszembe jut, hogy akkor mennyire örültem, mikor Kornél hazajött négy villával az Ikeából, és azt mondta, most, hogy már vannak evőeszközeink is, élhetünk rendesen. Aztán kacsintott egyet. 

– Pedig rendesen élünk- szólalok meg hirtelen. 

– Mi van?- néz rám értetlenül Kornél. 

– Ezt te mondtad, mikor hazajöttél a villákkal- mondom, és a kezébe nyomom a tányért. Elveszi, de még mindig értetlen tekintettel méreget. Zavartan a fülem mögé tűrök egy hajtincset. – Még mindig megvannak a villáink… rendesen élünk…

– Ja, igen- biccent. Halványan elmosolyodom. – Csak éppen kajánk nincs, de amúgy tök fasza minden. 

– Jaj, Kornél- nyögök fel. Csalódottan megrázom a fejemet. Pannánal kellett volna maradnom. – Felhívom anyukámékat, és megkérdezem tőlük, hátha… 

– Nem azt mondtad, hogy múltkor azt mondták, képtelenség?- kérdezi. Leül az ágyára, és enni kezd. Aztán bevillan neki egy gondolat, ami következtben váratlanul nevetni kezd. – Még egy rohadt asztalunk sincs, székekkel. 

– Szerintem ez a legkevesebb- vonom meg a vállamat. – Azért egy próbát megér. 

– Mi?

– A telefon. 

– Ne!

– Ne?

– Igen, ne. Majd én felhívom apámat- válaszolja. – Majd nem vesz a hatodik nőjének egy gyűrűt, hanem azt a pénzt nekem adja. 

– Jaj, ezt nem akartam hallani- húzom el a számat. 

– Hát pedig ez hozzám tartozik- feleli gunyoros mosollyal az arcán. – Elcseszett család, elcseszett gyerek…

– Kornél!- kiáltom. – Fejezd már be! Egyáltalán nem vagy elcseszett. Sőt! Nagyon… értékes vagy. Igen. Tehetséges, segítőkész…. 

– Ja, jó- biccent közömbös tekintettel. Idegesen felsóhajtok. 

– Most mi bajod van?

– Semmi. 

– Jó, akkor ne mondd el mi bajod van, csak ne flegmázz- mondom. 

– Nem flegmázom- válaszolja. Aztán kezébe veszi a telefonját, és ismét leteszi maga mellé az ágyra. Elpirulva a kanapéra ülök, és enni kezdek én is. 

– Igen?- szól bele Kornél apja négy csengetés után. 

– Szia!- mondja Kornél kimérten. A számat harapdálva nézem. Most tényleg, mi baja van? 

– Mondjad, Kornél. 

– Ráérsz? Otthon vagy?- kérdezi. 

– Nem vagyok otthon, de ráérek- feleli. Kornél rám néz, és hitetlenül felnevet. 

– Tudnál kölcsön adni?

– Kornél…- kezdi az apja. 

– Igen vagy nem?- kérdezi Kornél idegesen. Megrázom a fejemet. Miért nem tudja megkérni? Értem én, hogy nincsenek túl jó kapcsolatban, de azért lehet úgy mégis többre mennénk. 

– Mennyi kell?- kérdez vissza az apja. 

– Amennyit adsz- feleli Kornél. 

– Gyere el ma délután a céghez- mondja. 

– Nem jó, ma megyünk a színházba- válaszolja. 

– Komolyan?! Miért nem mondtad?!- kiált fel Kornél apja. A hangja alapján boldognak tűnik. 

– Most mondom- vágja rá. Felhúzom a szemöldököm. 

– De jó- mondja az édesapja. 

– Meghallgatás után, ha elmegyek a céghez, az nem jó?- érdeklődik Kornél.

– Akkor már nem leszek a cégnél- válaszolja, majd pár másodperc múlva hozzá teszi. – Gyere a Zrínyi utca 25-be. Lemegyek a ház elé. 

– Jó- mondja kelletlenül. – Nem tudom mikor lesz vége a meghallgatásnak, majd felhívlak. Vagy ott töltöd az éjszakát?

– Rendben, majd hívj- feleli, figyelmen kívül hagyva Kornél kérdését. – Sok sikert nektek a színházban! Szorítok! 

Azzal Kornél kinyomja, egy heves mozdulattal a kezébe veszi a telefonját, és elhajítja. A készülék nagyot koppanva ér földet, nem sokkal a lábam előtt. Meghökkenve Kornélra nézek. Idegesen felpattan az ágyról, és a hűtőhöz megy. Kicsapja a hűtő ajtaját, nekem görcsbe ugrik a gyomrom. Mi történt Kornéllal? Elkerekedett szemekkel nézem, ahogy kivesz egy üveg Martinit, és gyorsan kortyolva megissza az üveg feléig. 

– Érted…- szólal meg, kezében az üveggel. – Azt akarja, hogy menjek oda az egyik nője lakásához. De az mindegy mikor, mert úgyis ott alszik. 

– Azt nem mondta, hogy ott alszik- felelem halkan. 

– DEHOGYNEM! MIT GONDOLSZ, MIT CSINÁLNAK?!- üvölt fel teljesen kikelve magából. Lesütöm a szemeimet. Már az étvágyam is elment, leteszem magam mellé a tányért, és üveges tekintettel a szekrényt bámulom. – Nem beszélgetnek, az biztos… 

Nem válaszolok. Hallom, hogy Kornél ismét inni kezd. Aztán beugrik, hogy ma még hova kell mennünk, így megszólalok. 

– Kornél, szerintem ne most kezdj el inni. 

– Miért?- kérdezi. – Azt csinálok, amit akarok. 

– Ma még tudod hova kell mennünk- felelem. – Majd utána felőlem akár hulla részegre is ihatod magadat. 

– Ez pont így lesz- mutat felém, és nevetni kezd. Az arcomat a kezeimbe temetem. 

– Kornél, miért csinálod most ezt? Mi a baj?- kérdezem kedvesen, bár legszívesebben üvöltenék vele, hogy legyen újra a régi Kornél, akivel egymás mellett ülve verset olvasunk, akivel viccelődünk, beszélgetünk, reggelit csinálunk….

– Kérsz te is? Finom, ez a kedvencem- felém mutatja az üveget. Lehunyom a szemeimet, és felsóhajtok. 

– Fejezd be!

Megvonja a vállát, és ismét beleiszik az üvegbe. 

– KORNÉL, ÁLLÍTSD MÁR LE MAGAD!- kiáltok fel idegesen. Érzem, hogy kipirosodott az arcom, azonban most nem attól, mert Kornél bókolt, esetleg a szemembe nézett, én pedig a közös jövőnket láttam magam előtt. – Így nem is fogsz tudni vezetni. Hogy megyünk oda a színházba? Pénzünk sincs, kocsink sincs… 

– Majd te vezetsz- válaszolja egyszerűen. Hitetlenül felnevetek. 

– Miért követtem el még egyszer azt a hibát, hogy hozzád költöztem?- széttárom a kezeimet. Kornél tátott szájjal néz rám, még az üveg is majdnem kicsúszik a kezéből. Már meg is bánom, hogy ezt kimondtam. 

 

Csendben bekötöm magam Kornél kocsijában. Kornél mellettem ülve néz ki az ablakon. Nagy levegőt veszek, és beindítom a motort. Óvatosan vezetek, bár sosem szoktam száguldozni, mindenkit kielőzni, dudálni, lehúzni az ablakot és káromkodni. Szóval mindig normális vagyok, mégis most feszültnek érzem magam. Félek, hogy elrontok valamit Kornél előtt. Még sosem vesztünk össze. Mármint, nem tudom, hogy most össze vagyunk-e veszve, úgy érzem magam, mint általános iskolás koromban, mikor minden nap minimum nyolcszor összevesztünk az osztálytársaimmal, én pedig néha már azt sem tudtam követni, kivel vagyok jóba és kivel nem. Akaratlanul is halkan felnevetek, mire Kornél tekintete rám irányul. Zavartan csak az útra fókuszálok, de pechemre éppen egy dugóba keveredünk. Hátra dőlök az ülésen, és én is az ablakon bámulok ki a városra. Percek múlva már a színházba érünk, és kezdek ideges lenni. Ráadásul duplán feszültnek érzem magam Kornél miatt. Borzasztó ebben a fülsiketítő csendben ülni az autóban. Miközben annyi mindenről tudnánk beszélni. Persze, én mindig is szerettem beszélgetni, szerintem nekem még sosem volt olyan, hogy egy társaságba, vagy valakivel kettesben csendben ültünk. Vagy én, vagy mások beszéltek. Hirtelen hatalmába kerít egy déja vu érzés. Akkor éreztem magam hasonlóan, mikor Kornéléknál laktam. Pontosabban, mikor az édesanyja is a közelünkbe volt, és érezni lehetett azt az óriási különbséget és eltérést köztünk. Milyen érdekes, hogy egy tőlem ennyire távol álló nő fia, mégis felém mutat érdeklődést… Vajon ezek után is érdeklem Kornélt? Végülis nem én viselkedtem reggel nem normálisként….

– Dalma, már mehetünk- Kornél halk szavai zökkentenek ki a gondolataimból. 

– Ja, bocs, elkalandoztak a gondolataim- válaszolom. 

Azzal visszafordul az ablak felé. Nem tűnik jó kedvűnek, és én sem csattanok ki az örömtől, pedig úgy képzeltem el a napot, amikor behívnak meghallgatni egy fővárosi színházba. Eszembe jut, hogy gyerekként mennyiszer járt ez a fejemben lefekvés előtt, vagy a nap bármely szakaszában, mikor kicsit is egyedül voltam a gondolataimmal. Álmodoztam, a jövőmön töprengtem, aztán pedig azon, hogy ez vajon be fog-e következni valaha. És bekövetkezett. Ugyan nem pontosan úgy, ahogy képzeltem, mert az akkori gondolataimban a felnőtt Dalma már elvégezte az egyetemet, miután elmegy a színházi meghallgatásra, és élete legboldogabb napja az a nap. Sosem gondoltam volna, hogy másod éves egyetemistaként már ez be fog következni az életemben. És azt sem gondoltam, hogy valaha fogok találkozni egy Kornéllal, talán csak a legmélyebb és legszebb álmaimban fordult meg ez a fejemben. Ez volt az, amiről senkinek sem beszéltem, miközben bárki arról kérdezett, hogy van-e már elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban, bátran rávágtam a színházzal kapcsolatban bármit. 

– Dalma, basszus! Balra kellett volna indexelned- szólal meg Kornél. 

– Mi?

– Itt kellett volna elmenni- mutat vissza. Én is ekkor veszem észre, hogy tovább hajtottam. 

– Ó, tényleg!- felelem idegesen. Nincs jobb ötletem, behajtok egy busz sávba, majd kicsit tovább megyek, és egy ház kapubejárója előtt megfordulok. 

– Ügyes vagy- mondja Kornél. 

– Mi?- felhúzott szemöldökkel egy pillanatra rá nézek. 

– Nagyon ügyesen fordultál meg- feleli zavartan, aztán kitárja a kezét, és kimutat az ablakon. – Na, ne lassulj már le! 

– Jól van, nyugi, még csak 20 van- mondom. 

– Bocs. 

– Tessék?- kérdezem értetlenül, aztán egy másodpercen belül már beugrik, hogy most miért kér bocsánatot. Halványan elmosolyodom. 

– A délelőttért- motyogja halkan. – Jó nagy köcsög voltam…

– Nem baj- felelem. – Csak többet, kérlek, ne csinálj ilyet… Nem is értem, mi volt veled. Teljesen megijesztettél, mintha nem is te lennél. 

– Bocsánat még egyszer. 

– Én is bocs, azért amit mondtam- mondom halkan. – Nem gondoltam komolyan. Nem volt hiba hozzád költözni…

– Ja, hát megértem, hogy az volt- von vállat Kornél. 

– Dehogy! Kornél…- kezdem, de félbeszakít. 

– Majd megbeszéljük később. Jó?

– Jó- biccentek. – Hova parkoljak?

– A fehér mögé szerintem- válaszolja. Görcsbe ugrik a gyomrom, amint meglátom a színház épületét. 

– Na, megjöttünk- suttogom. 

– Izgulsz?

– Hát, igen- mondom. – Te? 

– Nem vészes- feleli. Akkor ő is. 

– Remélem, minden rendben lesz!

– Ha meg nem, majd jövünk máskor- vonja meg a vállát, mire elnevetem magam. 

– Jó, akkor ha nem tetszett, a végén kérek másik időpontot- mondom, mire ő is felnevet. Bár nem hangzik túl őszintének a nevetése… 

Leállítom a motort, majd egy nagyot sóhajtok, végigsimítok a szoknyámon, és kinyitom az autó ajtaját. Aztán eszembe jut, hogy meg kellene néznem jó-e a sminkem, és gyorsan visszahajolok, hogy a visszapillantóban szemügyre vegyem magam. Szolídan kisminkeltem magam. Egész elégedetten megvonom a vállamat. Jó lesz így- gondolom. Kornél váratlanul a kocsi ajtaja előtt terem, a fehér ingjében, és fekete farmerjában, kinyújtja a kezét. Meglepetten pillantok rá, mire elvigyorodik. Zavartan felé nyújtom a kezem, mire kisegít a kocsiból. A kaméleonok megirigyilnék az arcom színváltozását. Rákvörös fejjel, a gyomromban a szárnyukat csapkodó lepke rajjal, és hevesen dobogó szívvel szállok ki az autóból. Kornél… Te jó ég. Teljesen elolvadok tőle… Mennyire udvarias… 

– Most álljunk oda a lépcsőre?- kérdezi. Kábán megvonom a vállamat. A fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok Kornéllal kapcsolatban. 

– Menjünk- mondom végül. 

Kornél mellettem sétálva a tenyerét a combjába dörzsöli. Én is nagyon-nagyon izgulok. Ismét, akár csak a Hamlet előtt, megfordul a fejemben, hogy mi lesz, ha elfelejtem a verset. Aztán gyorsan elhessegetem ezeket a gondolataimat. Minden rendben lesz- nyugtatom magam. Magamban óriási hálát adok azért, hogy Kornéllal együtt élhetem meg ezt. Nem csak azért, mert eszméletlen szerelmes vagyok belé, hanem mert nem egyedül kell ezt végigcsinálnom. Ugyan erre vártam egész életemben, mégis inkább félelemmel és szorongással tölt el, mint örömmel és felhőtlen jó kedvvel. Az ajtó előtt állva az utcát nézem, aztán megakad a tekintetem magunkon az ajtó üvegében. Kornélon és rajtam. Én a fekete ruhába, amit még régen a volt legjobb barátnőmmel vettünk a szalagavató utáni buliba, Kornél pedig fehér ingben, és fekete farmerben, egy fekete félcipővel. Eddig erre szerintem még nem is gondoltam, hogy vajon mennyire illünk össze Kornéllal, de ebben a pillanatban a színház ajtajának üvegében nézve magunkat meg kell, hogy mondjam: hihetetlenül passzolunk egymáshoz. Azzal a saját tükörképünk helyett megpillantom a színház igazgatóját, aki kinyitja az ajtót. 

– Sziasztok!- köszön. Kornél is felé fordul, aki eddig az épületet és a környéket vette szemügyre. 

– Jó napot kívánok!- köszönök mosolyogva. 

– Jó napot kívánok!- mondja Kornél is. 

– Gyertek be- mutat az ajtón belülre, majd előttünk haladva bemegy az épületbe. 

Ahogy belépek a színház épületébe, elkap egy olyan érzés, amit nehéz megfogalmazni. Talán úgy a helyes mondanom, hogy azt érzem, megjöttem. Itt vagyok a jó helyen. Itt vagyok, ahova vágytam. Itt azt csinálhatom, amire vágytam. Csodálatos ez a színház, sajnálom, hogy az igazgatóasszonnyal előttünk, gyorsan haladunk. Majd visszafele mindent jól szemügyre veszek- gondolom. 

Egy fekete lépcsősoron valahova lesétálunk. Fogalmam sincs, itt mi, hogy működik, még sosem voltam ebben a színházban. Kornélra nézek, aki biztatóan pillant rám vissza. Próbálom belevinni a tekintetembe azt a sok szeretet, amit érzek iránta, ami valószínűleg sikerül is, mivel Kornél kicsit elpirul (!), majd elmosolyodik. Az igazgatónő kinyit egy fekete ajtót, azzal kitárul elénk a lényeg az egészben: a színpad. Izgatottan lépek be Kornél után az ajtón. Egyből a színpadon találom magam. Nagyon tetszik ez az út a színpadhoz vezetve. El tudnám képzelni a minden napjaimat itt. El tudom magam képzelni, ahogy minden nap megteszem ezt az utat. 

– Tehát akkor, itt is vagyunk- szólal meg a hölgy. Széttárja a karjait, és büszke tekintettel körbe mutat. 

Én is hasonló csillogó szemekkel nézek körbe. Piros székek, gyönyörű páholy, egy óriási arany csillár a nézőtér közepén, piros padlószőnyeg. Fehér mennyezet, arany mintákkal, amiket pontosan nem tudok kivenni, hogy miket ábrázolnak. Óriási színpad, aminek a hátuljában valamelyik előadás díszlete foglal helyet. Éppen elkezdeném egyesével megnézni a kellékeket, amik a színpadon vannak, mikor az igazgatónő megszólal. 

– Tetszik a hely?- mosolyog. 

– Úristen, nagyon! Hihetetlen gyönyörű ez a színház- mondom őszintén. 

– Nekem is nagyon tetszik- válaszolja Kornél. – Beléptem ide, és már egyből jól kezdtem el érezni magam… 

– Ennek igazán örülök!- feleli a hölgy. – És… Kornél, ezzel én is így vagyok! Ha besétálok a színházamba, megszűnik létezni körülöttem a világ, csak ide koncentrálok, és élvezem azokat az órákat, amiket itt tölthetek. 

– Igen, ezt meg tudom érteni- biccent Kornél, és felnevet. Az igazgatónő is mosolyog. Rám pillant. 

– Dalma, ugye?- kérdezi. 

– Igen- bólintok. 

– Rendben. Szóval, Dalma és Kornél, a kollégáim mindjárt itt lesznek, addig ott a díszletekből hozhattok magatoknak valamit, ha szeretnétek- feleli, és a színpad hátuljára mutat. 

Lelkesen odasétálok, Kornéllal a nyomomban, és elkezdem nézegetni a kellékeket. Lila kalap, egy koponya, egy fekete pad, egy iskolapad szerű bútor, amihez fel kell lépned a lépcsős részére, hogy leülj. Egy piros fogas, amin egy barna, szakadt, kopott, dohos kabát lóg. Alatta egy pár vörös magassarkú. 

– Hát nem tudom, lehet így akarja megnézni, hogy mennyire vagyunk kreatívak, de én viszem ezt a padot az asztallal- suttogja Kornél. 

– Igen, most egy versmondáshoz, mit vigyünk?- kérdezek vissza én is. – József Attilához nem veszek fel egy vörös magassarkút, bármennyire is tetszik.

– Jézusom… Neked az tetszik?- elkerekednek a szemei. – Ne vedd fel, semmiképp!

– Nem fogom- halkan felnevetek. 

– Nem illik hozzád, egyáltalán- jegyzi meg. Elvigyorodom. 

Kornél elkezdi tolni a padot, de elég nehezen megy neki. Már épp odamennék, hogy segítsek, mikor Cecília elkiáltja magát. 

– Pisti, gyere légy szíves! A muzsika hangjás díszletet segíts előre hozni! 

Kornél szórakozottan rám néz. 

– Csak nem a mi Pistink?- kérdezi. A szám elé kapom a kezemet, hogy ne nevessek fel, azért mégsem illene itt nevetnem. Aztán legnagyobb meglepetésünkre, tényleg a mi Pistink, a világítós srác sétál fel a színpadra. Szakadt farmerben, baseball sapkában, és bordó pólóban. 

– Hova toljam?- kérdezi unottan. 

– Kornél, hova szeretnéd?- néz az igazgatónő Kornélra. 

– Ide középre tökéletes lesz- feleli zavartan Kornél. Pisti hunyorogva szemügyre vesz minket. – Szia, Pisti!

– Csá!- mondja, mire beharapom a számat, hogy fel ne nevessek. 

– Hát te hogy-hogy itt?- kérdezi Kornél. 

– Másodállás- válaszolja azzal a falusi akcentusával, amiért szegényt mindig csak kiröhögjük. – Vagyis az egyetem a másodállás. Ez a főállásom. 

– Értem- biccent Kornél. – Örülünk, hogy látunk! 

– Ja, gondolom- mondja, és ráüt egyet a padra. – Itt jó lesz? 

– Igen, köszi- feleli Kornél. 

– Köszönjük, Pisti!- mondja Cecília. – Gézáék nem jönnek még?

– De- bólint. 

– Rendben, köszönöm- válaszolja. 

– Viszlát! Szevasztok! 

– Szia, Pisti!- köszönünk egyszerre. 

Tanácstalanul még egyszer a díszlet felé fordulok. Én úgy gondoltam, majd csak egy helyben állva mondom el a verset. Kornél mintha megérezné, hogy ezen jár az eszem, mert felém fordul, és szinte észrevétlenül megrázza a fejét. Halvány mosollyal az arcomon bólintok. Aztán a számat rágva arra gondolok, hogy ha már Kornél is hozott valamit, akkor én meg a másik padra ülök majd le. 

– Kornél, segítesz idehozni a fekete padot?- kérdezem. 

– Aha, persze- mondja, és elindulunk a színpad hátuljára. – Erre leülsz majd?

– Igen- suttogom. 

– Jó, ez jó ötlet- feleli halkan. 

A színpad másik végére tesszük a padot, majd illedelmesen az igazgatónő mellé állunk, aki egész eddig csak nézegetett körbe, vagy éppen minket vett szemügyre. Ezt megértem, ha nekem is lenne egy ilyen színházam, szerintem akár napokat is eltöltenék azzal, hogy bejövök, és gyönyörködöm benne. Hirtelen az is eszembe jut, mekkora felelősség lehet egy színházat vezetni, ügyelni arra, hogy minden rendben menjen, ott lenni minden olvasópróbán, jóváhagyni a darabokat, dönteni a darabokról, arról, hogy kiket vegyenek fel… A gondolataimból a színház többi dolgozójának megjelenése zökkent ki. 

– Szia, Cili!- egy fekete hajú, középkorú, magas férfi kézen csókolja az igazgatónőt. Valamiért nagyon tetszik ez a köszöntési forma, vigyorogva Kornélra nézek, aki elmosolyodik majd kacsint egyet. Mosolyogva köszönök az embereknek. 

– Jó napot kívánok!

– Jó napot kívánok!- feleli Kornél is. 

– Szervusztok!- biccent a férfi. Mögötte egy idősebb hölgy áll, mellettünk pedig egy fiatal fiú fut fel a színpadra. 

– Itt vagyok én is, bocsánat a késésért, Cili!- mentegetőzik egyből. Aztán ránk néz. – Sziasztok, örülök, hogy eljöttetek! 

– Örülünk mi is, hogy itt lehetünk- mondja Kornél, miközben én azon agyalok magamban, hogyan kellene köszönnöm a fiúnak. Szia vagy jó napot? 

– Akkor szerintem kezdjük is!- tapsol kettőt Cecília. Egyébként nem gondoltam, hogy a dolgozók is simán leCilizik, valamiért olyan megközelíthetetlennek és távolságtartónak tűnt, persze számomra még mindig nagyon szimpatikus. – Bemutatom nektek, társulatunk három tagját. Hidvégi Géza színművész, rendező. 2000 óta dolgozik nálunk, pályafutása hasonlóan kezdődött, mint a tietek, az egyetemi előadásról, az akkori igazgató szúrta ki magának. Dolgozott nálunk hangtechnikusként és súgóként is. 

– Ez lennék én, igen- int egyet a fekete hajú férfi, akiről most már tudjuk, hogy Gézának hívják. Elmosolyodom. – Nagyon kíváncsi vagyok rátok, Cecília azt mondta, nagyon tehetségesek vagytok. 

– Szóval- vág közbe az igazgatónő, nekem pedig görcsbe ugrik a gyomrom. Rám nehezedik egy fajta megfelelési kényszer, és nagyon ideges leszek. Mi lesz, ha elrontom, miközben az igazgatónő szerint tehetséges vagyok? – Adorján Magdolna színházunk leghíresebb, legnagyszerűbb dramaturgja, már több mint 30 éve. Rengeteg színháznál dolgozott már, felkérték különböző nagysikerű darabok megírására, nagy büszkeség számunkra, hogy a mi színházunk tagja, akit nagyon szeretünk. 

– Jó napot kívánok!- biccent Magdolna. 

– Jó napot kívánok!- mondom, bár egyszer már köszöntem nekik. 

– Utoljára, de nem utolsó sorban, Kertész Márk színművész. Tavaly végzett a Színművészeti Egyetemen, azóta már számos darabban szerepelt, nagyon tehetséges, intelligens fiatal. Boldogok vagyunk, mert Márkon kívül még egy-két hozzá hasonló tehetséges fiatal színészt tudhatunk társulatunk tagjaként. 

– Ó, hát nagyon köszönöm, Cili!- mosolyog az igazgatóasszonyra. Én is elmosolyodom, hihetetlen jófejnek tűnik. Velem egymagas, vagy lehet kicsit alacsonyabb, barna, göndör hajú, egy fekete ingben, és fekete nadrágban van, kék cipővel. Ujjain több gyűrű is díszeleg, nyakában egy hosszú, ezüst nyaklánc lóg, és erősen parfümözött reggel. – Titeket hogy szólíthatlak? 

– Hajdu Kornél- feleli Kornél, Márk kezet nyújt, és kezet fognak. 

– Budai Dalma- mondom, és én is kezet fogok Márkkal. Márk széles vigyorra húzza a száját. 

– Remek! Akkor kezdhetjük, már izgulok?! 

– Igen, mi leülünk a nézőtérre, azt szeretném kérni, hogy akkor Dalma és Kornél mondja el, amivel készült- mondja Cecília, majd a kollegáira néz. – Választhattak a kellékekből ott hátul. 

Géza a második sorba foglal helyet, mellé Magdolna ül le. Márk a jobb oldalon, a harmadik sor közepére ül. Cecília pedig a jobb oldal második sorába ül le, a legszélső székre. Görcsbe ugrik a gyomrom, kicsit szédülök is, remeg a kezem, és izzad a tenyerem. Hevesen ver a szívem, kábán nézek végig a nézőtéren. Félek. Lehet mégis kellett volna valami kelléket választanom. Cecília még a kollegáinak is megemlítette, hogy volt lehetőségünk válogatni. Most… 

– Dalma, kezdd légy szíves!- szólal meg Géza ezzel kizökkentve a gondolataimból, majd vigyorogva Kornélra pillant. – Hölgyeké az elsőbbség. 

– Világos- biccent Kornél. 

– Rendben- suttogom, végigsimítok a ruhámon, és helyet foglalok a fekete pad közepén. Nagy levegőt veszek, és megszólalok. – József Attila: Este volt s a bőrünk összeért

Látom, hogy Kornél meglepetten elmosolyodik. Biztos arra számított, azt fogom mondani, amit reggel néztünk, de nem éreztem úgy, hogy az lenne a tökéletes. 

Este volt s a nyári égről

   Rohanó, tüzes vágyak estek belém, 

  Mikor a bőrünk össze-összeért, 

  Egész életemmel ott éltem én, 

Azon a kicsi, darabka helyen, 

Ahol a bőrünk, 

A bőrünk összeértpróbálom az utolsó mondatot szeretettel a hangomban kimondani, ami sikerül, ugyanis közbe Kornélra és a csókra gondolok. Kis hatásszünetet tartok, majd folytatom. – Most már tudom, őt, őt kerestem, 

Mikor jelenést kért az eszem. 

S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek, 

Értitek-e az ő szavát, ölét?kiáltok fel, majd hirtelen felindulásból felpattanok a padról. A periférikus látásomnak köszönhetően látom, hogy Kornél a színpad túlsó szélén érdeklődve néz, majd a tekintetem a nézőtéren ülő művészekre vándorol. Cecília komoly tekintettel néz, Magdolna kicsit előre hajolva a széken hallgatja, ahogy a verset mondom. Géza és Márk is hasonlóan érdeklődve néznek. Örömmel tölt el, hogy sikerült felkeltenem a figyelmüket. – Mert már nem bírom el s az egész asszonyt

Méhike-zümmel és hatalmas 

Üstökös- dobó kiáltásokkal 

Kihirdetem. 

Micsoda melletted a napsütött szőlőhegy, 

A hajnalszőrű friss, égi állat, 

Vagy a bokrok reggeli ringatódzása

A bajaron a földek zsenge tomporán?előre sétálok, miközben az utolsó sort mondom. Aztán a szívemre teszem a kezemet, behunyom a szemeimet, és halvány mosollyal az arcomon folytatom. – Minden asszony csókja összebugyog benned

S már sokszor félek, nagyon félek tőled, 

Mert mi nagyon összebogozódtunk 

S még minden szabad szálat elkeverszfolytatom kimért hangszínnel. Kis hatásszünetet tartok, majd megemelem a hangomat, és úgy mondom: – Ó, mi akkor is kívánjuk egymást, 

Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak

És te könnyű felhőkön heversz! 

Azzal a kezeimet magam mellé engedem, és nyelek egy nagyot. Csend. Senki nem reagál semmit. Már kezdek megijedni, zavartan a fülem mögé tűrőm az egyik hajtincsemet, mikor Kornél halk tapsa hallatszódik a helyiségben. Ezt követően Márk is elkezd tapsolni, ami annyira, de annyira jól esik, hogy az nem igaz! Ez ismét azoknak a pillanatoknak egyike, amelyre azt mondanám, hogy igen, örökre élnék ebben. Mosolyogva állok a színpadon, körbe pillantok a színházban, és arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok. Szerencsés és boldog. 

– Fhu!- szólal meg Géza, mire akaratlanul is görcsbe ugrik a gyomrom. Fhu? Az nem túl pozítiv vélemény- gondolom magamban. – Cecília mondta, hogy nagyon tehetséges vagy és, hogy szuperül eljátszottad Ophelia szerepét, de én nem gondoltam, hogy ennyire! Fantasztikus volt! 

– Nagyon köszönöm!- felelem csillogó szemekkel. Majd’ kicsattanok a boldogságtól. 

– Szerintem is eszméletlen voltál, Dalma!- mondja Márk. – Nagyon tetszett a vers választás is, illik is hozzád… Igazán jó produkció volt. 

– Köszönöm!- mosolygok. 

– Egyetértek én is- biccent Magdolna. – Az járt egész végig a fejemben, hogy nem is kell ahhoz egy órás színházi produkciót megnézni, hogy az magához láncoljon, elbűvöljön, elgondolkodtasson, vagy hogy a rabjává váljál: mert a te két-három perces vers mondásod ezt megtette. Elhallgattalak volna még egy darabig, az biztos. Gratulálok, nagyon tehetséges vagy! 

– Köszönöm szépen!- mondom, és megremeg a hangom. Egy hajszálon múlik, hogy nem sírom el magamat örömömben. Olyan jó érzés ilyeneket hallani! 

– Köszönjük, Dalma!- mosolyog rám Cecília. – Én egyszer, a Hamlet előadása után már megdicsértelek, de ezt meg kell, hogy tegyem újra. Fantasztikusan tehetséges vagy! Csodás vers, csodás előadás! Minden hangsúly a helyén volt! Ráadásul a tekinteted tükrözte a vers hangulatát, el tudtam képzelni magam előtt József Attilát a szerelmével, és át tudtad belém tenni azt az érzést, amilyen hangulata van a versnek. Még egy jó pont mind a kettőtöknek, hogy nem választottatok kelléket. Tudjátok, a jó színház olyan, amikor nem kell jelmez, smink, díszlet, hanem csak maga a színész. Kiáll a színpadra, és a hangjával, a mimikáival, az érzéseivel színházat varázsol. Neked sikerült, gratulálok! Kornél, te jössz! 

– Nagyon köszönöm!- válaszolom könnybe lábadt szemekkel. Boldog vagyok. Nagyon boldog. Ez igazán sokat jelent nekem! 

Leülök a fekete padra, kifújom a levegőt, és megkönnyebbülten figyelem Kornélt, ahogy felül a padra, kezeit pedig az asztalra támasztja. A nézőtéren ülő művészek ismét érdeklődve figyelnek. Ez annyira jó érzés, mikor így figyelnek minden mozdulatodat, minden hanglejtésed, minden érzésedet! 

Radnóti Miklós: Hetedik eclogamondja Kornél, mire kiráz a hideg. Úristen. Eszembe jut, hogy egész délelőtt csak arról beszéltünk én melyik verset mondjam majd, Kornél nem is említette mit fog szavalni. Legszívesebben odafutnék hozzá, szorosan magamhoz húznám, megsimítanám a haját, és megcsókolnám… A lepkéim ezerrel tombolnak a gyomromban, remegni kezd a kezem, és most mindennél jobban szeretem Kornélt. – Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. 

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését. 

Hatásszünetet tart, én izgatottan várom, hogy tovább mondja. Egész testemben érzem a… talán, amit Kornél, vagy amit Radnóti, nem tudom, de valamit érzek. 

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,halkan, szeretettel a hangjában, halvány mosollyal az arcán beszélt. Ahogy kimondta a ,,drága” szót, kirázott a hideg. Kornél valami eszméletlen… Szomorú arccal ül a padon, én pedig úgy érzem magam, mintha a koncentrációs táborba lennék, és magát, Radnótit látnám magam előtt. – megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. 

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, 

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. 

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? 

És aki jobbra nyöszörög, aki balra hever, hazatér-e? 

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? 

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, 

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, 

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; 

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s a posta se jön, köd száll le csupán a barakunkra. 

Egy meleg könnycsepp gördül le az arcomon, mire gyorsan letörlöm. Jézusom… Miért sírok most? Ez életem egyik legboldogabb napja. Nem tudom irányítani, Kornél szavait hallgatva még egy kövér könnycsepp folyik ki a szememből. Ahjj, Istenem! Ezt ne itt…

– … látod-e drága, suhognak az álmok, 

   horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. – Kornél oldalra pillant, lehajtja a fejét a padra. Kis idő múlva felemeli a fejét, majd a másik oldalra fordul, így engem is lát. Elmosolyodom. Felsóhajt, és úgy folytatja. – Csak én ülök ébren, 

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod 

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert 

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. 

Kiráz a hideg. Te jó ég… Kornél valami eszméletlen. Persze, ezt már rég tudtam, nem csak tehetséges, hanem emellett még vagy ezer jó tulajdonságát fel tudnám sorolni. Azonban, így, ahogy a szemembe nézett, és kimondta a vers utolsó sorait… Mintha, de csak mintha, nekem szánta volna. Nem tudom, lehet hülyeség, de úgy éreztem, hogy arra gondolt, miközben ezt mondta, amire én. A csókra. A Hamlet előtt. A színpad mögött állva. Megzavar a csend, ami beállt a színházba. Kornél tanácstalanul ül a padon, Géza valamit odasúg a mellette ülő dramaturgnak, aki bólogatni kezd, majd ő is súg valamit Gézának, így köztük kialakul egy kis diskurzus. Az igazgatónő és Márk Kornélt nézik, úgy látom, mintha még pislogni sem pislognának, nagyon a vers hatása alatt vannak. Gondolom, megtöröm ezt a csendet, és tapsolni kezdek. Kornél hálásan rám mosolyog. Visszamosolygok rá. Alig várom, hogy megmondhassam neki, hogy imádtam az előadását. Mindenki más is tapsolni kezd, sőt Márkék fel is állnak. Géza vigyorogva fordul feléjük, majd ő is feltápászkodik, és tapsolni kezd. Kornél zavartan beletúr a hajába, majd boldogan elneveti magát. Én is folyamatosan mosolyogva nézem. 

– Gratulálok, Kornél! Komolyan… hihetetlen vagy- feleli Géza, azzal elneveti magát. – Szerintem még én sem tudnám így elmondani. 

Kornél mosolyogva biccent. 

– Cili, mindenképpen oda kell nekik adnunk a szerepet!- mondja az igazgatót nézve. A szám elé kapom a kezemet. Úristen! Ez most tényleg megtörténik velünk? Kábán nézek magam elé, közben képtelen vagyok levakarni a vigyort az arcomról. A fülemben dobogó vértől nem is hallom a többiek véleményét Kornélról. Mire feleszmélek, már Márk beszél. 

– … egyébként én is nagyon szeretem Radnóti költészetét, és most tudom, hogy ismétlem magamat, de szerintem hozzád is nagyon illik ez az ekloga. Dalmával tényleg királyak vagytok! Még egy kicsit irigykedem is- nevet. Én is felnevetek. 

– Pedig szerintem nincs okod az irigykedésre- mondom, mire mindenki elmosolyodik. 

– Köszönöm szépen!- vigyorog Kornél. 

– Nos, akkor mi köszönjük, hogy eljöttetek! Megérte, mert most már nem csak én gondolom úgy, hogy nektek kell megkapni a szerepet. Jövő héten lesz az olvasópróba, pontosan nem tudom még mikor, majd megbeszéljük. Megvan a számotok, szóval majd telefonálok- szólal meg Cecília. Kifolynak az örömkönnyek a szememből, mosolyogva letörlöm őket. A nő is észreveszi, mert mosolyogva néz rám. – Jaj, Dalma! Remélem nagyon örülsz! 

– Hát úgy tűnik- felelem a könnyeimet nyelve. Kornél mosolyogva néz, mire én is rá mosolygok. Ezek a pillanatok, mikor rám mosolyog szerintem örökre beleégnek az emlékezetembe, az összesre tisztán emlékszem. 

Szép lassan mindenki elindul valamerre, Kornéllal illedelmesen elköszönünk mindenkitől. Kicsit félve megkérdezem az éppen színpadra tartó Cecíliától. 

– Maradhatok még egy kicsit körül nézni?

– Persze, én is itt leszek még!- mondja mosolyogva. 

– Köszönöm- biccentek. 

– Gratulálok nektek még egyszer!- azzal kimegy a helyiségből. 

– Úristen, úristen, Kornél! Én nagyon boldog vagyok!- kiáltok fel mosolyogva, és hirtelen felindulásból Kornél nyakába kulcsolom a kezeimet, és megölelem. Viszonozza az ölelést, mire a gyomromban felélednek a lepkék. Izzadni kezd a tenyerem. Nagyon jó így. 

– Jövő héten jövünk egy olvasópróbára. Ez hihetetlen!- nevet fel. Ismét, ha nem ismerném, nem mondanám meg Kornélról, hogy boldog. Ha jól szemügyre vesszük a szeme boldogan csillog, és nem tudom… Ahogy rám néz… A tekintete tele van szeretettel. Jézusom, tényleg… Elvörösödöm, és gyorsan elkapom a pillantásomat Kornélról. – Mi az?

– Semmi- motyogom rákvörös fejjel.

– Most mi bajod?- nevet fel. 

– Semmi, hagyjál- az arcomat a kezeimbe temetem. Kornél szeret? Igen, különben nem nézne így rám. Te. Jó. Ég. Kornél szeret!

– Dalma!- kiált fel nevetve. – Mi bajod van? 

– Minden oké- felelem, és végre a szemébe nézek. Megremeg a gyomrom. 

– Tiszta vörös a fejed- mondja. 

– Ja, tudom, néha szokott- legyintek. – Na, én most szemügyre veszem ezt a színházat… Neked szimpatikusak a dolgozók? 

– Tudom, észrevettem- biccent. 

– Mi?

– Sokszor elvörösödsz- feleli. Ismét elvörösödöm. – Most is. 

– Jó, hagyjál már!- kiáltok fel. 

– Én hagylak- válaszolja széttárt karokkal.  – Na, nézz körül, én addig leülök ide. 

Már vagy 1 órája megyek végig a nézőtéren, vagy ülök le a páholyba, és nézem Kornélt, ahogy unottan ül a színpadon. 

– Nem hiszem el, hogy téged nem érdekel!- kiáltom, és a karzatra támasztom a kezeimet. 

– Innen is jól látom, nem érdekel minden porszem a székek közepén- feleli. 

– Haha- forgatom a szemeimet, majd boldogan fordulok körbe. – Ez annyira jó! Itt szeretnék élni! 

– Hát, amennyi pénzünk van, lehet az lesz a vége, hogy itt fogunk- biccent, majd egyszerre jut eszünkbe egy apróság, amit elfelejtettünk. 

– A PÉNZ!- kiáltunk fel egyszerre. 

 

10 percen belül már Kornél kocsijában száguldunk a Zrínyi utcába. 

– Szia, apa! Most megyek, kábé 7-8 perc és ott vagyok- mondja hangosan a telefonba, amit bluetooth-szal rácsatlakoztattunk a kocsi hangszórójára, így Kornél apjának hangja betölti a kocsit. 

– Kornél, most nem lesz jó. 

– Mi? Mi az, hogy nem jó?!- üvölt fel idegesen. Hirtelen rányom a fékre, így kicsit előreborul az autó. Egy kisebb szívrohammal nézek Kornélra. – Bocs. 

– Az, hogy már nem vagyok a Zrínyi utcába- válaszolja. 

– Akkor hol vagy? Odamegyek. 

– Nem akarom, hogy idegyere. Holnap beszéljük meg újra. Mi volt a színházba?

– BASSZA MEG!- ordít fel Kornél, engem kiráz a hideg. Kinyomja a telefont. Rátapos a gázra, ezerrel száguldunk az úttesten, többen is dudálnak ránk. 

– Kornél, kicsit lassíts le!- mondom. Engedelmeskedik, mire megnyugszom. Nem akarok megint veszekedni vele. 

– Érted, ennek egy napra nem elég egy nő! Már máshol kúr meg valakit- kiabál. Lesütöm a szemeimet. – Zrínyi utcai után gyorsan átugrott valahova máshova, aztán meg hazamegy anyámhoz részegen, és csodálkozunk, hogy ő meg ilyen elviselhetetlen. Beszarok, ez a családom! Tessék! 

Nem mondok semmit. Kornél hazafelé veszi az irányt. Csendben ülünk, ő viszont vibrál az idegességtől. 

– Nem is vezethetnék, remélem mindjárt jön a rendőr, aztán fizethetünk a semminkből- felnevet. Nagyot sóhajtok. 

– Csaknem- válaszolom. 

– Hazaérünk, úgy be fogok basz…

– Kornél!- vágok közbe. – Ezt ne otthon! Légy szíves, ne otthon! 

– Az az én lakásom- vágja rá. Beharapom a számat, könnyek szurkálják a szememet. 

– Tudom- mondom halkan. 

– Te csak lakó vagy, még fizetni sem fizetsz, úgyhogy kuss- válaszolja durván. Meghökkenek. Micsoda? Kikerekedett szemekkel nézek magam elé. Kornél tényleg ezt mondta? 

Az ablakon bámulok kifelé, és imádkozom, hogy minél előbb hazaérjünk. Amint Kornél behajt a romos társasház udvarába, kipattanok a kocsiból. Kiviharzok az udvarból, és könnyáztatta arccal rohanok az utcán. Pár méter után már sajog a bokám, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Érzem magamon a járókelők pillantását, ráadásul kabátot sem hoztam magammal, és fázom is. Nem hiszem el, hogy Kornél így beszélt velem. Képes volt ilyen durván kiabálni? Nagyon megbántott… Minden dolog, ami bánt vagy éppen fájdalmat okoz a fejemben van. A könnycseppek csak úgy özönlenek a szememből. 

 

Mire végre odaérek az egyetemhez, már feltörte a cipő a lábamat, fáj a fejem, ráz a hideg. És borzasztóan érzem magamat. Rohadt szarul vagyok. Hál’ Istennek, mint ahogy terveztem, nyitva az egyetem. Sírva lépek be az ajtón, nem érdekel, hogy a portás kiguvadt szemekkel néz. Biztos felismert, ezért nem kérdez semmit, csak bámul. Legszívesebben beverném a fejét az előtte levő üvegbe… Jézusom. Mi van velem? Ilyen gondolataim csak azután a bizonyos szakítás után voltak. Ne, ne, ne, ne! Nem akarom, hogy minden olyan legyen, mint akkor! Fájó lábakkal lehanyatlok a zeneterem előtt a földre. Felhúzom a térdeimet, jelenleg azt is leszarom, hogy szoknyába vagyok. Próbálok nem hangosan zokogni, de nehezemre esik, úgyhogy sírok, ahogy tudok. A gondolatok, amik cikáznak a fejemben, a régik. Mi értelme van az életemnek?- kérdezem magamtól, sok idő után újra. Jobb lenne, ha meghalnék. Pénzem sincs, legjobb barátnőm sincs, Kornélom sincs. Eddig sem volt, te hülye- gondolom. De eddig legalább kedves volt, és kezdtem azt is elhinni, hogy szeret. De ez a reggeli és az előbbi Kornél valami borzasztó. Ha csak arra gondolok, ismét sírni kezdek. Szánalmasan festhetek, így erőt veszek magamon, feltápászkodom, és benyitok a terembe. Megtörlöm az arcomat, gondolom a sminkem teljesen szétfolyt. Valahogy még mindig nem jönnek a pozítiv gondolataim. Hiába gondolok a ma délutánra, nem leszek jobban. Leülök a zongora elé. Végig simítok a ruhámon. Felhajtom a billentyű fedelét, és leütöm az egyik billentyűt. Magam mellé veszem a másik kezemet, ráhelyezem az ujjaimat a billenytűkre, és játszani kezdek. Fogalmam sincs, hogy jó-e, pontosan azt sem tudom, melyik dalt játszom. De nem is érdekel. Minél több hang hallatszódik, minél többször ütöm le a fehér és fekete billenytűket, egyre jobban kezdem magam érezni. Nem tudom, mióta ülök itt. Mivel jót tesz a zongorázás, egy nyújtózkodás után folytatom. 

Egy halk kopogás zökkent ki. Idegesen nézek az ajtó irányába. Ahogy meglátom Kornélt, megremeg a gyomrom. Csapzottan, vörös szemekkel, a kabátommal a kezébe áll. Sírni tudnék. Visszafordítom a fejem a zongorához. 

– Már másodszorra csinálod ezt- szólal meg. – Másodszorra hagysz ott, mint egy rakás szart. Megértem, hogy az vagyok, de ne hagyj el… Kérlek… 

– Kornél, fejezd be!- kiáltom. Gombóc keletkezik a torkomba. A hülye dumájától sírni tudnék. – Hagyjál békén, kérlek. 

– Gyere haza, már fél kilenc van- mondja. – Itt vagy már több, mint három órája. 

– És mit csináljak a lakásodba?! Nézzem, ahogy berúgsz, ahogy üvöltözöl, és velem is kiabálsz?- csattanok fel. – Egész délelőtt azt néztem, és hallgattam, ahogy megőrülsz! Nem csak fájdalmas, hanem már kurva idegesítő is volt!

– Jaj, ne! Ne káromkodj! Sose szoktál!

– LESZAROM! KURVÁRA NEM ÉRDEKEL! TE SEM SZOKTÁL ILYENEKET CSINÁLNI!- ordítom magamból kikelve, majd legördül egy könnycsepp az arcomon. A szám elé kapom a kezemet, és újra sírni kezdek. 

Kis idő múlva Kornél lép mellém, rám teszi a kabátomat, átkarolja a vállaimat, a másik kezével a combomat fogja meg, és felemel. Zavarba ejtően közel van hozzám az arca, legszívesebben lesmárolnám… Fejezd be!- kiáltom magamban. Szomorúan csillog a szeme.  Sírt? Istenem, ne… Úgy érzem, mindjárt kiszakad a lelkem. Lehunyom a szemeimet. 

– Na, kérlek fejezd be a sírást, nem bírom nézni!- mondja, miután betett a kocsijába, és leült a volánhoz. – Sajnálom, Dalma! Mindent, amit mondtam. Az egész rohadt napot sajnálom… Egy seggfej vagyok. Bocsánat. Csúnyán beszéltem veled, bunkó voltam, megbántottalak… Bocsáss meg, kérlek! 

– Szeretlek- szólalok meg. Amint kimondom, szorosan lehunyom a szemeimet. Normális vagyok én?! Lefolyik egy újabb könnycsepp az arcomon. 

– Én is szeretlek- mondja Kornél, mire kipattannak a szemeim. Rá nézek. Vérágas szemekkel elmosolyodik. – Szeretlek és sajnálom. 

– Szeretlek- mondom újra, közel hajolok hozzá, és megcsókolom. Hirtelen minden fájdalmam elmúlik, megszűnik létezni a világ, csak Kornélra koncentrálok. A gyomromban ezerrel tombolnak a lepkék, az a bizonyos érzés most egymás után háromszor fut át rajtam, és olyan szépnek találok most mindent. Nagyszerű az élet. Szar, de ugyanakkor nagyszerű is. 

László Zsófia Anna az Irodalmi Rádió szerzője. László Zsófia Anna vagyok, tizennégy éves. Zalaegerszegen élek. Az első novellámat…