Végigdűlök a priccsen. Olyan jó idebenn, a bunkerban. Csend van. Ólmos fáradság kúszik végig az ereimben, érzem, szinte zsibbad a lábam, a karom. Lehunyom a szememet. Zsong körülöttem a világ. Meg kellene vakarózni. Biztosan megint tetves vagyok. Nem csodálom. Tíz napja vagyunk kinn a tűzvonalban, és még a csizma se volt le a lábamról.
Csend van az arcvonalon. Vihar előtti csend. Délelőtt megint harsogott az oroszok hangszórója a domb mögül:
– …Magyar honvédek! Ne harcoljatok Hitler oldalán. Álljatok át a Vörös Hadsereghez…!
Úgy érzem, nemsokára aludni fogok. Hosszú volt a szolgálat. Nyílik a bunkerajtó és betódul a hideg. Fázósan összehúzódom a köpenyem alatt. A nyurga Kézi bújik be. Kezében levelek.
– A fene egye meg ezt a hideget! Bele lehet dögleni – morogja.
Úgy néz ki, akár egy Mikulás. Szakállába beleragadt a jeges hó.
– Nekem nincs levelem? – kérdem.
– Nincs.
Ez fáj. Olyan nagyon régen kaptam már Matildtól levelet…
Kézi odaül a kis vaskályhához és fázósan melengeti a kezét. Kinyitja a kályhaajtót.
Őrült táncot járnak a lángok a bunker falán. Jó nézni a tüzet. Megnyugtatja, enyhe zsongásba ringatja az embert.
Csend van. Teljes csend. Olyan, mintha béke lenne. Igazi béke. Most minden olyan, mintha otthon lennék egy boros pincében. Ropog a tűz, az asztalon házikolbász, szalonna, fehér kenyér és egy kancsóban jó homoki bor, kicsit savas, kicsit kesernyés, de bor…
…De itt nincs házikolbász, szalonna, fehér kenyér, bor. Csak rum. Az is roham előtt. Hogy részeg legyen az ember, hogy állat legyen az ember, hogy ölni tudjon az ember… Nekem szerencsém volt. Megúsztam mindkét rohamot. Érdekes. Nem féltem, pedig ott kelepelt tőlem húsz méterre az orosz géppuska. És amikor a kis Csízi mellőlem behajította a kézigránátot az árokba, egy pillanatra rám nézett a kezelő. Nagy, szőke gyerek volt, talán húsz éves. Aztán egy robbanás, és a géppuska elhallgatott. Nem én öltem meg. És mégis… szinte érzem, hogy csepeg a vér a kezemről… Bolondság… bolondság… Aludni, aludni, aludni… Kint a harmincfokos hidegben majdnem leragadt a szemem, és idebenn a melegben meg csak gondolkodom, kavarog a fejemben a sok emlék.
A nyurga Kézi már alszik a kályha mellett. Nagy, ormótlan csizmás lábát szétlökte, hátát nekitámasztotta a deszkának és tátott szájjal horkol.
…Olyan jó volna otthon lenni. Matild mellett lenni. Andriska mellett lenni. Andriska a kisfiam. Három éves volt, amikor eljöttem…A nyáron összeszedett egy csomó katicabogarat. Sírt, amikor sorra elrepültek a kis kezéből. Csak akkor nyugodott meg, amikor énekelni kezdtem neki:
…Katicabogárka,
szállj fel az égbe…
Amikor a frontra jöttem, a búcsúzáskor nem akart leszállni a nyakamból. Folyton csak azt ismételgette, hogy vigyek neki katicabogarat. Sokat. Sírtunk. Matild is, én is. Mi ketten tudjuk, amit ő még nem, hogy innen sokan nem mennek haza. Vajon én hazamegyek…?
Nyílik az ajtó. Kilátok. Odakünn hóvihar tombol. S az őrült vihar egy pillanatra szinte beözönlik a nyitott ajtón. Kifújja a meleget.
– Csukd már be azt a nyavalyás ajtót! – Ez én voltam. Megszólaltam. Úgy érzem, hogy szinte szentségtörést követtem el.
Ketten bújnak be. Korom és Hegedüs. Megtelik velük a bunker. Korom megtörten, kimerülten zuhan végig az egyik priccsen. Egy-két pillanat múlva felül. A szája reszket.
– Nem bírom tovább! – nyögi – Az éjszaka átszököm. Én nem akarok megdögleni…
és felcsuklik belőle a zokogás. Szegény gyerek nagyon kimerült.
– Ki jön velem? – ugrik fel. Kérdése szinte mellbe talál. Felülök.
Hegedüs bólint.
– Nekem is elég volt. Nem fognak odaát megenni minket. Ott legalább nem fagyunk meg, nem döglünk éhen. Közben a nyurga Kézi is felébred. Sóhajt egyet.
– Holnap talán már hiába várnak otthon levelet…
Milyen igaza van – gondolom.
– Te nem jössz? – szegezi nekem valamelyik a kérdést. Csend van. Nem felelek. Fejem lehajtom, a gondolatok körtáncot járnak az agyamban.
– Talán…
Korom nekem ugrik. Megfogja mellemen a zubbonyt. Két szeméből valóságos őrület sugárzik felém.
– Be akarsz köpni? El akarsz árulni?…
A rohamkés már a kezében van. De én nem félek tőle. Nyugodtan a szemébe nézek.
– Ülj le Laci. Nyugodj meg. Nem árullak el benneteket. Ne félj.
Hegedüs is próbálja leültetni. Hiába minden erőlködése. Korom reszket és sziszegi:
– Esküdj! Esküdj! Esküdj arra, ami a legszentebb neked!
Már tudom, hogy mit fogok mondani.
– Jó. Esküszöm! Esküszöm nektek, hogy nem leszek áruló. Esküszöm Andriskára. A fiamra. A fiam életére.
Úgy látom, ez valamennyire megnyugtatta. Leül.
– Figyeljetek! Négykor én megyek ki őrségbe. Felőlem mehettek. Jobbról vigyázzatok. A második szakasznak nagyon jó a lövősávja. Ha észrevesz, az őr könnyen lelőhet benneteket. –ezt én mondtam. Már nem csodálkozok magamon. Megnézem az órámat. Már elmúlt három. Kézi tesz a tűzre. Körülnézek. Korom szótlanul ül, szeme nyitva, görcsösen hipnotizálja a lámpát. Hegedüs szeme le van csukva, de nem alszik. Behúzódott a sarokba, kezén ideges remegések futnak végig.
Kézi most ült le. Egykedvűen bámul a földre. Rágyújtanék, de már nincs cigarettám.
Semmi sincs. Csak éhség, hideg, halál. Sok, sok halál… El kellene menekülni előlük… látom, amint belesnek a bunkerba… vigyorognak…ah… bolondság… rémeket látok. Úgy látszik, kicsit én is kikészültem… álmosodom… érzem, most el fogok aludni…
…Nagy, nagy csend van… olyan csend, mint a sírban… még a tömegsírban is csend van… pedig ott sokan vannak… nagyon sokan… még földet sem löknek rájuk eleget…egy csizma, egy kéz ki-kikandikál a fagyos föld, meg a hó alól… mint valami felkiáltójel… vagy egy csupasz madárijesztő… homályos emlékek… Matild arca… Andriska… talán álmodom… nagy-nagy sűrű homály… és Andriska… mint egy fényes csillag…gyűjti a katicabogarakat… már tele van vele az egész bunker… piros katicabogarakkal… minden piros… vérpiros… minden véres… vértenger hullámzik körülöttem… Andriska eltűnik… Matild is… elmerülnek a vérben…
Valami hűvös csapja meg az arcomat. Fogas hadnagy lép be.
– Ki a soros őr? – Mint a puskalövés, úgy csattan a hangja.
– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, én! – és katonásan összecsapom a bokámat.
– Na, mozgás gyorsan! Kifelé!
– Igenis!
– Aztán el ne aludj te tetves álmodozó, mert megdöglesz a kezem között!
– Igenis! – Lám, ez a Fogas még itt se fél. Pedig tudja, hogy mindenki gyűlöli.
Gyorsan felveszem a köpenyem, derékszíjam, élesre töltöm a puskát.
– Még mindig itt vagy? Mars ki! Marha!
– Igenis!
Már az ajtóban állok. Tisztelgek. Ki akarok lépni. Pillantásom találkozik a Koroméval. Iszonyú tűz sugárzik a szeméből.
– Zoli, maradj egy pillanatra – mondja. Hangja remeg az idegességtől. Feláll.
– Mit mondott, hadnagy úr? Ki a marha itt? – Arca vészesen nyugodt, remegő keze a rohamkés markolatán. Fogas is észreveszi. Hátralép a bunker falához és felcsattan a hangja:
– Ezért a viselkedésért hadbíróság előtt fogsz felelni!
– De te, te disznó, te még ott sem! Itt öllek meg a fél szakaszért, azokért, akiket a halálba küldtél, hogy hadnagy lehess. Nem főhadnagy leszel, csak hulla. Akár a többi!
Fogas a pisztolya után kap, de lőni már nincs ideje. Hegedüs kiüti a kezéből.
– Átkozott disz…
– Korom ne! Ne csináld!!
Hiába ordítottam. Fogas féloldalt fekszik a földön. Az egyik lába alátört, feje furcsán hátracsuklik. Kezével a bunker földjébe markol, a melléből patakzik a vér…
Meghalt. Egy, két vonaglás és vége. Korom melléhajítja a rohamkést. Hangja tompa.
– Ennyivel tartoztam Csízinek, meg a többieknek. Már nem csak ők halottak.
– Most mi lesz? – kérdi Kézi.
– Semmi. Átszökünk! – felel Hegedüs.
Korom felveszi a puskáját. Csattan a zár. Csőretölt.
– Gyerünk.
– Várjatok! Elküldöm az őrt aludni. Úgyis én vagyok a soros. – mondom, és kilépek a bunkerból. Helyemre betódul a kavargó hó. Végigsietek a kanyargós lövészárokban. Nincs sötét. Világit a hó. Kertes Peti állig beburkolózva áll a géppuska mellett. Szundikál.
– Mi újság? – kérdem.
– Semmi. Nagy a csend. – feleli.
– Menj aludni, Peti.
– Szervusz.
– Szervusz.
Újra csend van. Csak a szél fütyül. Visszamegyek a bunkerhez.
– Jöhettek. Csend van a vonalon. Az akácos mellett végigmegyünk. A dombig van kétszáz méter. Ha ezt a kétszáz métert megússzuk nem lesz semmi baj. A domb mögött már az oroszok vannak.
Csak most veszem észre, hogy átvettem a parancsnokságot.
– Kézi megy elöl. Ha átjut, akkor Hegedüs, azután Korom, végül én. A dombon túl találkozunk. Menj Bandi!
Kezet nyújt. Megszorítom.
– Isten veled. Szerencsés utat.
Indul. Óvatosan lopakodik az akácos mellett. Mire másodszor odanézek, már a tisztáshoz ért. Csak ezt a kétszáz métert ússza meg. Remekül szökell ez a fiú. Már biztos, hogy átér. Eltűnt a domb mögött. Nem vették észre. Csend van.
– Indulj Hegedüs!
Már őt nem figyelem. Matildra gondolok. Ott állt az állomáson. Bal kezén ült Andriska, jobb kezében zsebkendő volt. És integetett vele. Vizes volt a zsebkendő, és a szeme vörösre volt sírva. Mikor Andriskára nézett, mosolygott, mikor rám, akkor is. Csak akkor patakzott a könny a szeméből.
Korom oldalba lök,
– Na, szervusz!
– Sok szerencsét! – mondom gépiesen, és megint hazagondolok. Andriskára. Most biztosan alszik. És álmodik. Katicabogarakról, fehér hóról, meg mindenről…
Én is elindulok. Lassan, zajtalanul. Vajon hová? Óvatosan kerülgetem a drótakadályokat. Jól ismerem a terepet. Milyen világos van. Világit a hó. Mennyi ideje megyek? Talán öt perce… de fél órának tűnik. Megállt az idő. Hátam mögött az arcvonal halálos csendben alszik. Szinte hallom, hogy szuszognak a katonák. És álmodnak. Az otthonról, a családról, a békéről… Nemsokára kiérek az erdőből. Utána szökellni kell. Mert lelőnek, mint egy kutyát. Jobbról, vagy kétszáz méterre innen ott van a géppuska mögött a figyelő őr. Szinte a hátamon érzem a lélegzetét.
Szökök. Igen. A halál elől, amelyik belesett a bunker ajtaján. Szökök, mert én élni akarok… Vége a kiserdőnek. Most kell vigyázni. Futni kezdek. Le kellene feküdni egy pillanatra. De nem. Nem szabad. Minél hamarabb át kell érni. Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban… Kitátom a számat, mert nem kapok levegőt… Valami abroncs szorítja össze a tüdőmet… A szél belevág az arcomba. Át kell jutni… át kell jutni… át kell jutni… Még száz méter… Megbotlok a hóban… Gyorsabban…gyorsabban… Még nyolcvan méter… Át kell jutni… át kell…
Jobbról felugat a géppuska… mérges kis darazsak zúgnak el a fülem mellett… jobbról szúrás… még egy… még egy…Le kell feküdni… Milyen fehér a hó… vakító… fehér…
Csend van… most fel kellene állni… elszaladni a domb mögé… ott vár Korom, Hegedüs meg Kézi… Menni… menni… menni… minek?… Jó itt feküdni… Csönd van… De én élni akarok… élni. Felkelek… szúr az oldalam… nagyon fáj… meleg… mi ez?… Eltaláltak! Futni… futni… nem bírok… megint darazsak… szúrnak, csípnek… megint hó… még mindig zümmögnek… mint a katicabogarak… Andriska katicabogarai… fehér hó… piros… sok-sok katicabogár… a havon körülöttem… katicabogárka, szállj fel az égbe… össze kellene szedni… hazavinni Andriskának… piros katicabogarak… olyan nehéz a fejem… minden nehéz… mozdulnék… minek… nyüzsögnek… a fejemben… mindenütt… katicabogár… Andriskáé… hoztam neked… nézd… sok… sok… katicabogár… énekelj kicsi Andris… a hóban a piros… katicabogár… tied… játszani hoztam… vidd… neked adom… katica… sok…sok… katica… a tied… kisfiam… kicsikém… kicsi… fiam…
Még összerázkódott, megpróbált felemelkedni,de visszahanyatlott és megfeszült, mint a kifeszített íj.

Papp András az Irodalmi Rádió legjobb szerzője 2007. cím birtokosa. "Születtem 1938-ban Nyíregyházán. Édesanyám cseléd volt, édesapám kőműves,…