(Egy bányász emlékére)

Jaj! Láttalak!
Szívemből próbállak
kiűzni,
de agyam, e kemény föveny,
mint évezredek lábnyomát megőrző,
megkövesedett mocsári iszap,
őrzi emlékedet.

Jaj! Láttalak!
Láttalak élőhalottként vergődni
filléres lepedőn,
szűkölve, vonyítva, reszketve,
félni a haláltól öntudatlanul,
élni tudó világunktól elzárva,
és mégis élni akarva.

Jaj! Láttalak!
Láttalak két deszka közé beszorítva,
és mintha már fölötted is
deszkaboltozat volna.

Jaj! Láttalak!
Láttalak, mint eldobott,
kiszolgált rongycsomó,
s már lábad is ette a rák.

Szemed kékjéből hol van az élet?
Szád pirosából hol van a szó?
Karod izmaiból hol van az erő?
Szürke hajadból hol van a szín?
Ajkadról hová hullanak értelmetlen szavak?
Mit látsz a világból?
A tavaszi fényözönből?
Mit hallasz rideg kórtermek kongásából?
Mi maradt gürcös, robotos,
keményre szabott életedből?
Jaj! Láttalak!
Láttalak, és betöltött engem a tűz.
Látomásomban hosszú sorban
szőke és fekete asszonyok,
szőke és fekete férfiak,
szőke és fekete gyermekek,
holthalvány asszonyok,
holthalvány férfiak,
holthalvány gyermekek
vonultak szembe velem,
fűztek szemük szuronyára,
üres szemük szuronyára,
zártak be üres koponyába,
fekete, démoni koponyába,
fontak keresztül csontváz karokkal,
őröltek porrá,
örökös humusszá
az idők malmain.

Jaj! Láttalak!
Láttalak, és te nem láttál!
Csak néztél,
és pupillád feketéjében
őrjöngött a kín.
A fájdalom vasmarka
derékszögbe görbítette tested,
s vonagló őrület rezgett az arcodon.
És mint elszálló cigarettafüst,
a sok csirkecombbal tömött
közönyös arc között,
a hörgésed az űr,
az embert kitöltő közönyös űr
martaléka lett.

Jaj! Láttalak!
Láttalak, és elrohantam.
Elrohantam, de nem tudom hová.
Csak mentem, mint bunkóval megütött bika.
Szemem vörösbe, vörösbe, kékbe,
szemem sárgába, zöldbe,
szürkébe, feketébe…
Csak mentem.
És céltalan célomhoz érve,
legényes, bicskás tivornyáink
csendes tanújában,
Vass kocsmájában
holtrészegre ittam magam.
És mint felakadt hanglemeztű,
folyton azt mondogattam:
Úristen! Ennyi az élet?
Úristen! Ez az élet? Ez a lét?
Ez a lét, és ez a nemlét?

Jaj! Láttalak!
Láttalak és azt mondtam:
hát üssenek agyon!
Mert nekünk nincs a morfium káprázata,
kínjaid mi, kik még élünk,
már mi sem bírjuk viselni tovább.
Jaj! Hát halj!
Halj meg, hogy bennünk
tovább élhessen az emlékezet.
Tovább élhessen szemed mosolya,
szád nevetése,
izgatott hangod percegése,
derékroppantó baráti ölelésed,
simogató lapátnyi tenyered,
tovább élhessen az emléked.

Jaj! Ne halj!
Élj! Gyógyulj! Remélj! Szeress!
Akard az életet!

Józanul – tudom –
hiába mondom.
Elvisz a rák.
De a mi lelkünkben,
és gyermekeidben
élj még sokáig!
Élj tovább!

Epilógus.
(Két nap múlva,
csendesen mormolva.)

Lám, oda jutottál,
ahová mi csak készülünk,
lám, már túl vagy azon,
amiért mi még élünk.

Mi őrzünk.
Őrzünk, mert voltál barát,
voltál ember,
voltál szavát,
ígéretét nem feledő testvér.
Kenyered volt az a kenyér,
melyből mindannyian ettünk.
S mert szerettünk,
megmaradsz szívünkben,
agyunkban, emlékeinkben.
Megőrzünk dolgos hétköznapjainkban
annak, aki voltál,
akinek megmaradni
ma nagyon nehéz:
megőrzünk embernek.

Jaj! Láttalak!
Láttalak utószor!
Meggyötört, szenvedő,
borostás arcodat,
utolsó, elbukott harcodat
nem felejtem el soha.
Szívemben őrizlek,
mint oltár előtti örök lángot,
mert voltál,
mert vagyok,
mert én is oda tartok:
az örök csendbe,
az örök békébe…

…és érted
imádkozom.

Papp András az Irodalmi Rádió legjobb szerzője 2007. cím birtokosa. "Születtem 1938-ban Nyíregyházán. Édesanyám cseléd volt, édesapám kőműves,…