A koronavírusról – kicsit másképp

Miről is szólhat ma egy írás, – mint minden más is mostanság – mint a koronavírusról. Arról a betegségről, amely a szemünk előtt terebélyesedett pandémiává, világjárvánnyá. Amely minden kontinensen megkeseríti az emberek életét, nem kevés szomorúságot, tragédiát, gyászt, okozva családok tízezreinek. Amelyről nem sokat tudunk, de azt biztosan, hogy alattomos, s hogy képes ölni. Akkor és ott, ahol, és amikor nem számítanak rá, de legnagyobb valószínűséggel azok között arat, akikre a társadalomnak a legnagyobb szüksége van a továbbéléshez. A bölcsességükre, a tapasztalatukra, a tudásukra, a higgadtságukra, a kitartásukra. Igen az idősekről van szó. Hogy hogyan s főleg, hogy miért „kapta meg” a Föld ezt a járványt, arról sokan és sokféle módon nyilatkoztak már. Én csak annyit emelnék ki: nem hiszem, hogy véletlenül, s nem gondolnám, hogy egy ilyen szupervírus magától fejlődne ki az evolúció természetes folyamataként.
Munka ügyben kénytelen kelletlen járva a vidéket, egyre másra s főként egyre gyakrabban hangzik el: már megint a pestiekkel van a baj. S a számok tükrében (Budapesten van a fertőzöttek 60 %-a) elég nehéz cáfolni ezt az állítást. Persze mindenki tudja, ismeri a demográfiai adatokat, az is köztudomású, hogy a fővárosban viszonylag kis területen sokan zsúfolódnak össze, s az sem mentség, ha hozzátesszük: a megoldás is innen fog érkezni. Én ilyenkor csak annyit szoktam megjegyezni vidéki barátaimnak, ismerőseimnek, beszélgetőtársaimnak: „Azért tessék elhinni, ott is vannak jó emberek.”
Home office. Divatos kifejezés, szó szerint otthoni munkavégzést jelent. Mostanság mindenhonnan ez ömlik. Erre ösztökélik a munkáltatót – aki hajlik is rá – s ezt várják el a munkavállalótól is. Persze itt alapvetően irodai munkáról van szó. Hiszen a gazda eddig is a földjén és a jószágai körül, az otthona közelében végezte munkáját. Mindenki menjen haza, vigye magával a számítógépét – manapság a munkáknak, mint tevékenységnek jó része már úgyis ennek az eszköznek a használatával zajlik – és végezze el otthon azt, amit egyébként a munkahelyén kellene. Ugyanúgy, ugyanolyan jól, és ugyanannyi idő alatt. Egyszóval ugyanolyan hatékonysággal. Beismerem, egészen biztosan van számtalan olyan munka, munkakör, munkahely ahol ez megoldható, de az is egészen biztos, hogy messze nem mindenhol. Igaz, sok mindent el lehet otthonról intézni. Lehet levelezni, táblázatot készíteni, megbeszélni, de hogy mindez ugyanolyan lenne? S főleg ugyanolyan hatékony? Ezt erősen kétlem. Egyszerűen azért, mert a munkavállalónak nem áll a rendelkezésre az az ingerszegény környezet, s az a háttér, ami egy munkahelyen természetes. Mert a munkahely azért van, hogy ott minden erről szóljon. De otthon? Nagy baj lenne, ha otthon is minden a munkáról szólna! De ne gondoljuk, hogy nincs ennek jó oldala is! Például az együtt dolgozó férj és feleség, közös reggelije, a beszélgetős kerti kávézás, remek dolgok. Mint ahogy az is, hogy megismerjük egymás munkáját. Természetesen eddig sem volt titok előttem, hogy a feleségem mit dolgozik. Azt is tudtam, hogy hol, s nagyjából a mikéntet is el tudtam képzelni, hiszen ismerem a kollégái egy részét is. De ez a mostani helyzet, azért egészen más. Akarva akaratlan kollégák lettünk, mivel egy szobában, (esetünkben ez a nagyszobánk) egymás mellett dolgozunk hetek óta. Ami igaz az igaz……Feleséget, barátot maga választ az ember, családtagot, munkatársat pedig olyat kap, amilyen jut neki. Nos, a feleséggel nincs is baj, de munkatársnak nem biztos, hogy őt választanám – ha ebbe bármilyen beleszólásom lehetne. Szerencsére a békességre törekvés, a türelem, a szeretet ebben a helyzetben is sok mindent megold.
Azt mondják a szakemberek, hogy az ilyen hatalmas járványok, illetve a hosszas összezártság számos társadalmi változást eredményez. Így várhatóan emelkedni fog a válások és a gyermekszültések száma. Ez utóbbi, nem csak örvendetes, de gyönyörű válasz is lenne a pusztító vírusra. Mert – ahogy Ady mondja: „Az Élet él és élni akar.”
Természetesen mi is bespájzoltunk. Aztán elszégyelltem magam, hogy felültünk az ostoba riogatásnak, tömeghisztériának, de már késő volt, roskadásig pakoltuk a hűtőt és a kamrát nélkülözhetetlen, (vagy annak vélt) élelmiszerekkel. Aztán nem lett áruhiány. Továbbra is volt – lehetet volna – friss zöldséget, húst, és gyümölcsöt kapni a piacon, de a nagyáruházakból sem hiányzott semmi. Nos, pesti ember: itt a büntetésed. Vagy kidobálsz egy csomó drága ételt, alapanyagot, vagy főzöl és eszel! Jelentem: mi az utóbbit választottuk. S nem is volt olyan borzalmas, leszámítva a felszedett kilók leadásának elkövetkező gyötrelmeit. De mostanra helyreállt a rend. Annyi van itthon, amennyinek lennie kell, s ha hiányozna valami könnyedén pótolható a piacról. Köszönhetően azoknak, akik nem a híreket figyelték, nem akartak okosabbak és előrelátóbbak lenni mindenkinél, hanem egyszerűen csak végezték a munkájukat. Betakarítottak, állatot gondoztak, szállítottak, piacoznak.
Az idősebb olvasók talán még emlékeznek rá, hogy a Kádár-rendszer idején azzal csúfoltak (irigyeltek? ) minket, magyarokat, hogy a szocialista országok (értsd: diktatúrák) idején nálunk volt a legnagyobb a szabadság, az árubőség és a jólét, vagyis mi voltunk a legvidámabb barakk. A kép tehát egy képzeletbeli – szögesdróttal körülvett -„szocialista tábort” vizionál, ahol az országokat egy–egy barakk jeleníti meg, melyek közül a miénk volt a legvidámabb. Ami valljuk be szánalmas, ám másrészt hízelgő, de mindenek előtt igaz. A kádári diktatúra nem tudta megtörni az embereket, s nem tudta kiölni a szabadság, a tisztességes élet utáni vágyat, az egymás iránti tiszteletet, a család fontosságát és a gyermekek szeretetét, a hitet, a hazaszeretet, az összetartozás és magyarságunk felemelő érzését. Nos, az élet azóta sokat változott. Nincs már diktatúra, aki dolgozik szép, értelmes, tartalmas életet élhet, nem kell senkiknek egymás ellen acsarkodniuk, a gyermekek s a családok támogatása soha nem látott mértéket öltött, magyarnak lenni pedig határon innen és túl sem szégyen már. Így talán nem túlzó, ha megállapítjuk: közös európai hazánkban most mi lehetünk talán a legvidámabb kórterem?
Ahol van rossz, kell, hogy legyen jó is, az életünk már csak ilyen, ritkán csak feketék vagy fehérek a dolgok. Mert ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nem kevesen vannak, akik most a veszélyhelyzetben, az elzártságban döbbentek rá, hogy milyen fontos és értékes, ha jut az időnkből a szeretteinknek is. Milyen jó, hogy számottevően csökkent a kidobott élelmiszerek mennyisége. S talán sokan rájönnek arra, hogy meg kell becsülni a föld termését, sokak verejtékes munkájának eredményét. A kertvárosokat járva, pedig határozottan állítom: soha nem volt még Budapesten ennyi gondozott, szép kert, mint amennyit ez a vírusos tavasz hozott el a fővárosba.
Mit is mondhatunk hát? Bizakodunk és kicsi nehézkesen bár, kicsit döcögve, lavírozva a lehetőségek és a szükségszerűségek között, olykor zsörtölődve a megszorítások miatt és hiányolva szeretteink közelségét, de köszönjük szépen, összességében tulajdonképpen jól elvagyunk.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…