Balfácán a Parkolóházban

Amikor végeztünk a bevásárlóközpontban a beszerzéssel elindultam a -2-es parkoló szint felé, ahol az autót hagytam. Kiszállván a liftből először gondosan végigpillantottam a nagy teremgarázson, s megnyugvással állapítottam meg, hogy valóban ezen a szinten hagytam az autót. No, nem volt nehéz megtalálni, talán ha másik három parkolt még összesen rajta kívül.
Hát akkor vissza fizető automatához, aztán nyomás.
Mint egy szörny terpeszkedett a masina most is. Ezer különböző méretű, nagyságú és feliratú gonosz nyílással acsarkodott rám, amelyikek valamennyien bírnak valami eszement funkcióval. Ide papírt kell tenni, onnan elvenni, ide kártya, oda pénz, de külön apró és külön a papír, aztán blokk, bizonylat, leolvasás, képernyő – borzalom. Végre megtaláltam a blokk feliratot, így elkezdhettem a műveletet. Tudom, először oda kell neki tartani, akkor leolvassa a vonalkódot, majd megjelenik egy (hatalmas) összeg a képernyőn, azt bele kell tenni, erre kiad valami cetlit, meg egy másikat, de végül is – jó esetben – záros határidőn belül mindezek birtokában elhagyhatod a parkolóházat. Micsoda klassz, modern világ! (Régen, megálltunk a járda mellet, kiszálltunk és eloldalogtunk a dolgunkra. Ennyi volt. S mindezért senki emberfiának nem jutott volna eszébe pénzt kérni. ) A masina nem érzékelte a vonalkódot. Ja! Ha te egy ilyen ósdi, öreg masina vagy! Vagyis akkor ez nem a leolvasós fajta, ebbe be kell etetni a blokkot – tudatosodott bennem – ott feldolgozza magában, aztán kiadja miközben képernyő, összeg, fizetés stb, vagyis a szokásos. A tett halála a gondolat. (A közhiedelemmel ellentétben ezt nem Shakespeare mondta, hanem valami hasonlót Madách, viszont azt meg az Ember tragédiájában.) S ennek jegyében szépen bele is tápláltam a kis cetlimet. Kicsit nehezen ment, de ezek a gépek – a biztonság jegyében- már csak ilyenek. Várakozás. Semmi. Tovább. További semmi. S innen gyanús lett a dolog! Mert mi az, hogy blokk? Nekem mondjuk minden, ami kicsi, számok vannak rajta, és gépek adják vagy veszik, üzletházban, boltban, pályaudvaron, parkoló automatában, repülőtéren vagy mondjuk autópályán és még vagy ezer helyen, vagyis mindenhol. De neki vajon mit jelent a blokk? S ekkor rá kellett jönnöm, hogy nem ugyanaz a szövegértési hátterünk az már biztos. Tekintettel arra, hogy vélhetően ő blokként a fizetés után kiadott egyébként tök fölösleges kis fecnit érti. Na de akkor hová lett az én cetlim – fogalmazódott meg a szörnyű gyanú? S sajnos nem volt alaptalan. Én ugyanis szépen komótosan és akkurátusan, biztos kezekkel beletuszkoltam parkolási jegyemet, a fizető automata egyik egyáltalán pont nem arra való nyílásába. Ami, azon felül, hogy szerintem egy időre lényegileg – akaratomon kívül – használhatatlanná tette a berendezést, bár erről végül is nem volt alkalmam meggyőződni, jóllehet méltó elégtétel lett volna – mert, mint jeleztem szinte senki nem volt a parkolóban, másrészt azonban gyakorlatilag megfosztott a parkolójegyemtől egyszersmind a legális kihajtás gyakorlatilag egyetlen reális lehetőségétől. Hogy rohadnál meg! – volt az első gondolatom. (Nem, a filmjelenetekkel ellentétben nem rúgtam bele, noha mint lehetőséget egyáltalán nem vetettem el egyszer és mindenkorra s főleg nem véglegesen…. ) Na most mi a ragya legyen?
Szerintem nem én vagyok e városban az egyetlen, a parkolás útvesztőiben alulmaradt autós – amit azért némi örömmel nyugtáztam – tekintettel arra, hogy a gépen jól látható módon és helyen, kellően nagy betűkkel (lásd idősebb autóstársak optikai specifikumai) van egy felirat: Segítség és egy telefonszám. S meg vagyok róla győződve, hogy ezt nem más okból tették oda, mint kifejezetten a hajszálpontosan ilyen esetekre, ugyanis mi a trutymónak kellhet – mondjuk az aktuális esetet is leszámítva – úgy egyébként egy parkoló automata használatához segítség?
A történet innen szerencsés, de szegényes fordulatot vett és némileg szürkévé silányult. A telefont ugyanis azonnal felvették, egy készséges fiatalember megértette (állati ciki volt elmondani!) a történetet (a telefonba legalább is) nem kezdett el röhögni, (gondolom a felvételnél hasonló helyzetgyakorlatok vannak, amelyeket ki kel bírni nevetés nélkül. Mit ne mondjak: nem lehet könnyű bekerülni.) viszont érthetően elmondta mi a teendő. S valóban. Elsétáltam az egy emelettel feljebb lévő ügyfélszolgálathoz, ahol nem állt előttem senki (üres parkoló) azonnal kinyitották az ablakot, meghallgattak (ők sem röhögtek, mert vagy udvariasak voltak, vagy unták már ezeket a csúcs balfékeket) viszont udvariasan belépett a gépbe az ügyeletes, a rendszám alapján megmondta az összeget, amit kifizettem, s még barátságosan utánam is szólt, hogy a kijáratnál nem kell semmit tennem, mert a gép a rendszám alapján automatikusan ki fogja nyitni a sorompót. (Megmondom őszintén ez nem esett jól, de kénytelen voltam póker arccal elviselni a megaláztatást. Valahogy az volt az érzésem, mintha azt szeretnék, hogy menjek most már el mihamarabb, viszont addig ha lehet már ne nyúljak itt inkább semmihez.)
S minden úgy történt ahogy azt előre elmondták. A sorompó jöttömre azonnal egyenesbe vágta magát, de engem soha senki nem fog tudni eltántorítani attól a meggyőződésemtől, hogy távozásomkor a kihalt teremben halk kuncogás visszhangja hallatszott.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…