Otthoni vacsora
– Megettétek, amit csomagoltunk nektek?
– Á most nem. Nem volt kedvünk hozzá. De betettük a hűtőbe, talán jó lesz holnapra. Inkább elmentünk vacsizni, ahhoz volt kedvünk.
A fenti beszélgetés szülő és gyermeke között zajlott le a nem túl távoli múltban. Mindennapos – mondhatnák, s valószínűleg bárhol előfordul hasonló. A gyerekek ugyanis már nem nagyon szívesen esznek, még kevésbé szívesen főznek otthon. Hiszen mennyivel egyszerűbb elmenni a temérdek éttermek egyikébe, kiválasztani egy ínycsiklandó étket, megrendelni, majd megvárni, amíg kihozzák a gusztusosan megpakolt tányért és nincs is másra gond, mint jó étvággyal elfogyasztani. Ja, igaz! Utána még ki kell fizetni az olykor borsos, de azért nem mindig szemtelenül magas számlát. S a szülők? Erről inkább hallgatnak. Magukban pedig azt gondolják: mi szükség van erre? Miért kell erre költeni a pénzt? Főleg, amikor ott a finom, frissen készült étel. S igazából nincs válasz, de a kérdésben kétség kívül van egy kis rosszallás. Ám a fiatalok így érzik jól magukat a bőrükben. Örömükre van egy-egy közösen elköltött vacsora, na meg divatba is jött az efféle, program, szórakozás, étkezés. Nem bíbelődnek már a bevásárlással, előkészítéssel, a tűzhely előtt állással, az ételszaggal a lakásban, a terítéssel, mosogatással, edény rámolással. Egyszóval ebben a felgyorsult világban macerás és nem trendi már az otthoni főzés.
Én pedig emlékszem rá, amikor ifjú koromban……… szóvak az én koromban, mikor Apám megkérdezte, hogy haza érek e vacsorára, akkor azt feleltem neki, hogy nem, mert eszünk majd valahol valamit. S akkor ő rosszallóan nézett, s nem értette, hogy miért költjük erre a pénzt, amikor otthon – egyébként ízletes – vacsora várna. Ő, aki az elmúlt században született, szocializálódott a pénzért mindig keményen megdolgozó, beosztóan gazdálkodó a keveset is megbecsülő ember volt, nem értette meg, hogy mi a jó ebben, mi szükség van erre? Azt persze belátta, hogy időnként – egy-egy jeles alkalommal el kell, lehet valami „rendesebb helyre” vacsorázni, ezzel is emelve az alkalom fényét. De rendszeresen? Mire jó az? Pedig mi is eljártunk, igaz akkor a mostani vendéglátóhelyeknek csak töredéke létezett, oda is nehéz volt helyet kapni, ám valahogy mégis mindig sikerült, s elfogyaszthattunk egy egyszerű étket. Az utána megivott sörök mellet pedig trécseltünk, vitatkoztunk a világ folyásáról és megbeszélhettük világmegváltó terveinket. De ez persze más volt, hiszen ezek mi, – a mostanra idősbe forduló generáció – voltunk.
S Apu azt sem értette meg, hogy miért kell állandóan Balatonra rohangálni? Pedig ő is ismerte a tavat, hiszen évente egyszer elment a család vonattal a balatoni vállalati üdülőbe, ahol kedves konyhás nénik gondoskodtak a jól tartásunkról, a „jó gyerekek”pedig repetát is kaphattak – a kolompolva jelzett – ebéd után. S volt kivehető csónak, lehetet biciklit kölcsönözni, na és az esti sétán kijárt a – ötven fillér /gombóc! – fagyi. Nekik ez volt a Balaton s a két hét kiutalt nyaralás. Nekünk azonban, nem ezt jelentette. Nekünk már a szabadságot, a csavargást, élményeket, a lányokat, bulikat, koncerteket, olcsó szállást a campingben, és a felnőtté érésünket jelentette Közép-Európa legnagyobb tava. Igaz – mentségünkre legyen mondva – a közbiztonság akkor a mainál összehasonlíthatatlanul jobb volt.
S furcsa, de mintha megállt volna az idő. Mert igaz,– ha kijön a lépés – mi is elmegyünk évente egyszer-kétszer a Balcsira’ ám a gyerekeink akár hetente is. Csak beülnek az autóba – hol volt akkor még nekünk, vagy bárkinek is autója – és nem kell egy óra sem, ha az idő engedi, már hűsölhetnek is a selymes vízben.
De miért kell oda lerohangálni? Hiszen akinek melege van, elmehet zuhanyozni vagy a strandra. Lángost a piacon is lehet kapnia, hétvégeken meg mindenki annyit és ott szórakozhat, amennyit csak akar, minek tehát folyton a Balatonhoz rohangálni? De hol is hallottam már ezt?
Igen. Elmúltak az évek. Nekem mondták – úgy negyvenöt éve…… Csak felcserélődtek a szerepek, ám úgy látszik, továbbra sincs új a nap alatt. Ami jó volt a mi életünkben, azt felfedezik gyermekeink is. A szülői figyelmeztetés, dorgálás, szép szó, meg – nagyjából – pontosan ugyanannyira nem ér semmit, mint amikor nekünk mondták.
Mert korok, generációk jönnek, a lázadás, a szabadság, a szépség utáni vágy azonban nem múlik, nem évül el. Csak a generációk lépnek egyet előre. Szidalmazottakból szidalmazók, lázadókból megállapodottak, s a felszabadult vagányokból gyermekeiket féltő szülők lesznek, a teremtett világ körforgásának ősi törvénye és rendje szerint. S ez így van jól helytől és időtől függetlenül idők kezdete óta. Még ha olykor be-be villan is egy gondolat, hogy de jó lenne leugrani a Balcsira egyet vacsizni……

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…