Otthon

Ott él a már ritka, ártatlan fehérben,
a kosz gyermekében a romlott szürkében,
és mikor nem ropog a hó léptünk nyomán,
a téli esőben is ő dobol tompán.

Ott a nedves aszfalt fekete arcában,
és ő fakaszt rügyet vagy vész el az árban,
míg a tavasz könnyből némán kapát farag,
lent a dagadt sárból új, zöld forrás fakad.

Ott lebeg nyáron a bágyadt nagy melegben,
ha elszárad a vágy fenn a fellegekben,
és csillog a bükkfák gyászba borult törzsén
ülő harmatcseppek tengernyi kis gyöngyén.

Ott zörög és száll a fák őszi könnyében
és értünk reszket az aranyló levélben,
míg szélben támad fel a holt barna fenség,
munkáját temeti a boldog öregség.

Ott a vésett múltban, látom minden kőben,
a konok tömböket véső nyers erőben;
a hamis mosolyú megígért jövőben.

És ő szól mindenből, mi igaz vagy hamis,
szeresd vagy gyűlöld, de ebből vagy magad is.

(A vér az égben ered és oda vissza is tér!)

Nagy Imre az Irodalmi Rádió szerzője Iskolák Batthyány Lajos Gimnázium, Nagykanizsa (1998-2002) Nyugat-Magyarországi Egyetem Környezettudós szak 1 év,…