A meszelt falakon
megkopott a festék.
Nagyanyám már alig...
És alig az emlék.

A falon nagyapám
megsárgult fotója,
nagyanyám csak nézi:
a múltat kutatja.

Vagy tizenöt éve,
hogy egyedül jár-kel.
Nem tud megbékélni
csonka életével.

Cseléd volt régen is,
most is sors szolgája.
Ereje megfogyott,
csak könnye szolgálja.

Itt maradt magában.
Sóhaja vermet ás.
Üres lett a hajlék,
máshol jár Messiás.

Imádkozott érte,
amennyit lehetett,
de nagyapám poklán
semmi sem segített.

Egymás mellé álltak
- akkor úgy volt szokás -,
s húzták egy irányba
sorsszekerük rúdját.

A teher nehezült...
együtt mégis bírták.
Most alig visel el
néhány emlékfoszlányt.

Itt-ott egy kis öröm
a múltból felbukkan:
gyermekáldás, kacaj,
nagy család... Most hol van?

Mindenki kirepült...
Ennyi dolga maradt:
várni, várni, várni...
És nézni a falat.

A szoba sarkában
imbolyog az árnyék.
Az óra rég megállt...
Ugyan minek járnék?

Azon gondolkodik
- gyomra görcsbe rándul -,
kegyelmet vagy időt
kérjen a haláltól.

Emlékfoszlányokból összefonva.