Kiállás

Már jócskán túllendült élete delén. Mindig, mindennel elégedetlenkedett, zsörtölődött s az az igazság, inkább már komótosnak, mint fürgének lehetett nevezni. De azért maradéktalanul ellátta a feladatát, elvégzett határidőre minden munkát.
A vezetőség nem szerette, s a kollégák sem rajongtak érte. Hiszen ki szereti az izgága, öregedő, mindenbe belebeszélő, mindenhol hibát kereső – és gyakran találó – alakokat? Mert a jó munkaerő nem ilyen. A jó munkaerő fiatal, hallgat, bólogat, feltétlen lojális, szótlanul és vakon megy a főnökei után. Nem véletlen hát, hogy voltak, akik fellélegeztek, amikor végre valakinek támadt egy ötlete, hogyan lehetne kirúgni a renitens öregurat. Igaz, törvényesen tulajdonképpen nem lehetett volna, de ők – úgy hitték – végre találtak egy jó megoldást.
Ki is hirdették, majd végül megüzenték (?) a munkatársnak is, hogy ki van rúgva, szedheti a sátorfáját, fel is út, le is út. Hamar elterjedt a hír. A kollégák, a máskor vitatkozó, versengő, veszekedő kollégák csodálkozva, értetlenkedve néztek egymásra: „De hát nem áll a törvény védelme alatt?” – kérdezgették. „De” – volt a válasz. „Aki betartja a törvényeket az nem is tette volna ezt meg, de itt más világ van.” – világosodott meg többeknek.
Az indulatok nem akartak csillapodni. Ilyet azért mégsem szabadna valakivel csinálni! – volt az általános vélekedés. Aztán másnap reggel kupaktanácsra gyűlt össze a soha nem látott egységbe tömörült kis közösség. Kortól, nemtől, pártállástól, világnézettől függetlenül arra az eredményre jutottak, hogy ezt nem szabad ennyiben hagyni.
Menjünk be kollektíven a főnökhöz, vázoljuk álláspontunkat és tisztázzuk a helyzetet – hangzott a közös döntés.
Délben meg is történt a dolog. A kollégák benyomultak a kicsi főnöki irodába és egy emberként álltak ki a munkatársuk mellett. A vezető először alakoskodott, aztán erősködött, végül meghátrált.
Így hát az idős kolléga, fiatal munkatársai bátor kiállásának következményeként maradt. Akik nagy része azóta már nincs a cégnél, de akik hajlandóak voltak kockáztatni a saját – és családjuk – egzisztenciáját az igazságért és a tisztességért, egy kolléga munkahelyének megmentésért.
Sok évtizedes sztereotípiák mondtak akkor és ott csődöt. Nyoma sem volt széthúzásnak, senki nem kapaszkodott az íróasztalába, és senki nem volt hajlandó pénzért feladni az igazság utáni vágyát és hitét. Elragadó, nagyszerű, egyszersmind megható pillanat volt! Egy láthatatlan szeretethíd épült fel szinte egyik pillanatról a másikra, amelynek segítségével emberek igazi közösségé váltak, olyanokká, akik nem adják meg magukat sem szép szónak, sem ígéreteknek, sem pedig fenyegetésnek, akik merik vállalni önmagukat és egymást. Olyan emberi nagyságról téve tanúbizonyságot, amelyre méltán lehetnek büszkék gyermekeik, s mások előtt is.
Egészen biztos, hogy ez az eset mindenkiben mély nyomot hagyott, hiszen mindenkit megérintett az összetartozásnak és szeretetnek egyfajta különleges érzése, ami nem mindennap adatik meg az ember életében. Nagyszerű élmény volt!
Hosszú idő telt már el azóta, talán már meg sem ismernék egymást az egykori kollégák, de arra bizonyára valamennyien emlékeznek még, mi történt akkor. Amikor néhány kolléga – ha csak időlegesen is – betemette a közöttük lévő árkokat, s tudtak, akartak, mertek együtt gondolkodni, szólni, cselekedni egyéni érdek nélkül, tisztán szeretetből. Amire oly sokszor, oly nagy szükség lenne. És nem csak a munkahelyeken.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…