About Me

Kégl Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője.

Kégl Ildikó vagyok, születtem 1976 szeptemberében.
Ezek az adatok ugyanakkor semmi lényegeset nem árulnak el rólam. Az élet paradoxonjai közé tartozik, hogy azok az információk, amelyeket személyes adatokként szoktunk meghatározni olykor kevesebbet fednek fel rólunk, mint adott esetben egy idézet, amihez semmi közünk nincsen.
Az én személyes adatommá vált Márai idézet így hangzik. „Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.” Az önmeghatározásom így máris pontosabb.

Újságíró vagyok, hivatásszerűen írok tizenöt esztendeje. Ám voltaképpen gyermekkoromtól történeteket jegyzek le. Tizenhárom éves sem voltam egészen, amikor kölcsönvettem az öcsém vonalas füzetét és egy hétvége alatt teleírtam a világoskék füzet harminckét oldalát.
A fiúról írtam, aki azért keltette fel az érdeklődésemet, mert nem tudtam megfejteni; aki jégpalotát épített nekem, de miután nem adtam puszit a szájára a palotáért cserébe, lerombolta a jégkuckót, megdobált hógolyóval és sértődötten azt kiabálta, nem is én vagyok a legszebb lány a hetedikesek között.
Vasárnap estére, mire kiírtam magamból a történetet, már nem haragudtam Krisztiánra és a jégpalotát sem sajnáltam. Sőt, voltaképpen azt sem bántam, hogy már nem engem talált a legszebb lánynak a hetedikesek között.
Ekkor megéreztem- bár definiálni még nem tudtam-, hogy az írás varázslat.
Tetszett ez a különleges, misztikus "szer", ami képes volt csillapítani a fájdalmat és felfokozni az örömöt.
Eleinte csak ösztönösen, később tudatosan is használni kezdtem a varázsszert, ami hatékonyabb volt a legerősebb fájdalomcsillapítónál is. Írtam fájdalmamban és írtam örömömben.
Egy idő után már csak igekötőkkel írtam; volt, hogy leírtam történeteket, de többnyire kiírtam és megírtam. Legmeghatározóbb élményeim egyike, amikor tollat és papírt kértem a szülőszobában 2010-ben, s a tizenhat órás vajúdásom során előbb történeteket szültem, majd megszültem a kislányomat is, Zsófiát.
Tulajdonképpen észrevétlenül lett az írás a hivatásom, a mentsváram, az életformám.

Főiskolai, majd egyetemi tanulmányaim árnyalták stílusomat. Amikor a Miskolci Egyetem Kulturális Antropológia szakán mesterképzésben vettem részt a nőiséggel, a női szerepekkel, a nőtörténettel kiemelten foglalkoztam, de sohasem önmagában, mint inkább kapcsolataiban, párkapcsolatai mentén kutattam a nőt, a női mivoltot.
A férfi- nő kapcsolat egészen nyilvánvaló jellemzői mellett a mélyebben meghúzódó jelenségek, a szövevényes lelki tartalmak kezdtek foglalkoztatni. Kétségkívül nagy hatással volt rám C. Molnár Emma pszichológus, akivel újságírói tanulmányaim során hozott össze a sors és akinek volt szerencsém -három szemeszteren át- hallgatni meghatározó előadásait.
Személyisége éppen úgy nyomot hagyott bennem, mint meglátásai, elgondolásai a női szerepről, a párkapcsolatok lélektanáról. Mindezek az ismeretek, találkozások alakították látásmódomat, írásaimat. A személyiségfejlődés történeteim kulcsmotívumaivá váltak, műveimet ezért a fejlődésnovella műfajába szokták besorolni.
Novelláim tükröt tartanak a léleknek, hogy a psziché legmélyén kutakodva, időnként felkavaró érzéseken, nyugtalanító kérdéseken keresztül szembesítsenek bennünket valamivel, amivel nem mindig egyszerű, ám annál hasznosabb a szembesülés. Ilyen kérdés az élet egyik legbanálisabb, ezért számomra legérdekesebb kérdése, amelyet egyik töprengésem során így fogalmaztam meg. „Az élet nevű utazás során vannak, akik a lét gyönyörű, egzotikus tájaira jutnak el, míg mások csak nyomortelepekig. Ez a felkavaróan egyszerű ténymegállapítás megannyi gondolatot, kérdést generálhat. Ennek a megállapításnak a szubsztanciája ugyanis nem maga a megállapítás, hanem a belőle eredeztethető kérdések. És a kérdések sokaságából egyszeriben kiemelkedik egy. Ez a pillanat katarzisként hat, mert ekkor tudatosodik bennünk, hogy voltaképpen egyetlen kérdés van, minden más sallang: mit keresel olyan kétségbeesve, hogy boldogtalan vagy az egzotikus úton és mire találtál rá te, aki képes vagy boldog lenni a nyomortelepen?”

Első önálló könyvem - „Olaszliszka, egy lincselés naplója” címmel- 2010-ben jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában, amit „Tárgyiasult gondolatok” című riportkötetem követett 2014-ben, majd annak második része 2016-ban.
Novelláim, karcolataim ez idáig folyóiratokban, irodalmi blogokban kerültek közlésre, terveim szerint 2017 végére kerül könyvesboltokba „Életszag” címmel negyedik kiadványom, mely egyben első novelláskötetem.
Férjem Dr. Károlyi Zoltán orvos, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktató Kórház Ortopéd-sebészeti osztályának osztályvezető-helyettese, kislányunk Károlyi Zsófia Dorottya, 7 esztendős.

Posted by
Posted in

A szőkelelkű nő

  A nő barna volt, de a lelke szőke. A szőke lélektől pedig nincsen nagyobb sorscsapás. Mert a szőke lélek nem evilágra való. Agyonnyomja a világ súlya. Még egy anorexiás világ súlya is. Túlemocionalizált lelkek ezek, gyengébbek a többinél, a sötétebb árnyalatúaknál. A szőkelelkűek élete ezért folyamatos küzdelem. Folyamatos, egyenlőtlen küzdelem béklyóba kötött kezekkel, lábakkal, […]

Posted by
Posted in

Gyapjú kabáttá vált történet

A nő nyolc éve nem mert halászlevet főzni. Halászlevet enni sem mert. Bizonyos ételek elfogyasztásához bátorság kell! Mert vannak ételek, amik legyenek bármennyire zsírosak, erősen fűszerezettek, mégis könyebb azokat megemészteni a gyomornak, mint a hozzátapadt emlékeket feldolgozni a léleknek. Tudta ezt a nő is, ezért hát pontosan nyolc esztendeje ő a halászlevet mint szót, mint […]