About Me

Kovács Viktória az Irodalmi Rádió szerzője.

Évekkel ezelőtt kezdtem írni, amolyan mentális kieresztő szelepként, vagy ahogyan mostanában nevezni szoktam - „terápia”- ként alkalmazva. Az olykor befelé kunkorodó lelkemen átzubogó, impulzív érzések átszitálásához. Nem tudom sokáig cipelni a rostán fent akadt darabokat, versek formájába öltve könnyedebben szabadulok a súlyuktól. Az élet hatalmas érzelmi hullámvasút, ahol mindig a legmagasabb és a legmélyebb ponton csíp fülön az ihlet. Dunaújvárosban születtem 1987. december 5-én. Tanulmányaimat tekintve, szociológia szakon végeztem a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2011-ben. Előtte 10 évig klasszikus balettet tanultam. Amióta a tánc, mint önkifejezési eszköz/forma eltűnt az életemből, megmagyarázhatatlan hiányérzet vette át helyét a fizikain túl, még inkább lelki értelemben. Ettől kezdve írok, kiszámíthatatlan ad-hoc jelleggel, azóta is. 2016 augusztusától jelentkeztem először irodalmi pályázatokra, az addig fiókom mélyén lapuló és közben elkészült verseimmel. Ennek nyomán a 2017-es „Szárnypróbálgatók” címen meghirdetett irodalmi pályázat alkalmából adódott szerencsém először díjat átvenni, ezüst oklevél formájában.

Posted by
Posted in

Sajnálom magunkat

Szakadjon meg a szívem, ha már lüktetni sem képes érted. Olyan kár, hogy elmúltam véled édes egy szegénykém. Sorsunk mára egymáséiban rekedt félig telt üresség. Törjön széjjel sziklák erős csontú hátán, e nevetséges színlelés. Hogy én a te örömödre, s te én értem teremtettél. Had maradjon meg a homályos remény, – hogy a világ úgy […]

Posted by
Posted in

Vágyakozás

Mint ahogyan hó az ágakat. Úgy lepi el lelkemet kínzóm. Miközben fáradt izzadtságomat, hetykén mind a földre hajítom. Előre tekintek, látom minden álmom.. Melynek meleg karnyújtására most, szánó fintoromat vágom. Úgy tűnik nem találom, mi elsuhant egy gondolattal. S az idő vájta barlang mélyén, várhatok még a hű tavasszal. Most téli álmom alszom. Agyamba a […]

Posted by
Posted in

Szüretem

Életem borának krémes üledéke … ma tölgyfahordó alján, erjedt borseprőként szűretlen alászáll szívem legmélyére. S ha egyszer dohos lopó szájából hűs kulacsba töltenének, porzó-kiszáradt torkotokra folyékony cser ízű csókomat lehelném.

Posted by
Posted in

Nagymamámnak

Amikor rám gondolsz éppen, s ezüst fényben csillognak szemedből olvadó könnyeid…. Tudd meg; amint végigsimogatják arcod, olyankor ott az én kezem is.

Posted by
Posted in

Séta a karmámmal

Ahogy a talpamba fúródott szúrós szálka fájdalma. Úgy jársz-kelsz fejemben, lépteim magam mögött hagyva. Csak vágy, a pillanat öröme mi a szívemet hajtotta. De ma egyre csak szilánkosodik bennem emléke napjaimnak… Milyen volt úgy sétálni a réten. – Terád közben nem gondolva.