About Me

----

Kutasi Horváth Katalin az Irodalmi Rádió szerzője.

Horváth Katalinnak hívnak. Apai nagyanyám zalai, nagykutasi. Ezért választottam a Kutasi előnevet. Több alakban is felbukkanok. Bár létem és időm képtelen vagyok megsokszorozni: középiskolai magyartanár, író (bár kicsit még bizonytalanul, de már ki merem mondani) és természetjáró bujkál, váltakozik és egyezkedik bennem.
1968. november 21-én születtem Budapesten, azóta is itt élek. A József Attila Gimnáziumban érettségiztem. Tanítóként kezdtem, majd az ELTE Tanárképző Főiskolai, később Bölcsészettudományi Karán diplomáztam. Több mint negyed évszázada vagyok pedagógus. Bárhogy is változik a világ, s benne az én szerepem, szeretném hinni, hogy erre születtem.
Miközben szenvedélyesen járom a természetet, fényképezgetem szépségeit. Rendszeresen publikálok a Magyar Turista c. lapban. Szerencsés vagyok, mert barangolásaim során újra és újra átélhetem – ha csak pillanatokra is – a nyugodt, felhőtlen létezés örömét, és megtapasztalhatom azt a rengeteg szépséget, mely a szabadban, az erdőkben, a hegyekben fogad útjaimon. Ilyenkor könnyedén birtokolhatom az időtlenség békéjét is, mely mérhetetlenül gazdaggá és elégedetté tesz.
A hétköznapokban persze állandóan szembesülök az idő és a tér korlátaival, érzem természetellenes körülményekbe zsúfolt létünk hibáit, melynek elviselője, s mégis kívülálló szemlélője vagyok. Egyszerre látok így Don Quijote és Sancho Pansa szemével. Csendesen, nem látványosan vívom a magam gyarló kis harcait a realitás határain belül.
Csak 2014 februárjában kezdtem el írni, miután viszonylag sok élményanyag felhalmozódott bennem, s megtapasztaltam környezetem szókincsének beszűkülését. Az írás számomra önkifejezés, önvédelem, tiltakozás és orvosság egyszerre. Nem hagyott nyugodni az a valami. Régóta, mélyen lappanghatott bennem, aztán váratlanul, mégis egyszerűen, természetesen felszínre tört. Nem is értem, miért nem bukkant elő hamarabb írásvágyam. Kellettek hozzá a hegyek, a völgyek, kihozta belőlem a virágban pompázó vagy éppen elpihenő erdő-mező, gondolataimnak folyást engedtek a zubogó patakok, a vízesések: kóborlásaimnak, megnyilvánuló érzéseimnek megannyi színtere és tanúja.
Első próbálkozásaim, pályázatokon való sikeres szerepléseim (pl. Litera 10 szóban, az Evokáció Produkciós Iroda, az Irodalmi Rádió, a Mécs László Társaság pályázatai) biztattak folytatásra. Tagja vagyok a Barátok Verslistának, több írásom megjelent a Képzeld el... c. folyóiratban, a Kláris Újságban, több irodalmi antológiában is szerepelek (Kláris, Sodrásban, Szárnypróbálgatók, Verselő, Fény és árnyék, Tűz és víz, Szerelem, Holnap, Egy szerelem története, Tőled kapott szavakkal dicsérlek, Vándor a dallam, Mesélő macskakövek). Bár újabban néhány versem is született, a próza az igazi területem. Néha ritmikus, rímes próza, makáma tolakodik elő belőlem.
2015 májusában jelent meg novelláskötetem Kóborló emlékeim címmel. Valóságos és képzeletbeli vándorlásaim, kiruccanásaim, meneküléseim, vágyaim, a mindnyájunkban feszülő ellentétek jelennek meg írásaimban. Hisz vándoroltam én magam, s fel-alá járkáltak gondolataim is. Néha megfontoltan, máskor nyugtalanabbul. Egyszer a fák suhogását hallgattam, máskor mintha irodalmi alakok szólítottak volna meg. Mintha képes lettem volna átjárni a teret és az időt, s leküzdeni akár a nyelvi akadályokat is különös barangolásaim alkalmával. Útjaimon, melyeket az erdei ösvényeken vagy szövevényes múltamban róttam, fel-felbukkantak valóságosan megélt személyes emlékeim is.
Sokszor játszom, alakjaim bőrébe, lelkébe bújok, asszociálok, képzeletem hegy-völgyeit járom. Az írással szeretném egyrészt én is átmenekíteni a magyar nyelv értékeit a túlsó partra, másrészt rögzíteni a megélt vagy vágyott valóságot, s leginkább az örök emberi érzéseket, az örömöt, a bánatot, a fájó hiányt, a kételyeket. A pénzvilággal, a divattal szemben hiszek az ésszerűségben, a szabad lélekben, az önzetlenségben és a szív szavában.

Posted by
Posted in

Magunk rovására

„Talán a hang, talán a szó, talán a vers üt át a félelem falán” (Mészáros Viktor: A költő dolga) Kutasi Horváth Katalin: Magunk rovására Nem enged szólani, riaszt a félelem; megbénul a nyelv, tátog az értelem. Elszorul a szív, tompít a bánat, nem lehetek ura az erkölcsi aggálynak. Bűn, hogyha hallgatok, bűn, ha beszélek. Kínzón […]

Posted by
Posted in

Fényképeidet nézegetve

Kezemben a házasságkötésünkkor készült kép. Mindketten komor derűvel nézünk a jövőbe. S mégis mindkettőnk szemében ott van a szomorkás fájdalom is. Csinszka hiába reménykedett abban, hogy Babits Mihálynéként élheti tovább életét… Nekem megadatott az első költőfeleség rangja. Ő talán mindent elrontott a ravaszságával. Azt a házasságotokról szóló hírt igazán nem kellett volna elhintenie! Kissé elvetette […]

Posted by
Posted in

A parkban

Már esteledett, mikor sétám során egy furcsa beszélgetés fültanúja lettem akaratlanul is. Egy bizarr, szmokingos úr váratlanul izgatottan megfogta ugyancsak előkelően öltözött sétapartnere vállát. – Nézze csak! Ott egy Mont Blanc-ember! – ? – Hát nem látja? Arra! Egy örökké társtalan, boldogtalan figura… Ahogy én is önkéntelenül odanéztem, csak egy magamfajta alakot láttam, pont mintha […]