About Me

----

Kutasi Horváth Katalin az Irodalmi Rádió szerzője.

Horváth Katalinnak hívnak. Apai nagyanyám zalai, nagykutasi. Ezért választottam a Kutasi előnevet. Több alakban is felbukkanok. Bár létem és időm képtelen vagyok megsokszorozni: középiskolai magyartanár, író (bár kicsit még bizonytalanul, de már ki merem mondani) és természetjáró bujkál, váltakozik és egyezkedik bennem.
1968. november 21-én születtem Budapesten, azóta is itt élek. A József Attila Gimnáziumban érettségiztem. Tanítóként kezdtem, majd az ELTE Tanárképző Főiskolai, később Bölcsészettudományi Karán diplomáztam. Több mint negyed évszázada vagyok pedagógus. Bárhogy is változik a világ, s benne az én szerepem, szeretném hinni, hogy erre születtem.
Miközben szenvedélyesen járom a természetet, fényképezgetem szépségeit. Rendszeresen publikálok a Magyar Turista c. lapban. Szerencsés vagyok, mert barangolásaim során újra és újra átélhetem – ha csak pillanatokra is – a nyugodt, felhőtlen létezés örömét, és megtapasztalhatom azt a rengeteg szépséget, mely a szabadban, az erdőkben, a hegyekben fogad útjaimon. Ilyenkor könnyedén birtokolhatom az időtlenség békéjét is, mely mérhetetlenül gazdaggá és elégedetté tesz.
A hétköznapokban persze állandóan szembesülök az idő és a tér korlátaival, érzem természetellenes körülményekbe zsúfolt létünk hibáit, melynek elviselője, s mégis kívülálló szemlélője vagyok. Egyszerre látok így Don Quijote és Sancho Pansa szemével. Csendesen, nem látványosan vívom a magam gyarló kis harcait a realitás határain belül.
Csak 2014 februárjában kezdtem el írni, miután viszonylag sok élményanyag felhalmozódott bennem, s megtapasztaltam környezetem szókincsének beszűkülését. Az írás számomra önkifejezés, önvédelem, tiltakozás és orvosság egyszerre. Nem hagyott nyugodni az a valami. Régóta, mélyen lappanghatott bennem, aztán váratlanul, mégis egyszerűen, természetesen felszínre tört. Nem is értem, miért nem bukkant elő hamarabb írásvágyam. Kellettek hozzá a hegyek, a völgyek, kihozta belőlem a virágban pompázó vagy éppen elpihenő erdő-mező, gondolataimnak folyást engedtek a zubogó patakok, a vízesések: kóborlásaimnak, megnyilvánuló érzéseimnek megannyi színtere és tanúja.
Első próbálkozásaim, pályázatokon való sikeres szerepléseim (pl. Litera 10 szóban, az Evokáció Produkciós Iroda, az Irodalmi Rádió, a Mécs László Társaság pályázatai) biztattak folytatásra. Tagja vagyok a Barátok Verslistának, több írásom megjelent a Képzeld el… c. folyóiratban, a Kláris Újságban, több irodalmi antológiában is szerepelek (Kláris, Sodrásban, Szárnypróbálgatók, Verselő, Fény és árnyék, Tűz és víz, Szerelem, Holnap, Egy szerelem története, Tőled kapott szavakkal dicsérlek, Vándor a dallam, Mesélő macskakövek). Bár újabban néhány versem is született, a próza az igazi területem. Néha ritmikus, rímes próza, makáma tolakodik elő belőlem.
2015 májusában jelent meg novelláskötetem Kóborló emlékeim címmel. Valóságos és képzeletbeli vándorlásaim, kiruccanásaim, meneküléseim, vágyaim, a mindnyájunkban feszülő ellentétek jelennek meg írásaimban. Hisz vándoroltam én magam, s fel-alá járkáltak gondolataim is. Néha megfontoltan, máskor nyugtalanabbul. Egyszer a fák suhogását hallgattam, máskor mintha irodalmi alakok szólítottak volna meg. Mintha képes lettem volna átjárni a teret és az időt, s leküzdeni akár a nyelvi akadályokat is különös barangolásaim alkalmával. Útjaimon, melyeket az erdei ösvényeken vagy szövevényes múltamban róttam, fel-felbukkantak valóságosan megélt személyes emlékeim is.
Sokszor játszom, alakjaim bőrébe, lelkébe bújok, asszociálok, képzeletem hegy-völgyeit járom. Az írással szeretném egyrészt én is átmenekíteni a magyar nyelv értékeit a túlsó partra, másrészt rögzíteni a megélt vagy vágyott valóságot, s leginkább az örök emberi érzéseket, az örömöt, a bánatot, a fájó hiányt, a kételyeket. A pénzvilággal, a divattal szemben hiszek az ésszerűségben, a szabad lélekben, az önzetlenségben és a szív szavában.

Posted by
Posted in

Kávézás közben

Kotyog. Nem, nem fecseg, s nem fecsérli az időt üres szószaporításra, ami most történik, az zene füleimnek: kotyog. Ez a hanghatás kilóg a modern, azaz abnormálissá alakított, túlzottan felgyorsított reggeli rutin általánosan elfogadott, hallgatólagosan jóváhagyott zajai közül. Jelez a kávéfőző: ideje kiszakadni a köznapiból, ez a pár perc jár! Megbékélés ez a muszájjal, az átlagossal, […]

Posted by
Posted in

Vihar után

            A fiú – bár nagyjából összeszedte már magát –, mégsem tudta volna leplezni még egy felszínes vizsgálódó előtt sem, hogy valami nem stimmel. Anyja azonban úgy megörült hazatérésének és annyira meglepődött, hogy eszébe sem jutott keresgélni a motyóit vagy az egyéb árulkodó jeleket, kizárólag csak fia naptól cserzett arcát vizsgálgatta. […]

Posted by
Posted in

Magunk rovására

„Talán a hang, talán a szó, talán a vers üt át a félelem falán” (Mészáros Viktor: A költő dolga) Kutasi Horváth Katalin: Magunk rovására Nem enged szólani, riaszt a félelem; megbénul a nyelv, tátog az értelem. Elszorul a szív, tompít a bánat, nem lehetek ura az erkölcsi aggálynak. Bűn, hogyha hallgatok, bűn, ha beszélek. Kínzón […]

Posted by
Posted in

Fényképeidet nézegetve

Kezemben a házasságkötésünkkor készült kép. Mindketten komor derűvel nézünk a jövőbe. S mégis mindkettőnk szemében ott van a szomorkás fájdalom is. Csinszka hiába reménykedett abban, hogy Babits Mihálynéként élheti tovább életét… Nekem megadatott az első költőfeleség rangja. Ő talán mindent elrontott a ravaszságával. Azt a házasságotokról szóló hírt igazán nem kellett volna elhintenie! Kissé elvetette […]

Posted by
Posted in

A parkban

Már esteledett, mikor sétám során egy furcsa beszélgetés fültanúja lettem akaratlanul is. Egy bizarr, szmokingos úr váratlanul izgatottan megfogta ugyancsak előkelően öltözött sétapartnere vállát. – Nézze csak! Ott egy Mont Blanc-ember! – ? – Hát nem látja? Arra! Egy örökké társtalan, boldogtalan figura… Ahogy én is önkéntelenül odanéztem, csak egy magamfajta alakot láttam, pont mintha […]